A gyermekkor még nem múlt el.

Emi, azt hiszem, tizenkét éves volt. Apai nagyapámat elnyelte a második világháború. Nem jött haza, a gyerekek reszketve, imádkozva várták, sütötte arcukat a petróleumlámpa fénye. Maradt nagyapám után, kit csak fényképen láttam, és aki mindig a középpontban volt, két gyerek, apám és a nővére. Nagyanyám férjhez ment újra, érkezett új ember a házhoz, egy erős gazda, a családi legendárium szerint, visszafogott és lefojtott elszólások szerint nem nagyon állhatta a gyerekeket. Óvatos elszólások szerint történt más is. Emi. Elképzelek egy tizenéves kislányt. Talán már nő. Talán még nem az. Szőke, mint a búza, vastag szálú haj. Kerek parasztarc, a vászonszoknya alá kap a forró füzesgyarmati szél, ahol ők éltek. Át tud szaladni a torzsákon mezítláb, zúg a darázs utána, tehénszarba lépni, átnyomódik a lábujjak között a puha. Füzesgyarmat fölött éppúgy habzik az ég, mint Törökszentmiklós határában. Elképzelem ezt a tizenkét éves kislányt, aki kiválasztja a kötelet, néz valami szék után, ne billegjen, keres gerendába vert kampót maga fölött, addig keresi, míg meg nem fájdul a nyaka.

Aztán egyszerre váratlan megbízást kapott, kicsit rosszulesett neki, de nem volt mit tenni, meg kellett mondani. Mondta is a fiatalnak, hogy üzenete lenne a számára. A fiatal fölhúzta a szemöldökét, nahát, neki lenne üzenete az ő számára. Mondják ki együtt. Egyszerre.

Így történt, hogy kimondták egymás nevét, a dolog idejét, helyét, és ez a mínuszos sorsüzenet mégis egynek hangzott. Picit csodálkoztak, aztán nevetni kezdtek. Úgy nevettek, mint a szél. Mert a szél nevetni is képes. Csakhogy ők ezután már nem tudták abbahagyni.

Egyszer egy könyvtárosnő egy héten át mérgezett. A balatoni írótáborban öt Ady Endre, két Szabó Dezső, három Kosztolányi, két Tormay Cécile, három Hajnóczy Péter, egy Tandori Dezső és egy Nemes Nagy Ágnes várt, aztán megjött Petri Gyuri is.

Ebben a határvárosban tizenöt hallgatóm volt, megemlítek közülük hármat. Barkóczi Zolikának ötszázezer-négy kedvelője volt a Face­bookon, és csakis a magyar gyalogátkelőhelyekről írt (zebra), többnyire mininovellákat és távirányítós verseket, ő most regénnyel jött, 253 apró betűs oldal. Vad Endréné, Pannika iskolai újságokba küldött erotikus lányverseket, Szentendrén és Pannonhalmán már közölték. Lajos néma volt, és még soha nem írt. Korábbról ismertem, bejelentkezett néhány szemináriumomra, szavát nem lehetett venni, de egyszer láttam bólintani. Akkor megkérdeztem, hogy de mégis, írt-e már, egy vers, Lajos, valami kisfutam, tudja, mintha Mándy tartaná a könyökét. Nézett rám, lehunyta a szemét, nem válaszolt, legördült az arcán a könnycsepp. Őt szerettem a legjobban.

Mármost az irónia ironikus megközelítése egészen újszerű szerkesztői gyakorlat, mégis egyszerű, mint a fűszál, és kézenfekvő is, tehát hogy például az elhivatottan ironikus szöveget ironikus eljárás után csontkemény valóságként, mit ne mondjak, rögrealitásként értékeljük, hogy nemcsak szó szerint veszünk bizonyos állításokat, hanem könnyedén és különösebb aggály nélkül kiragadhatjuk a környezetükből, amely művelet aztán nagy és igazán gazdag távlatok kinyílását eredményezi. Univerzális lehetőség. Könnyen meglehet például, de azt csak az irodalmároknak mondom óvatosan és nagy tisztelettel, talán már megint újra kell írni az irodalomtörténetet. Ó, és nem csak a magyar nyelven írottat. A világirodalom is új megközelítésbe kerülhet, és még véletlenül sem szeretném magam olyan gigászok mellé helyezni – én már Lajos mellett vagyok –, de újra kellene értékelni Csehovot vagy Kafkát, és bizony egy Nobel-díjas magyar író is megannyi csemegét és újdonságot nyújthat, hogyan is volt ő ott boldog, ahol volt.

