Sinkó Ervin: Optimisták

Nádas Péter: Világló részletek

Szántó T. Gábor: 1945 és más történetek

Kerékgyártó István: A rendszerváltó

A nő a szívemet harapta, méghozzá éppen azon a ponton, ahol volt már egy heg. S milyen pontosan megtalálta rajtam a korábbi vámpír által ejtett harapásnyomot! Ezt utóbb a javára írtam. Aztán semmi mást.

Nagyon finom szabású bőrbe bújt ez a nő is, mibe másba. Hát szép volt. Egy szívós és szagos, gyönyörű szép vámpír volt, aki az életemet olyan okosan csapolta meg, hogy nekem alig hagyott belőle valamit. A kelő nappal jött ez a nő, én legalábbis úgy emlékszem, hogy eleinte semmi köze nem volt az éjszakákhoz, mert az élet és halál ura hozta magával, a pirkadat, az új élet reménye. De később hiába szólongattam az élet és halál urát érte, hogy vegye vissza, hiába hajtogattam, hogy nem szeretem, nem kell, gyűlölöm, mert ez a nő éget, mint a fáklya, és szúr, mint a bogáncs.

Igen, ez Pierre bácsi, ez ő. Máris föltámadt benne a makacs despota.

De hát jól van, legyen, akkor menjünk Cassis-ba, öreg. Ezt nem hangosan mondtam, csak magamba fojtva, hiszen fortyogtam belül. Én elviszlek téged oda, te vén, rozzant szekér, aztán csinálsz, amit akarsz, nem érdekel. Újra kiértünk Marseille-ből, s ráfordultam a keletre vezető országútra. Nekiindultunk a hegyeknek lassú emelkedéssel, miközben Pierre bácsi a fákat nézte csillogó szemmel, meg a fűszeres illatú, kopár szirteket, a holdfényben messziről fehérlő, szép, provence-i tájat, majd egyszerre csak odaszólt nekem halkan a kicsi, beteg sirály: ne haragudj, öcsikém, de meg fogok halni.

Amikor Bartholomeus Spraneerst a műtermében utoljára láttam, a függöny nélküli, világos nagyablak elé állított munkapadjánál ült, és kicsiny jégmadarakat festett aprócska, lapos, folyami kavicsokra. Megkérdeztem tőle, hogy ha befejezte a munkát, szokás szerint átmegyünk-e egy sörre a Bariton Bárba, mire azt válaszolta, hogy persze, hogyne, feltéve, ha tudok várni három hetet, három napot és három órát, mert a munkát csak három hónap, három nap és három óra múlva fejezi be.

Nádas Péter: Párhuzamos olvasókönyv. Második, jelentősen bővített kiadás. Szerkesztette Csordás Gábor. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 500 oldal, 4499 Ft

A Párhuzamos történeteket olyan nehezen befogadható és nehezen érthető (sőt, súlyosan félreérthető) regénynek tartom, amely különösen igényli mind a szerzői magyarázatokat, mind a szakszerű irodalomtudósi olvasatokat. Nem vagyok híve annak, hogy egy regényt a kritikai befogadása felől közelítsek meg, de a Párhuzamos történetek esetében nem volt más választásom, mert az értelmezésbe, őszintén bevallom, beletört a bicskám.

Nem nekem kellett volna Marseille-ben élnem, hanem az apámnak, elvégre utoljára azokban a hónapokban láttam elemében, amikor azt hitte, hogy a lapja kiküldi Párizsba franciaországi tudósítónak. Képtelen vagyok fölfogni, hogy miben reménykedett, hiszen a kis megyei lap – amelynek a párt által mesterségesen kialakított, hamis piaci viszonyok közepette is csak alig ötvenezer előfizetője volt – nem engedhette meg magának, hogy saját tudósítót fizessen, pláne nem egy ellenséges, imperialista NATO-tagországban.

György Péter: Az ismeretlen nyelv

Hatos Pál: Szabadkőművesből református püspök

Kis Pál: Csillaggal nem jó járni most

Szálasi Ferenc naplói (1942–1946)

Ha ráérek, szoktam ilyet játszani, s mindig meglepődöm rajta, hogy az emberek mennyire óvatlanok: eddig még soha senki nem szúrta ki, hogy a nyomában vagyok. Debrecenben egyszer a plázából egészen hazáig kísértem messziről egy nőt – egy afféle plázacicát, ahogy mondani szokás –, és büszke voltam rá, hogy nem vett észre. Azért mentem utána, mert hírlapíró voltam, s témát láttam abban, hogy vajon hol lakik egy márkás ruhabutik festett szőke, szoláriumbarna, műszempillás, hatalmas mellű, miniszoknyás, magas sarkús eladója. Kíváncsi voltam, hogy hová megy haza egy ilyen nagyon megcsinált nő, ha letelik végre a hosszú munkaidő.

