(Titanic Filmfesztivál, Colours Filmfesztivál)

Az április elején párhuzamosan futó két budapesti filmfesztivál, a nemzetközi versenyprogramot felvonultató Titanic és a migrációs tematikájú Colours legjobb filmjei egyaránt a nőkről szóltak: elnyomásukról szerte a világon és öntudatra ébredésükről földünk szerencsésebb fertályain. Az elnyomás színe és szaga helyenként változik, a háború komor iszonyata, a patriarchális társadalmi rend és a szegénység egyformán a férfiak kényének-kedvének (és persze a férfirendezők erőszakos fantáziájának) szolgáltatják ki a nőket a fesztiválok színes körképén.

(M. Kiss Csaba–Rohonyi Gábor: Brazilok)

Mese ide, vígjáték oda, azért csak arról van itt szó, hogy a sunyi hatalom ökleként működő rendőrség fellépése súlyosan diszkriminatív, hogy a helyi kiskirályok önkénye végtelen kiszolgáltatottá teszi a szegényeket, mert bármikor megfoszthatja őket bevételeiktől. No meg persze arról, hogy az elnyomott és megalázott embertömegek miért nem lázadnak fel sorsuk ellen, miért érdekük a pillanatnyi túlélés érdekében a status quo fenntartása. A Brazilok nem varázsol csodát a vászonra, nem mutat kiutat a gazdasági nyomorból, nem állítja feje tetejére a hatalmi viszonyokat, csak méltóságot ad az elnyomottaknak – szegényeknek, romáknak, fogyatékkal élőknek – kilencven perc erejéig.

Zalán Vince: Film van, babám! A cseh új hullámról. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016, 367 oldal 3800 Ft

Film van, babám! – szól a kötet címe, s valóban, elsősorban film van a maga finom részleteivel és sokrétű megalkotottságával Zalán kötetében, amelynek legnagyobb részét következésképpen műelemzések teszik ki. A szerző régi vágású kritikus-történész, aki mélyen hisz abban, hogy a film művészet és nem fogyasztási cikk, kulturális termék, vagy ideológiák tárgyiasult lenyomata. S hogyan tehet másként az a filmes szakíró – akinek „szakmunkás bizonyítványát”, mint a fülszövegben áll, az Élet és Irodalom egykori neves kritikusa, B. Nagy László írta alá –, mint hogy szoros olvasásban tárgyalja a filmeket.

(Herendi Gábor: Kincsem)

Egy szó, mint száz, végre sikerült gigaköltségvetésből egy épkézláb populáris filmet összeraknia a magyar filmiparnak. S ezért már rögtön tapsolnunk kell örömünkben? Hogyan reflektál a film mai életünk érzelmi és egzisztenciális problémáira? Nagyjából sehogy. A Kincsem igazodik a sérült magyar kollektív psziché igényeihez – a nemzeti büszkeséget csak sportsikerekben tudjuk megélni (6:3, Szabadság, szerelem) –, és az egymással szolidáris, teremtő erejű közösség helyett egy lovat tesz meg a történet hősévé.

(Barry Jenkins: Holdfény)

A Holdfény három epizód, három életszakasz, három fejezet az identitás megtalálásában. Ki vagy te, kérdezi a főhőst az egyetlen fiú a kortársai közül, aki hajlandó emberszámba venni őt. Chironnak, a sokszorosan hátrányos helyzetű gyereknek nem adott kapaszkodót a sors önmaga megtalálásához. Fekete, szegény, csonka családban él – és homoszexuális.

(Enyedi Ildikó: Testről és lélekről)

„A sejtelmes összhangról, a lelkek közti csodálatos egymásra találásról árulkodó álombéli kapcsolat teljesebb és igazabb-e, vagy a nyelvben létező, tudatos és éber együttlét – firtatja a Testről és lélekről. A berlini fődíjas alkotás mesei egyszerűséggel fogalmazza újjá a romantikus vágyálmot a nyelv és racionalitás elhagyásáról, a szavak nélküli megértésről egy misztikus kapcsolatban, amelyet – szavak, szavak! – szerelemnek nevezünk.”

