Békesi László

Tovább

Ma kezdődik a riói olimpia. A sportvilágot és a sportszerető embereket az ilyenkor szokásos várakozás jóleső, felvillanyozó izgalma mellett – időnként talán helyette is – a szorongás, az aggodalom, a kétségek nyugtalanító érzése keríti hatalmába. Túl sok a bizonytalanság Rió körül.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Mottó: „...Ez – mármint a hatalmat gyakorló politikai elit (B. L.) – az ország történetének legújabb kori szakaszában (...), döntő történeti pillanatokban (...) végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa.”
 (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem,
Válogatott tanulmányok II., 573 old. Bp. 2011.)

 Bibó 1948-ban született megállapítása ma is keserűen aktuális. A magyar gazdaságpolitika elmúlt évi fejleményeinek elemzésekor aligha találhatnánk ennél lényeglátóbb összegzést.

A bibói gondolat időszerű tartalmának kifejtése előtt azonban célszerű röviden áttekinteni a világgazdaság és benne Európa gazdaságának jelenlegi helyzetét.

Be kell vallanom, kínkeserves igyekezettel próbálom megtanulni, hogy az országnak ilyen viharos időkben – többek között – nem jól képzett közgazdászokra, hanem bátor tengerészekre és mindenekelőtt tántoríthatatlan, nem a veszélyes zátonyokat, hanem a távoli horizontot kémlelő kormányosra van szüksége. Sajnos törekvésem sikertelennek bizonyult, ezért engedelmükkel az elemzés során földhözragadt, hogy ne mondjam ortodox módon tanult szakmám szabályait tiszteletben fogom tartani.

A világgazdaságban lezajló folyamatok markánsan magukon viselik a 2008-as „subprime-válság” következményeit. A krízis menedzselésének hatásai pozitív és negatív folyamatokat egyaránt kiváltottak. Fontos eredmény, hogy a pénzügyi rendszer nem omlott össze, működőképes, a helyenként és időnként fellépő zavarok mellett alapvetően biztosítja a gazdaság működésének finanszírozási feltételeit, még ha ez a gyakorta szűkös, nagyon szigorú és a dinamikus fejlődéshez kevés is. A fejlett államok gigantikus fiskális és monetáris támogatással fékezték a recessziót, tompították a krízis miatt bekövetkező hatalmas tőkeveszteségek, banki és vállalati csődök, növekvő munkanélküliség pusztító hatását.

A felturbózott anticiklikus gazdaságpolitika eredményeként a 2009. évi mély recesszió után a reálgazdaság viszonylag gyorsan magához tért, és enyhe, bár kétségkívül törékeny növekedési pályára állt.

Felgyorsult a világ nagy gazdasági erőközpontjai közötti átrendeződés: a világgazdaság motorjává egyre inkább Délkelet-Ázsia – mindenekelőtt Kína, India és az ún. „kistigrisek”, beleértve ma már Vietnamot is – továbbá a feltörekvő Oroszország, Brazília, Argentína és Mexikó vált.

Az Egyesült Államok súlya és befolyása ugyan csökkent, de hatalmas adósságát és fizetésimérleg-hiányát stabilitásával és innovációs képességével hatékonyan képes menedzselni. A közös érdekek alapján az óriási ázsiai és arab – elsősorban kínai – fizetésimérleg-többletek egyelőre biztonságosan finanszírozzák az amerikai hiányt. A dollár erősödik, az infláció alacsony, a munkanélküliség csökken, a beruházások növekednek, a gazdaság teljesítménye lassan bővül Amerikában.

Mindezek dacára és mellett a felhalmozott adóssághegyek leépítése lényegében még el sem kezdődött. A nagy bűvészmutatvány: a gazdaságba pumpált mesterséges forrásokat úgy kiszivattyúzni, hogy az ne okozzon ismételt recessziót – egyelőre nem sikerült.

Európa ennek a világméretű gazdasági átalakulásnak a vesztese. Versenyképessége, innovációs készsége alacsony, alkalmazkodó képessége lassú és csekély, strukturális rugalmatlansága erős, adósságkezelése nem kielégítő.

A válságmenedzselés negatív hatásai elsősorban az európai gazdasági folyamatokban erősödnek fel.

Az adósságválság döntően az EU-t sújtja, mérsékelve növekedési potenciálját, fejlődési képességét, kiélezve a társadalmi, szociális feszültségeket, ami számos országban politikai instabilitást szül, erősíti a szélsőségeket, befelé fordulásra ösztönöz.