Sándor Iván: A forradalom vissza­néz (1956–2016). L’Harmattan Ki­adó, Budapest, 2016, 134 oldal, 1956 (!) Ft

A kötet egyik legfontosabb megállapítása, hogy az 1956-os forradalom nem november 4-én, a szovjet csapatok bevonulásának napján, de már október 23-án elbukott – mármint abban az értelemben, hogy a forradalom az első perctől sikertelenségre volt ítélve, hiszen a szovjet vezetés egy pillanatra sem állt Nagy Imre mögé, továbbá Moszkva számára nem az volt a kérdés, hogy fegyveresen beavatkozik-e, hanem az, hogy mibe avatkozik bele. Felkelésbe, forradalomba, ellenforradalomba, lázadásba? Nem mellékesen éppen ez volt a döntő kérdés a Kádár-korszakban is, amikor az ötvenhatos események nyilvános megvitatása a közbeszédben tilosnak minősíttetett.

„Rendben, nincs Isten, de akkor sem értettem, hogy miért ült le hozzánk invitálás nélkül. De ha már leült, hát viselkedjen. Húzza meg magát, ne törölgesse látványosan az izzadó homlokát, és ne topogjon a lábával hangosan. Ő azonban nem volt tekintettel rám, folyamatosan nyögött, sóhajtozott és fújtatott, olyan feszült volt, mint egy rohamra készülő bika, vibrált körülötte a levegő. Fortyogott bennem miatta az ingerültség, de Pierre bácsit láthatóan nem zavarta, sőt kimondottan kedvesen fecsegett vele. Meg voltam döbbenve rajta. Számtalanszor voltam szem- és fültanúja, hogy Pierre bácsi a legordenárébb francia trágársággal küldött el számomra ismeretlen embereket a kurva anyjukba, sőt, egyszer a saját szememmel láttam, amikor egy embert leköpött. Ám most Pierre bácsi kivételesen nyájasan társalgott Jean-Jacques úrral, akit sajnos a három pastis sem nyugtatott le. Nyögve, sóhajtozva és fújtatva rendelt egy palack vörös bort, bőven töltögetett belőle nekem is, s hirtelen arról kezdett beszélni, hogy az életének vége, a családjának vége, mindennek vége, és ő egy szerencsétlen nyomorult, akin már csak a halál segíthet.”

S abban a pillanatban, amikor az alkotót szólítottam, megjelent előttem jobbról egy hatalmas, barnásszürke macska. Az erdő felől közelített, s a tekintetét egyenesen rám szegezte, pontosabban az autómra, amely süppedve hűlt alattam, mint egy lefárasztott, éhes, erőtlen állat. Felénk tartott a macska tétovázás nélkül, nem lassan, de nem is sietősen. Nahát, ez meg mit akarhat, ez villant át az agyamon. Megtermett, öreg macska volt, biztosan megtanulta már, hogy egy autón nincsen semmi, ami ehető. Nem értettem, hogy tőlem és autómtól vajon mit remél, de csak jött, egy pillanatra meg nem állt, olyan határozottan  lépdelt, olyan kiszámított biztonsággal, mint aki menetrendszerűen érkező távolsági buszhoz jön.

Ekkor fogott el az a különös érzés, amit azóta sem tudok megmagyarázni. Megértettem akkor, hogy magát a tájat mintha nem érhetné soha meglepetés, és ezt a táj mintha kezdettől, öröktől fogva tudná. Mintha a dolgokról a természet előre értesülne, vagy ha nem előre, hát akkor utólag, végtére is neki mindegy – mármint az időtlenség felől nézve. Merthogy engem is éppen az időtlenség felől nézett meg az a macska, amikor egyetlen határozott szökkenéssel fölugrott a motorháztetőre, s elhelyezkedett ott, ahol a legmelegebb volt, a motor még forró fészke fölött, tudván tudva, hogy itt élet lesz, és meleg. Elhelyezkedett hát, s kényelmesen kinyújtózott az éjben, mint aki öröktől tudja, hogy minden, ami lenne és lehetne, most már megvan – közben hűvösen rám pillantott, s tekintete mögül a táj nézett bele a szemembe.