(Kenneth Lonergan: A régi város)

Lonergan kisrealista mesteremberként pontosan veti vászonra a hétköznapi szituációkat és a kisebb drámai pillanatokat, ám a sorsfordító események, a magasan izzó tragédiák megérintik hiúságát, és előcsalogatják belőle a melodrámarendezőt. S mert csapnivaló filmzenei érzéke van, bombasztikus barokk zenével (Albinoni Adagiójával!) kíséri a merőben külsődlegesen előadott drámai csúcspontokat. A vágás sem az erőssége: minél látványosabb hatásokra tör, annál ügyetlenebb az anyag szervezése.

(Vranik Roland: Az állampolgár)

Bár Az állampolgár kihagyott lehetőség maradt, a helyi értéke mégis jelentős: egy szimpatikus bevándorló arcát látni nap mint nap az utcai plakátokon és olvasni a témáról a moziműsor böngészése közben egyértelmű politikai jelentéssel bír a durva menekültellenes kampány után. Ám legalább a Saul fia sikere kellene hozzá, hogy széles közönséget megmozgató játékfilmként tömegkultúránk részévé váljon.

(Tomasz Wasilewski: Egyesült szerelmes államok)

Szörnyű élmény végignézni ezt a lengyel–svéd koprodukciót. A skandinávok talán Bergman kései örökösét láthatták meg Wasilewskiben, de hol marad e dermesztő pokolból a svéd rendező elemzőkészsége és képzeletgazdasága? Az Egyesült Szerelmes Államokban minden kapcsolat a lehető legrosszabbul alakul, a szerző a legkíméletlenebbül pusztít el minden reményt és a szeretet csak halványan sejlik át az idegenség áthatolhatatlan sűrűjén. 

(Bereczki Csaba: Soul Exodus)

Színes, intelligens egyéniségek és látványos műfajok – útifilm, zenés film – ötvözetében, s mégis hiányzik a műből szellem, a szikra, amelytől a téma és a karakterek lángra kapnak. Az alkotói ötletek – közös utazás, hajókázás, zene – mélyreható beszélgetésekben, autentikus szituációkban nyerhetnék el értelmüket, ám ezek egyre késnek, elmaradnak.

(Kamondi Zoltán: Halj már meg!)

Rég láttam ilyen erős és összehangolt szereplőegyüttest állami finanszírozásból készült magyar nagyjátékfilmben. Egyenesen Kováts Adélra szabták az elegáns, lekezelően polgárias feleség lefojtottan izgatott szerepét, akinek önfeláldozás-mítosza egy adott ponton drámai erővel szertefoszlik. Ellenpontja Ónodi Eszter, a szerető, közönségesen érzéki teremtés, nagy szíve van és nagy szája.

(13. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztivál. Budapest, november 8–13.)

Az lehet, hogy a dokumentumfilmek önmagukban nem teszik jobbá a világot, de hogy még élhető hely ez az ország, annak egyik nem jelentéktelen oka a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztivál, amely évről évre emlékeztet emberi mivoltunkra és azzal járó felelősségünkre.

(Mia Hansen-Løve: Az eljövendő napok)

A díszletektől kezdve a beállításokon át a zenéig éppen az a művészi finomság és komplexitás hiányzik Hansen-Løve rendezéséből, amivel Nathalie karakterét és élethelyzetét rajzolta meg.

Az eljövendő napok szűk társadalmi fókuszban írja le a világot, amelyben a politikai ellenállás kísérlete színes folt csupán a látótér perifériáján. Az egész filmet a polgári jólét kipárnázott kedélyessége és roppant vonzó barátságossága vonja be. Nem rossz így élni, sugallja a film, még akkor sem, ha egyszerre törnek ránk a veszteségek.

(Taiwan Dox. Tajvani Dokumentumfilm-fesztivál, október 20–22.)

(Gigor Attila: Kút)

(Szemrevaló – Német nyelvű filmek fesztiválja; Maren Ade: Toni Erdmann)

(Dominik Moll: Mondd ki, hogy uborka! – belga–francia film.)

(Felix Van Groeningen: Szex, mámor, rock’n’roll)

(May el-Toukhy: Egy szó, mint száz: szerelem!)

(S. Craig Zahler: Csontok és skalpok)