Az EU ma ún. „trilemmával” küzd. Erősíteni a gazdasági integrációt, miközben tagországai védenék nemzeti szuverenitásukat, és szeretnék érvényesíteni a döntések demokratikus előkészítését, politikai kontrollját. Ma még nem tudhatjuk, hogy a válságkezelés végül milyen tartalmú és mértékű kompromisszumokat enged, illetve alakít ki.

Az adósság-krízis kezelése kiélezte az euróövezeten belüli latens feszültségeket is, rávilágított a Monetáris Unió, valamint az EU-integráció belső ellentmondásaira, konstrukciós hibáira, megoldatlan problémáira.

A monetáris integráció a fiskális és jövedelempolitika harmonizálása nélkül képtelen kezelni a tagországok fejlődésbeli különbségeit, garantálni a régió pénzügyi stabilitását, közömbösíteni az alacsony gazdasági hatékonyságból, valamint a „fiskális alkoholizmusból” származó eladósodás pénzügyi összeomlással fenyegető veszélyeit.

Az eurórégió adósságválsága egymástól független, sőt egymással versengő nemzeti gazdaságpolitikák alapján nem oldható meg.

A kiéleződő pénzügyi krízis rontja a régió növekedési lehetőségeit, recessziós veszélyeket hordoz, néhány tagországban – lásd Görögország – pénzügyi, gazdasági összeomlással fenyeget. Az EU-ban megszületett a felismerés, hogy a válságot menedzselni csak mélyebb gazdasági és politikai integrációval, nem pedig a nemzeti elzárkózás növelésével és különutas, ún. „unortodox” gazdaságpolitikai sarlatánsággal lehet. Ez még akkor is igaz, ha momentán vérre menő vita dúl a két különböző gazdaságfilozófiát vallók, valamint a piacok és az egyes államokat irányító politikai elitek között. A tét: pénzbőséget biztosító laza monetáris politika mellett szigorú, egyensúlyjavító, ám recessziós hatású fiskális és jövedelempolitika, vagy keresletet gerjesztő, ám újabb hiányt és adósságot, valamint inflációt növelő, egyszerre laza monetáris és fiskális politika valósuljon meg erősebb koordináció mellett Európában. Ez a vita a német és többek között az amerikai, a brit, valamint részben a francia álláspont közötti különbség lényege is. Magyarra fordítva: el kell dönteni, hogy a beteg macska fertőzött farkát vágjuk le, vagy az egészséges macskák farkából is lenyisszantsunk valamennyit?

Bármilyen döntések szülessenek is a jövőben, a következmények és a feladatok Magyarország számára világosak: szerényebb európai növekedés, esetleg stagnálás, azaz csökkenő külpiaci kereslet és erős integrációs, harmonizációs kényszer a gazdaságpolitikában. A lényeg: alkalmazkodni és nem harcolni kell a nemzetközi, benne az európai trendekkel.

Ilyen nemzetközi környezetben működik a magyar gazdaság, ezekhez a folyamatokhoz és külső feltételekhez kellene illeszkednie a magyar gazdaságpolitikának.

Ma már unalomig ismételt közhely: a magyar kormány szembemegy az objektív követelményekkel, rontja és nem javítja a magyar gazdaság működésének feltételeit, intézkedéseivel a pénzügyi csőd szélére sodorja az országot, feléli a gazdaság tartalékait, elzálogosítja a jövőt, vállalkozások és családok tömegeit hozza kilátástalan helyzetbe.

Az elmúlt másfél év inadekvát gazdaságpolitikája, kormányzati ámokfutása napjainkra többszörös csapdába vezette a magyar gazdaságot.

A gazdaság növekedési potenciálja 2012-re nullára zsugorodott, sőt ebben az évben növekedés helyett súlyos, 1-3 százalékos recesszió fenyeget.

A csökkenő külpiaci kereslet mellett a totális bizonytalanság és bizalomhiány miatt lényegében leállnak a piaci beruházások. A befejeződő autóipari beruházások – Mercedes, Audi, Opel – kifutnak,  így a rossz összképet csak ebben az évben javítják.

A durva adóemelések, a növekvő infláció, valamint a stagnáló vagy csökkenő bérek és foglalkoztatás miatt a hazai fogyasztás nem nő, az államháztartás kényszerű kiadáscsökkentései miatt a közösségi fogyasztás pedig csökken.

