Havasréti József: Ráolvasások. Irodalmi tanulmányok és kritikák. Kronosz Kiadó, Pécs, 2022, 310 oldal, 3200 Ft

Felteszem, szakmánként működhetnek rejtett Havasréti-kultuszcsoportok. Szerteágazó kutatási témái közül viszonylag kevés mondható kanonikusnak, konvencionálisan irodalomtörténetinek (lásd Ady- és Kerényi-tanulmányait, Szerb Antal-monográfiáját). Előszeretettel fedez fel elfelejtett szerzőket (mint például a dekadensnek nagy, írónak kicsi Szilágyi Gézát) és vizsgál határsértő vagy botrányos szövegeket (Hajas Tibor: Szövegkáprázat). Havasréti a Szerb-kutatáson kívül a magyar neoavantgárd szakirodalmában számít bizonyosan megkerülhetetlennek (Alternatív regiszterek, 2006; Széteső dichotómiák, 2009), de ír pop- és rock-történetről, tudománytörténetről, szubkultúrákról, internetes kommunikációról, sőt, szobrászatról, festészetről és urbanisztikáról is. Mindemellett régóta aktív kritikus, valamint nagyon szerethető prózaíró.

Az ÉS könyve májusban – Nádas Péter: Rémtörténetek. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022, 464 oldal, 4999 Ft

Nádas regénye persze nem népi irodalom és nem is szegénységrealizmus. Noha a regényvilág társadalmilag kétségbeejtően pontos, analízisének végső terminusa mégsem szociológiai, levezetései nem állnak meg a szegénység vagy a parasztság fogalmánál. Továbbra is a – megszorítások nélküli – emberről beszél, igaz, a humanizmus csapdáit kényesen kerülő, a magyar irodalomban mindmáig szentségtörőnek ható nyelvén. Épp ezért nincs benne a szegénységrealizmusok képviseleti viszonyulása, szolidaritása. Nem merül fel, hogy az „azok helyett beszél, akiknek nincs nyelvük” Tarra és másokra alkalmazott közhelye érvényes lehetne. Az elbeszélő „fordításai” is inkább műfajparódiának tűnnek. Noha gyakorta többes szám első személyben beszél a névtelen faluról, (amiben egyébként ráismerhetünk Kisoroszira), semmilyen fogódzót nem kapunk arról, hogy a Párhuzamos történetekből ismerős mindentudó, de ismeretlen elbeszélőnek vajon mi köze van a helyhez, milyen jogon használja a közösséget kifejező „mi”-t.

A magyar prózában Mészöly halála után lett újra jelentős törekvés az emlékezetkritika. Az ezredforduló utáni többé-kevésbé újrealista történelmi próza visszamenőleg felértékelheti a Mészöly-életműnek ezt a történelem- és társadalomérzékeny, kevéssé számon tartott vonulatát. Egyúttal fogékonyabbá teheti a mai olvasót azokra a helyzetekre, amikor a történelemtudomány vagy az emlékiratirodalom mellett, helyett a fikció vállalja magára az emlékezet visszaperlésének szerepkörét. Erre olyan időszakokban kerül sor, amikor elkülönülnek egymástól az államilag támogatott, propagandában, tananyagban terjesztett alternatív történelmek és az autentikusabbnak érzékelt közösségi múltfelfogások.

Értem én, hogy meg kellene ijednem, de lassú vagyok, tompa, és fontosabb volna most a hányingerre összpontosítanom. A nyelvem tövén, hátul érzem azt a jellegzetes, refluxosan felfutó nyálpatakot, ami megelőzi a gyomortartalom robbanásszerű belökődését a torokba. Nagyon ideje volna tehát felvennem a megfelelő pozíciót, szeretnék két kézzel megkapaszkodni a hűvös, stabil wc-csészében. De Christine-nél felbugyog a sírás. A már ismert műsor, a héten másodszor. Mi van, ha tényleg bedobja a villanymelegítőt a vízbe. Nem szállhatok ki a jelenetből. Pedig most kéne itthagyni. Becsapni az ajtót, itthagyni neki mind az ezerkétszáz frankot a párkányon a nizzai fésűscsiga alatt. Soha föl se hívni. Vagy egy doboz altatót: intézd el magad, kisanyám. Nem: ittmaradni és megcsapdosni fehér, gödröcskés fenékhúsát a villanymelegítő vastag, fonott zsinórjával, aztán katonásan megdugni. Kirepeszteni a vákuumot. Majd adok én neked.