Minden hónapban egyszer ott volt. Csak ült a látogató helységben, általában negyedórát, meghallgatta Péntek bácsit, aki beszámolt erről-arról, néha kérdezett is, hallották könyörögni is, esedezni, de az asszony nem válaszolt. Akkor sem szólt hozzá, amikor Péntek bácsi öt és fél év után szabad lett, és hazajött. Hazajöhetett. Visszaköltözött, mintha el se ment volna. Egy ágyban aludtak, ugyanabban a lavórban mosták magukat, ezt például magam láttam, amikor egyszer egy keményebb influenza miatt kiszálltam Péntek bácsihoz. Az öreg nyilván azért jött ki, hogy meghaljon, az influenza, a szíve, belei, sok baja lett volt egyszerre. Meg is halt hamar, fél év se maradt neki az új, szabad életre.

Kint voltunk a temetésen Jenei igazgatóval. Így aztán láthattuk, hogy Péntek néni egy zacskót vesz elő a szertartás végén, és mielőtt a sírásók hozzákezdtek volna, csipkebogyót szórt a gödörbe. Kopogtak a bogyók a koporsófödélen, és igazán, mintha beszéltek volna a halott emberhez.

Ha arra gondolok, hogy kötelességem megírni, mert tanú vagyok, mert talán én tudom a legjobban, kivételes tudás birtokában, ugye, vagy, és ez sem elhanyagolható, alig tudok róla, a témámról valami igazán lényegit, relevánsat, fontosat, és akkor ez a nem tudás, ez a kirekesztettség lenne éppenséggel az én aduászom. Butaságom története. Hibáim története. Balfogásaim példatára.

És nem csak az, hogy megírtad. Nem csak az, hogy el tudtad mondani. Mert például nem. Mi az, hogy nem tudod megírni, valamiért nem megy, mert van ilyen is, nekirugaszkodsz, abbahagyod, újrakezded, nem megy. Megfullad a mondat. Eltörik, mint egy kis faág, amire túl nagy díszt akasztottál. Ott van szeretet? Amikor sötét titkokat, fájdalmas emlékeket fogalmazunk meg, abban van szeretet? Biztosan van valami, mert ugye, Misikém, a szeretet...

Kötődés, mondja.

– Fáj ott fenn?

– Azért nem annyira. Igyekszünk humánusan megközelíteni a dolgot. Lesz ecet, hozzátartozók, főként nők, villogó csillagjel a láthatár szélén, világhír, azt hiszem.

S mert a férfi bólintott, a közben elősereglő másféle hivatalnokok csakhamar meg is oldották a dolgot. Föltették szépen, csöndesen, okosan kalapáltak. Ott volt már a férfi a kereszten. Fájt neki nagyon. Nem érezte jól magát. A hivatalnok intett, eszébe jutott valami, mindjárt jön. Nem mondott valótlant. Tényleg néhány perc múlva a kereszt alatt állt újra, és nyújtózkodva egy zizegő papírlapot nyújtott fölfelé.

– A szerződése, uram.

– Szerződés? Mire, kérem?

– Mindenre.

Meghalt János.

Kivert a hideg. Borzongtam, mint egy augusztusi lázas. Káromkodtam is, finoman szólva. Mennyi cetli van az asztalomon, toll, ceruzák, adathordozó kisfaszom, asztalkalandozások, egy nagyító. Tegnap öntöztem a balkonon, tehát ma nem kell. Főztem, van ebéd, krumpli és paprikás, ahogy a másik kérte. Kimentem tüntetni vasárnap a szarháziak miatt, oké. Dolgozni kell nekik is, a szarháziaknak, elhivatottság, megszállottság, bizonyítási vágy, oké, úgy dolgoznak ők is, hogy közben mégis félnek, mint a nád a keletről lízingelt szélben, oké. 

