Ami Palmürával történt, akkor is könyörtelen következetességgel megvalósított szimbolikus tömeggyilkosság lett volna, ha egyetlen ember életét se vette volna el. De volt módom megtanulni, itt a keresztény Európában, jóval a felvilágosodás diadala után, hogy akik templomokat semmisítenek meg, nem ódzkodnak a hívők megsemmisítésétől sem. Ha egyáltalán nem lett volna információm, hogy az iszlámnak e hajtása milyen gátlástalanul öldösi a hite szerinti ellenségeit, óvárospusztító fellépésük alapján akkor is feltételeztem volna róluk bármiféle gonoszságot. Nem lepett tehát meg, hogy Palmüra római színházát nyilvános kivégzések színhelyévé tették. Nem lepett meg, hogy az általuk kivégzettek holttesteit a romok közé ásták el, és gondosan aknákkal is telerakták a szabadtéri múzeumot, amely immár az ő tetteik emlékhelye is lett. Ha nem csépelték volna el, variációs ismétléssel vallhatnám: Palmüra én vagyok.                

Akárhogy is, az öregséghez társuló sztereotípiák nem különösebben kedvesek. A hatvanadik évén alig túllépő Cicero úgy látta, hogy „Mindenki szeretné megérni az öregséget, de ha elérte, szidja.” (...) Cicero azt is javasolta, hogy „Öleljük szívünkre az öregséget és szeressük: tele van gyönyörűséggel, ha élni tudunk vele. Minden élvezet a végére halasztja azt, ami a legkellemesebb benne.”

„Egyesek, azt hittem, hitre vannak kárhoztatva, mint ahogy másokat életfogytiglani börtönre kárhoztat a bíró. Nincs más választásuk. Sosem olvasták Freudot. A gonoszság az ember vagy a sátán műve. Egyszerű magyarázat. Csakhogy én sosem tudtam hinni a sátánban. Könnyebben elhittem, hogy Isten is gonosz. Én hiszek az isteni gonoszságban, de hiszek az ő jóságában is. 

Felserdülésem óta mindig lenyűgözött a politika, mindig lenyűgözött az emberi természet és mindig a művészet. Éppen emiatt csodálom (ma jobban, mint eddig bármikor) Arisztotelészt. Noha külön-külön munkát is szentelt az emberi lélek és az emberi erkölcs vizsgálatának, Politikájában egy jelzős főnévvel örökérvényűen meghatározta, kik vagyunk, és mi a dolgunk. Zóon politikon. 

Meglehetősen ingerülten olvasom Franzen Szabadság című regényében, amikor a főhős arról kesereg barátjának, hogy a kék poszáta, ez a csepp kis madár rövidesen veszélyeztetett lehet. „Nincs nagyobb gondja?” – szólal meg bennem a nem éppen eredeti hang. De érvelése elnémít. „Emlékszel még, mit mondott Arisztotelész az okságról? Van hatóok, van formai ok és van cél-ok. A fészkek kifosztása varjak és vadmacskák által hatóoka a poszáták megfogyatkozásának. Aminek az egyik formai oka az élettér felaprozódása. De mi a cél-ok? A cél­oka ennek is az, ami szinte minden más problémának a gyökere. (...) az igazi probléma a népesség növekedése, ami pedig oda vezet, hogy kizsigerelik a környezetet. 

...Hitlert bécsi nyomorgásában elviszi valamilyen fertőző betegség? Avagy némileg később: az első világháborúban jóval nagyobb adag gáz éri? Avagy még később: a harmincas évek legelején gyűlésről gyűlésre közlekedve balesetet szenved, amelyet túlél, de beszédszervei megbénulnak? Avagy még később: az ismert merénylet nem kudarccal végződik?

Két úr beszélget:

„– Látja-e ezt a felhőt? Majdnem olyan, mint egy teve.

– Isten engem, valóságos teve-alakú.

– Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.

– A háta olyan, mint a menyétnek.

– Vagy inkább cethalforma?

– Nagyon hasonló cethalhoz.”

„E szomorú házat / azok nyerik, kik közönyösen éltek / s kiket nem ért dicséret sem gyalázat; / (...) Az ég elűzte s itten kóborolnak, / mert őket a pokol is szégyenelte: / nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.” Dante ítélete meghökkentő. A közönyösek-közömbösek nem méltók, hogy beléphessenek a pokol kapuján, bár alighanem leginkább idevalók.

A nyári vizsgaidőszak kezdetekor kaptam meg a több egyetemünk közös vállalkozásában készült KOPI plágiumkereső szoftvert, ami – a körlevél szerint – „lehetőséget biztosít az oktatók számára a házi dolgozatok és diplomák összehasonlítására akár a korábbi évek hasonló anyagaival, akár a KOPI adatbázisával és a Wikipédia teljes szövegével is. A diákok pedig ellenőrizhetik, hogy munkájukban az összes idézet mennyisége nem haladta-e meg az oktatási intézményben megengedettet. Szakdolgozatukat ők maguk feltölthetik, hogy másolás esetén látható legyen az eredeti szerző.”

1173-ban, halála után három évvel, a canterburyi érseket szentté avatták. Az első irodalmi alkotás alig egy év múlva született meg róla, Guernes de Pont-Sainte-Maxence tollából: La vie de Saint Thomas Becket. A terjedelmes ófrancia vallásos poémát/verses historiográfiát hőse iránti feltétlen csodálat hatja át. A XIX. és XX. században keletkezett irodalmi alkotások: Tennyson Becket (1884), Eliot Gyilkosság a székesegyházban (1935), Anouilh Becket vagy az isten becsülete (1959), Fry Curtmantle (1961) egyaránt drámák. Bár az utóbbi címe II. Henrik király gúnyneve, kedvelt viseletéről: a sima rövid köpenyről, Tamás itt is főszereplő. Pedig II. Henrik jelentősége és ellentmondásossága okán akár Shakespeare egyik királydrámájának főhőse lehetett volna. Aki a mai napig kilép a történelemkönyvek lapjaiból; akit alkalomadtán az utca iskolázottabb embere is ismer.