A bankrendszer brutális terhelése – különadó, devizahitel-végtörlesztés, veszteség-áthárítás, tőkekövetelmények növekedése –, valamint a totális bizalomhiány miatt a banki hitelezés befagy, sem a vállalkozások, sem a lakosság nem jut friss forrásokhoz.

A fejlődőképes ágazatok extra terhelése – az ágazati különadók –, elvonják az érintett cégek fejlesztési forrásait.

Az általános bizalmatlanság miatt leállnak a tőkebefektetések, a külföldi tulajdonú cégek kiviszik a még elérhető profitot, a magán-megtakarítások egy részét kimenekítik az országból.

Mindezek miatt gyarapodni fog a vállalati csődök száma, ismét nőni fog a munkanélküliség, javulás helyett tovább romlik a foglalkoztatás. (Hol van már az egymillió új munkahely ígérete?!)

A kibontakozó recesszió miatt csökkennek az állam bevételei, veszélybe kerül a vállalt deficitcél teljesítése, ismét nő az államadósság.

A romló gazdasági feltételek és a magyar gazdaságpolitika kapitális hibái miatt kialakult totális bizalmatlanság konkrét, orbitális méretű veszteségeket okoz Magyarországnak. A szuverén magyar államadósság egyhangú bóvliba sorolása, a forint árfolyamának ingadozó, 20 százalék körüli romlása, az akadozó piaci finanszírozás és a piaci hozam követelményeinek 9-10 százalék körüli, tartósan teljesíthetetlen, immár piramisjátékhoz hasonló, kitermelhetetlen szintje, a nemzetközi kockázati felárak égbeszökő – a gyakran 700 bázispont feletti CDS felár – mértéke és a jegybankra nehezedő nyomás együttesen reálissá és sajnos közelivé teszik a fizetésképtelenség veszélyét.

A hazug kormányzatisiker-propaganda az összefüggések meghamisításával és manipulálásával azt a hamis látszatot sulykolja, mintha a magyar gazdaság ún. fundamentumai sem a súlyos piaci értékítéletet, sem a totális bizalmatlanságot, sem a kormánnyal szemben megfogalmazott kemény követelményeket nem támasztanák alá.

Mi hát az igazság? Nézzük az ún. pozitívumokat.

A folyó fizetési mérleg növekvő aktívuma mögött a leálló beruházások és a csökkenő fogyasztás miatt mérséklődő import, valamint a ma még befolyó EU-támogatások állnak. (Ezen utóbbiak egy részét éppen most veszélyeztetik a túlzott deficiteljárás nyomán esetleg bekövetkező szankciók.) Magyarul a javuló fizetési mérleg szaldó nálunk az egyik legmarkánsabb bizonyítéka a visszaeső gazdasági teljesítménynek, a fenyegető recessziónak, a tartós leszakadásnak.

Az államháztartás 3 százalék alatti konszolidált hiánya csak egyszeri, primitív, jogállamot és EU-alapelveket sértő „unortodox” megoldásokkal volt előállítható, azaz fenntarthatatlan! (A 2011. évi strukturális hiány a magánnyugdíjpénztárak államosítása és a szektorális különadók nélkül meghaladta a 7 százalékot. Figyelem: a még magánnyugdíjpénztárakban maradt 100 ezer tag vagyonára – kb. 250-300 mil­liárd forint – is kivetette hálóját az Orbán-kormány, mert 2012-ben az adóemelések és kemény megszorítások mellett is csak így tudná névlegesen és átmenetileg 3 százalék alatt tartani a hiányt.)

A bruttó államadósság a forint brutális árfolyamromlása miatt, a magánnyugdíjpénztáraktól besöpört vagyon nagy részének elköltése ellenére tovább nő, és rekord szinten, 80 százalék felett alakul. Magyarország katasztrofális piaci megítélése miatt ez az adósság a piacról már nem finanszírozható. Szemfényvesztő, farizeus propaganda tehát arra hivatkozni, hogy Európában akár az államháztartási deficit, akár az államadósság mértékét tekintve „a legjobbak közé tartozunk”!