Az ÉS könyve májusban – Bodor Ádám: Sehol. Novellák. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 150 oldal, 3499 Ft

Önparódia, önértelmezés. Az első példa roppant egyszerű. Bodornál köztudottan sejtelmes, baljós, unheimlich tereket talál az olvasó. Határvidékek, isten háta mögötti telepek, körzetek, részlegek, tarkovszkiji zóna. Éppennyire közismerten „bodoros” sajátossága prózájának a különleges hangzású nevek használata Musztafa Mukkermanntól Eronim Moxig. A Sehol egyik elbeszélésében, amelyik a Leordina nevű faluról kapta a címét, az alábbi elbeszélői megjegyzést olvashatjuk. „A falu nevéből (…) első pillanattól valami homályos fenyegetés áradt.”(71.) majd kicsit lentebb: „A falu nevét valami oktalan balsejtelem fátyla lengte körül…” (74.) Bodor írásainak baljós (vö.: „sinistra”) hangulata a leírásokból, az elhallgatásokból, sugalmazásokból állt össze. Sinistrát vagy Verhovinát legendák és pletykák övezték, és olyan események történtek bennük, amelyek hol nagyon ismerősek, hol borzasztó idegenek voltak. A Leordinában viszont – ahelyett, hogy a szöveg a maga eszközeivel megcsinálná – bejelenti az elbeszélő, hogy a hely baljós. Noha egyáltalán nincs baljós, misztikus karaktere a falunak, sőt, igazából semmilyen karaktere nincs. Az elbeszélő számára is csak azért különleges a Leordina helységnév, mert benne van a történet egyik, később pórul járt főszereplőjének a neve: „Dina”. A szöveg parodisztikusan visszaél a „bodoros” prózára vonatkozó elvárásokkal.

Hasonló történik a Hekk című írásban. Ahelyett, hogy sugallatos leírásokkal, elhallgatásokkal, kétértelműségekkel – azaz a Bodortól megszokott módon – megcsinálná a szöveg a sejtelmességet, egy blőd, ponyva-stílusú mondatban közli, hogy „a többi csak sejtelem volt, ingoványos mély titok.” (48.) Egy ennyire rossz félmondatot csak ironikusan lehet érteni. Megint itt van tehát egy Bodor-szöveg, amely tisztában van a Bodor-szövegek receptjével, de kihagy néhány összetevőt. Ez az önironikus, önparodisztikus hajlam nem igazán játékos. Legalább is nem úgy játékos, mint amikor Esterházy elbeszélője jelzi, hogy igen, jó lenne idetenni egy tájleírást, de minek, ha elég említeni is („azzal fölpattant Zöldfikár nevű pejére, és elvágtatott az érzékeny, XVII. századi tájleírásban”), hanem inkább lemondó, rálegyintő. Megírhatnám így is, de hát minek?

A magyar próza több évtizedre leszokott a történetelvűségről, és csak nemrégiben szokott vissza rá, ezért most különösen hatnak a cselekményt trükkösen adagoló nyitányok. Esterházynál, Bodornál, Parti Nagynál, Garaczinál, Márton Lászlónál – a sort folytathatnánk – nem a történet, hanem a történetmondás hogyanja volt az érdekesebb. A modern esztétikai gondolkodásban egyébként is jelentős hagyománya van annak, hogy a cselekmény-érdekű olvasást alacsonyabb rendű befogadási módnak tekintsék és a populáris műfajok (krimi, lányregény, akciófilm, ifjúsági regény stb.) kevéssé tudatos, izguló-könnyező olvasóival társítsák, bár ez a különbségtétel talán nem több elitista ideológiánál. A nyelvi reflexió prózájának is voltak emlékezetes olvasófogó kezdései, de ezek jellemzően nem a történet adagolásával csábítottak, hanem rögtön belökték az olvasót a nyelvjátékok szédítő közepébe: „Nem találunk szavakat.” (Esterházy: Termelési-regény) „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” (Esterházy: Harmonia caelestis) Egy ritkán idézett gyöngyszem: „Egy vadász sokáig kergetvén egy madarat, a vadak megölték, esztendő múlva a madár a koponyára szállván innya, megborította. Mondják, az egyetlen szót kergette, mely mindig kisiklik.” (Mészöly: Legyek, legyek – avagy az elmondhatóság határa.)