Eleinte a hídon találkoztunk, mert a városban az volt a legkedvesebb helye, mondtam is neki, hogy innen milyen szép kilátás nyílik az odabent vérző gyerekekre. Pár hét múlva már nála voltam, a hálószobájában, s elárulta, hogy a galériában ő szokása szerint tét nélkül flörtölt, s nem gondolt velem kapcsolatban semmi komolyra – mármint azon kívül, hogy a jövőben tán komoly vevője lehetek. Nem lettem komoly vevője, de följártam hozzá hetente többször, és sokat hazudtam érte, ezért az asszonyért, ezért a törhetetlen tokba zárt buborékért, mert imádtam, pedig alig ismertem. Nem szeretett sokat beszélni magáról, inkább festett. Közel járt a negyvenhez, már négyszer elvált, eddigi életében tehát összesen négy férfinak nem szült gyereket. De múlt novemberben egyik éjjel azt mondta, ha akarok, én lehetek az ötödik, akivel megpróbálja. Különben is úgy érzi, hogy terhes. Nem tudja biztosra, magyarázta, de egy nő az ilyesmit megérzi.

A másik forradalom. Alternatív ötvenhat. Szerkesztette Cserna-Szabó András és Szálinger Balázs. Cser Kiadó, Budapest, 2016. 248 oldal, 2995 Ft

A történészek kissé szégyenlősen szokták föltenni maguknak azt a kérdést, hogy „mi lett volna, ha?”, pedig ha történelmietlen is, ez roppant izgalmas játék. Szerencse, hogy a szerzők (Babiczky Tibor, Bereményi Géza, Berg Judit, Bödőcs Tibor, Cserna-Szabó András, Dragomán György, Gerlóczy Márton, Háy János, Horváth Viktor, Kemény István, Kiss Tibor Noé, Maros András, Márton László, Szécsi Noémi, Totth Benedek és Vámos Miklós) nem szégyellősködtek, sőt élvezték a játékot, olvasás közben érezni, hogy fölvillanyozta őket a feladat.  

A megrendülés segédigéi – EP 1950–2016. Szerkesztette Kőrössi P. József. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016. 224 oldal,2990 Ft

Magyar olvasóként és magyar polgárként a család nevében – Esterházy Péter tízmilliomodik „családtagjaként” – személyesen is köszönettel tartozom a kiadónak, s mindazoknak, akik a halála után nyilvánosan megemlékeztek róla. E könyv olvasása közben rendkívül vigasztaló volt újra és újra megfürödni az Esterházy iránt áradó szeretet hullámaiban.

„Magyarország az én...”, avagy országtudományi ismeretek

Tematikus prózaösszeállítás

„Isten oldalnézetben kalap alakúnak teremtette hazánkat, balra a copf Fiume és környéke, jobbra a sild Erdély, csak később csíptek le belőle két magyarországnyit a zivataros vérszázadok.” „Magyarország történetén a kamerák hosszan elidőztek. Az operatőrök egyike még azt is kiszúrta, hogy hiányos a sorozat. A második rész nincs a polcon, mondta.” „Miért pont arabot? Magyar nem volt?”

Három helyzetjelentés, pillanatkép, három próza arról, hol élünk.

Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1956–1957. Szerkesztette: Illyés Mária, Horváth István. MMA–Magyar Szemle, Budapest, 2016. 264 oldal, 4600 Ft

Többet vártam Illyés Gyula eddig kiadatlan 1956-os naplójegyzeteitől, ettől a kivételesen mívesen előállított könyvtől, mint amennyit adott. A csalódásért nem a szerzőt okolom, nem a kiadókat (a Magyar Művészeti Akadémiát és a Magyar Szemlét), nem is a két szerkesztőt (Illyés Máriát és Horváth Istvánt) hibáztatom, hanem saját magamat. Hiszen olyan szándékkal nyúltam ehhez a kötethez, ahogyan nem szabad: úgy döntöttem, szeretni fogom. Bizonyára mindannyiunkkal előfordul, ha nem is szoktuk sűrűn bevallani.
 

Benedikty Béla: Menon Club – A Teleki-merénylet. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014. 676 oldal, 4490 Ft

Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs

Jászberényi Sándor: Az ördög egy fekete kutya

Nagy Gabriella: Üvegház

Papp Sándor Zsigmond: A Jóisten megvakul