Kedves halál, vagy nem tudom, hogy is nevezzelek, látod, dolgozom, a szó dolog, a mondanivaló is dolog, a megformálás babramunkája is dolog, nem érek rá. Érted? Nem érek rá!

A mi nagyságos Teremtőnk egyszer biztosan javított a története során, már amennyiben van története Istennek, viszont ott vannak még a csodák is. A sejtek közötti babrálás, le és föl csúszkálni az idegpályákon, lehelgetni a lélek vaküvegét, míg át nem lehet rajta rendesen, színről színre látni, nem igazán javítás. Gyúrni az agyagot, arcot formálni egy lényre, szájat vágni rá, nagy bambuló szemeket nyitni, kiengedni tekintetet és aztán a szavak madárraját, nem javítás. Minden egyes embert beledobnak az életbe, loccs, paff, tessék. És az úgynevezett utólagos, befolyásoló, érdemei szerinti műveletek se javítások. Az özönvíz, a dögcsapás, a tűzvész, az ótvar különböző formái nem azok. Jób mint céltábla. Nem javítható. A büntetés nem lehet javítás. Jó.

Az történt, hogy végre Gárdony is megírta a főművét. Sok író és költő ír úgynevezett főművet, és bizony nem is egyszer, de ez most komolynak tűnt. Gárdony be is telefonált a szerkesztőségbe, és nem csak fölemlegette a szerkesztőnek a napokban postázott kéziratot, hanem arra is fölhívta a figyelmét, hogy nem kell nyomban közölni. Izgatott volt, mint kisgyerek a tetanuszoltás előtt. Nem kell mindjárt a következő lapszámban megjelennie. Befelé remegett a hangja. Lehet, hogy bajba kerül a közlés után, mondta, de vállalja. A szerkesztő előkereste a verset, figyelmesen átolvasta, és visszahelyezte a kövér, soha nem lappadó mappába.

Valahogyan mégis elterjedt, hogy Gárdony főművet írt.

Meg lehet változtatni egy elefánt tulajdoni viszonyait? Már miért ne lehete. Dorogi úrnak azért foglalkozása az ezermesterség, mert ezerféle dologhoz ért, abba egy elefánt eligénylése könnyedén beletartozik. Van ez a cirkusz, félévente jelenik meg a falu határában, ez a neve: Világszám, három gibraltári majom, két láma, a karikás lányok, egy migrénlassú párduc és az erőművész, aki néha bohóckodik is, aztán pedig az a bizonyos elefánt. Koros állat lehetett, bár ennek a fajtának az a jellemzője, hogy fiatalon is idősnek hat. Fasza persze volt, ezen elámult sok falugyerek, amikor pihenőidőben kiengedte a hasából, csak hogy dézsányit vizeljen. Mármost egy napon Dorogi úr, aki legalább ezer dologhoz értett, tűz, víz, föld, levegő, besétált a cirkusz területére, éppen pakoltak, mert a szomszédos telepre készülődtek, és elkötötte az elefántot.

Én eleinte úgy voltam ezzel, hogy bármilyen bajnokságba, bármilyen alkalmi versenybe vetett is a sors vagy a jó szerencse, beutaló, kiutaló, küldöttségi hősszerep, eljátszottam. Átmenni a túloldalra. Köszönni egy kavicsnak. Szervusz, levél. Két kilométert lesántikálni egyetlen másodpercért, hogy mire odaérek, akkor és ott az lesz. Hopp, meg is volt. Megtekinteni, megköszönni, fordulni vissza. Felejteni. Egyszavas szerep, oké. Esztétikai díszfalatka lenni a megye egyben, oké. Kimaradni, kilógni, elfelejtődni, oké.