Szemérmetlen hazugság azt állítani, hogy a magyar gazdaság romló kilátásaiért, kedvezőtlen piaci és nemzetközi megítéléséért kizárólag az eurózóna adósságválsága és az EU romló konjunktúrája felel. Éppen fordítva: a magyar gazdaságpolitika primitív hibái, önkényes lépései és ellenséggyártó gyakorlata veszélyezteti az EU válságkezelését, szolgáltat rossz példát az izolációra hajlamos, protekcionizmusra és nacionálpopulizmusra hajló tagországoknak, és fenyegeti súlyos veszteségekkel a magyar állampapírokat tartó és vásárló befektetőket, bankokat, országokat. Az Orbán-kormány gyakorlata és frazeológiája az a vírus, amelynek fertőzésétől az EU‑t is meg kell menteni.

Féloldalas lenne ez az analízis, ha a magyar gazdaság rossz nemzetközi megítéléséért, romló kilátásainkért és az általános bizalmatlanságért kizárólag az elhibázott, inadekvát magyar gazdaságpolitikát okolnánk. Ma már lényegesen többről van szó.

Az Orbán-rezsim az elmúlt közel két évben olyan óriási demokráciadeficitet halmozott fel döntéseivel és napi gyakorlatával, amely súlyosbítja gazdaságpolitikai hibáit, és hiteltelenné teszi minden megnyilatkozását, tervét, fogadkozását.

A demokratikus berendezkedésre, intézményekre és jogállamra mért szőnyegbombázás szétverte azt a közgazdasági, jogi és intézményi infrastruktúrát, amely keretei között esély nyílna jó kormányzásra, helyes gazdaságpolitika megvalósítására. Nem túlzás azt állítani, hogy a demokráciadeficit, a köztársaság tartópilléreinek lerombolása ma már nagyobb veszély Magyarországra és az EU-ra nézve, mint a fizetőképtelenség felé rohanó magyar gazdaság. Ezért aztán egyáltalán nem meglepő, hogy néhány demokratikus alapjog és intézmény helyreállítása a minimális előfeltétele a fenyegető magyar pénzügyi krízis megelőzésének és menedzselésének.

Némi leegyszerűsítéssel azt is állíthatjuk, hogy a mindent elsöprő hatalomcentralizációt megvalósító, hamis frazeológiájával igen, de döntéseivel nem demokratikus elkötelezettségű Orbán-rezsim csak egyértelmű és kemény gazdasági feltételekkel kényszeríthető rá néhány alapvető demokratikus szabály betartására és intézmény helyreállítására.

Ezért kapcsolódnak össze és épülnek egymásra az eltérő tartalmú nemzetközi eljárások. Így válik érthetővé az EU által folytatott és döntési szakaszba juttatott túlzott deficiteljárás, a három, már megkezdett kötelezettségszegési eljárás, valamint az új IMF-készenlétihitel-szerződés összekapcsolása. Másképpen fogalmazva az ország számára nélkülözhetetlen készenlétihitel-szerződés az a gazdasági kényszer, amely segítségével a nemzetközi közösség elérheti, hogy az Orbán-rezsim visszavonjon és korrigáljon néhány – de messze nem valamennyi! – antidemokratikus intézkedést.

Kár lenne illúziókba ringatnunk magunkat: ezek a fontos nemzetközi lépések nem képesek helyreállítani a megsemmisített III. Köztársaságot. Korrekciókat érhetnek el, fékezhetik az antidemokratikus folyamatokat, biztosíthatják Magyarország számára a gazdasági túlélést, azaz a váltás minimális feltételeit. A demokratikus jogállam helyreállítása és újjáépítése azonban csak hatalomváltással valósítható meg. Ez pedig nem megy nemzetközi nyomásra, csak hazai összefogással, tömeges felismeréssel és összehangolt cselekvéssel.

Gazdaságpolitikai értelemben napjainkra leegyszerűsödött a helyzet: mindössze két alapforgatókönyvnek van realitása, számos azokból fakadó leágazás mellett.

Az első megoldás előnyökkel jár az ország számára. Lényege, hogy a kormány kényszerűen tudomásul veszi a pénzügyi krízis fenyegető veszélyét, és elhárítása érdekében lehetőleg még az első negyedév végéig megállapodik az EU-val és az IMF-fel. A megállapodás eredménye egy 2-3 éves, 15-20 milliárd euró keretösszegű készenlétihitel-szerződés lehet. A megállapodás Magyarország eminens érdeke. A piacok kíméletlenül büntetni fognak minden taktikai jellegű időhúzást, ami további óriási károkat okozhat a magyar gazdaságnak.

A megállapodás fejében teljesíteni kell az EU által támasztott, demokráciát erősítő jogi és intézményi feltételeket, valamint elfogadható, hiteles és fenntartható gazdaságpolitikai programot – annak keretében reális költségvetést – kell kidolgozni a következő 2-3 évre, ezen belül már erre az évre is. Az EU követelményeinek megfelelően kell módosítani vagy visszavonni az Alaptörvényt és az ún. sarkalatos törvényeket, helyreállítani a jegybank, a költségvetési tanács, az igazságszolgáltatás és az adatvédelmi biztos függetlenségét, korrigálni a médiatörvényt, és alapvető gazdaságpolitikai kérdésekben – pl. adórendszer, nyugdíjrendszer, szociálpolitikai támogatások stb. – nem szabad megkötni a következő kormányok kezét, sőt – a hibák egy részét már most orvosolni kell.

Az IMF a jövőben hitelesíti és negyedévenként ellenőrzi azt a gazdaságpolitikai programot, amely egyebek között biztosítja, hogy az államháztartás strukturális hiánya tartósan 3 százalék alá csökkenjen, hogy módosuljon a szétvert adórendszer – szűnjenek meg az ágazati különadók, az egykulcsos szja-t váltsa fel egy progresszív adórendszer, a nagy jövedelműek és a protezsált vállalatok adókedvezményei szűnjenek meg – , csökkenjen a pazarlás a közigazgatásban, életképes nyugdíjrendszer, önkormányzati rendszer alakuljon ki, finanszírozhatóvá váljon egy működőképes egészségügyi, valamint közoktatási és felsőoktatási rendszer, átláthatóvá váljanak a közbeszerzések, csökkenjen a korrupció, mindenekelőtt a pártfinanszírozás terén stb.

Ez esetben biztonságossá válik az ország finanszírozása, az olcsó IMF-hitelek egy részével ki lehetne váltani a méregdrága, rekord hozamú állampapírokat – ezt hívhatjuk csendes átütemezésnek is –, erősödni fog a forint árfolyama, csökkenni fognak a hozamok, az ország kockázati felára, a jegybanki alapkamat, olcsóbbá és elérhetővé válnak a vállalkozások és a lakosság számára a hitelforrások, sor kerülhet az ország „felminősítésére”, fokozatosan újra elindulhatnak a beruházások és tőkebefektetések.

Ez a megoldás javíthatja az ország növekedési potenciálját, és elháríthatja az évekig tartó, súlyos recesszió veszélyét. (Ennek a forgatókönyvnek az esélyeit jól illusztrálják azok a kedvező pénzpiaci változások, amelyek a kormány tárgyalási készségének és megállapodási szándékának verbális kinyilatkoztatása után bekövetkeztek: erősödött a forint, csökkentek az elvárt hozamok és az országkockázati felár, a piac megvásárolta a közelmúltban kibocsátott magyar állampapírokat. Ám ez a tendencia azonnal megfordul, ha a tárgyalások elhúzódnak, netán meghiúsul a megállapodás.)

Igaz, hogy egy új hitelszerződés nem lesz képes sem dinamikus növekedést, sem tartós felzárkózást megalapozni, hisz ahhoz teljes politikai és gazdasági fordulatra, totális újjáépítésre lenne szükség, ami csak hatalomváltással és teljesen új társadalmi-gazdasági program megvalósításával lenne elképzelhető. Ennek egyelőre minden feltétele hiányzik.

Természetesen egy sikeres megegyezés, új készenlétihitel-szerződés birtokában is számos közbülső forgatókönyv képzelhető el a magyar gazdaság közeljövőjére nézve. Ezek közül ma az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a fenyegető pénzügyi krízis megelőzése érdekében Orbánék kelletlenül és hazai propagandájukban nemzetközi kényszerekre hivatkozva teljesítik az EU legfontosabb követeléseit, valamint az IMF gazdasági feltételeit. Mindezt azonban nem meggyőződésből teszik, ahol lehet, késleltetik, vagy hamis magyarázatokkal pótolják az elkerülhetetlen módosításokat. Ez újabb veszteségeket okoz az országnak, ami annyit jelent, hogy a következő években valódi fordulat helyett válságról válságra fog bukdácsolni a magyar gazdaság, érdemi növekedés helyett stagnálásközeli állapot fogja jellemezni.

A negatív forgatókönyv akkor valósulna meg, ha a kormány nem tud vagy hangzatos, együttműködést deklaráló kijelentései ellenére nem is akar megállapodni az EU-val és az IMF-fel, a valóságban kitart, önsorsrontó, „szabadságharcos” magatartása mellett.

Ez esetben nincs új hitelszerződés, nem nyílnak meg a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a piaci finanszírozás csatornái, az országon belül is kiszáradnak a hitelforrások, megszűnnek a külső befektetések, felgyorsul a tőkekiáramlás.

Az ország tartalékai – benne a biztonsági fedezetül szolgáló jegybanki tartalékoknak – felélésére szorul. Gyorsan emelkednek a kamatok, megnő az országkockázati felár, drasztikusan romlik a forint árfolyama, elszabadul az infláció.

A vállalatok tömegesen mennek csődbe, megugrik a munkanélküliség, csökkennek az állam bevételei. Az állam, a vállalatok és a lakosság is napi likviditási, fizetési nehézségekkel találja szembe magát. A finanszírozási nehézségek miatt akadozni fog a termelés, a szolgáltatások, a lakossági ellátás, a normális gazdasági élet. Előbb-utóbb bekövetkezik a fizetőképtelenség.

 Ez hatalmas pusztítással járna. Nálunk lényegesen nagyobbal, mint 2001–2002-ben Argentínában. A magyar gazdaság átmenetileg az autarkia szakadékába zuhanna, és a barterkereskedelem szűk keretei közé szorulna. (Nincs nagy hazai piacunk, természeti erőforrásaink és mezőgazdaságunk, amely államcsőd esetén is működés- és exportképes, így aztán – Argentínával szemben – nálunk az összeomlás utáni gyors kilábalás minden feltétele hiányzik.) Ezért aztán „mesterterv” – vö. Szelényi Iván – sem létezik, amely egy államcsőd árán megszabadítja az országot felgyülemlett adósságai egy részétől. (Ha ez az öngyilkos szcenárió, esetleg az EU-ból való kilépés kalandor ötlete mégis megfordult Orbánék fejében – ahogy azt a naponta hangoztatott cáfolatok ellenére sokan feltételezik –, az nem egyszerűen szakmai és politikai hibának, hanem halálos bűnnek minősülne.)

Fizetésképtelenség esetén bekövetkezne a tömeges elszegényedés, a vagyonok, jövedelmek, megtakarítások és befektetések drámai mértékű elvesztése, vágtató infláció, átmeneti áruhiány – s mindezek következményeként kontrollálhatatlan társadalmi folyamatok bontakoznának ki: tömegmegmozdulások, utcai zavargások, sokak menekülése az országból.

A megállapodásnak ma ez az alternatívája.

A drámai forgatókönyv ma még elkerülhető. Orbánéknak meg kell hátrálniuk és meg kell állapodniuk még akkor is, ha ennek ára súlyos politikai presztízsveszteség, a félrevezetett társadalmi bázis – a még hívő „zemberek” számának – csökkenése.

A megállapodás és az annak nyomán létrejövő társadalmi-gazdasági változások előkészíthetik a hatalomváltást és az ország újjáépítését.

Addig viszont mindannyiunknak, aki érez még felelősséget az ország jövőjéért, temérdek feladata lesz. Nem hezitálhatunk, és nem várhatunk nemzetközi megváltásra!

(Előadás a Bibó-konferencián)

Tovább

A köztársaság állapotáról címmel rendezett nyilvános összejövetelt  a Bibó István Közéleti Társaság február 27-én. Elő­adást tartott Romsics Ignác akadémikus, Békesi László egyetemi tanár, a Németh- és a Horn-kormány pénzügyminisztere és Kende Péter, az MTA külső tagja. Mellékletünkben az ott elhangzott előadások szövegét olvashatják.

Tovább

A magyar gazdaság helyzetének megítéléséről, a gazdaságpolitika aktuális feladatairól finoman szólva nincs konszenzus sem a közbeszédben, sem a politikai értékelésekben, de még a szakemberek körében sem. Ez önmagában nem meglepő, még csak nem is egyedi jelenség. A szélsőséges, egymásnak homlokegyenest ellentmondó vélemények és értékelések azonban már több mint nyugtalanítóak: nehezítik, nemegyszer gátolják a megérett döntések meghozatalát, késleltetik, sőt megbénítják a cselekvést.

Tovább
Élet és Irodalom 2020