És a fiúk nevettek, mint a boldog lovacskák. Dobogtak a csizmájukkal. Cincogott a hegedű. Úgy verték össze a tenyerüket, mint a gyerekek. Van színházunk nekünk is! A hosszú, elnyúlt épület, ami kocsma is lehetett, talán zsidó kocsma, vagy bolsevik gyűlések, rendezvények színhelye, belerecsegett a röhögésbe. A tréfamesterek hajlongtak, gyorsan eltették az üveg italt, aztán másnap besétáltak az egyik közeli, csöndesen nyújtózó aknamezőre. Volt ott valami tiltó tábla is, feszített drótok, de ki törődik ilyesmikkel. Fűre lépni tilos, persze. A drót alatt át lehet bújni, tessék csak. Hacsek úr! Sajó úr! Szíveskedjenek. Úgy nézett ki, hogy az aknamezők is kedvelik a tréfálkozást. A kikerics körül döng a dongó, errefelé is sárgáll a kutyatej. A folyton értetlenkedő Hacsek nem jutott el Moszkváig. Sem pedig a jól informált Sajó úr. Az az igazság, balzsamozni se igen lehetett volna őket.

Az első alkalommal, éppen huszonöt éve, egymásnak koccantak a pult előtt, azt hitte a recepciós, összetartoznak, úgy is regisztrálta be őket, nem kérdezősködött, ők meg belementek a játékba, együtt lifteztek föl, ugyanaz a szoba, és odafönt Szőke leült az ágyra. Ez... ez most mi. Te tudod, hogy ez most mi? És hogy van egy gyereke. Nem baj, neki is van. De hogy ők mit akarnak? Nem tudja, mondta, és tényleg nem tudta, hát nem volt eltervezve, ebben a magától értetődő, jóllehet mégis képtelen helyzetben, mert más az, hogy mit éreztek tizennyolc évesen, de hogy ez most így jöjjön elő, ilyen gátlástalanul és őszintén, csöppnyi szemérem nélkül, csak mert ilyenkor már van kis szégyenkezés, hogy megereszkedett, hogy petyhüdt, hogy úszógumi, hogy nehezebb és hogy savanyú vagyok. Lettem. Hát ez tényleg fölfoghatatlan volt. Nem volt semmi szabadkozás. Te most fogod a mellem? Tényleg? Együtt mentek le a már nekiveselkedett, enyhén spicces többiekhez, kézen fogva.

Mit röhögsz, hülye.

Inkább töltsél, Karcsi.

Különben tavaly is ezt hozott a nyár, jó adag megkönnyebbülést, langyos hullámok, égen kószáló felhők és forró lángosok formájában visszatértek az álmok. Zoli, a vendéglős akkor még újra tudott indítani. Idén Zoliból több lesz, nem nyitnak újra, hiánycikk lesz a vasalt keresztpánt az ötkilós lakattal, hát istenem, miért nem helyezkedtek jobban, kisbolttal a nemzeti sztráda mellett?! Te tiszta hülye vagy. Nyár, haverok, afta.

Elengedett kézzel, csak mert így mondtuk, és nem azt, hogy elengedett kormánnyal, menni a nagy, huszonnyolcas biciklivel, egyenes háttal, elég nagyképűen. Megtanulni a füttyöt, négyujjas, hajlított mutatóujjas, az egyujjas az már kétségtelenül csúcs, nem kevésbé a sivítós ujj nélküli, ami olyan hanghatás, mintha kettévágná a levegőt. Megtanulni az ökölfúvás búgó galambhangját, a horogkötést, a hashullámoztatást, az akármikor böfögést.

Szőrösödik. Juj, már feketednek a szálacskák! Hol van nagypapa nagyítója, ja, a gyógyszeres dobozban tartja. Imi azt mondja, hogy le kell borotválni, akkor jobban fog nőni, de Imi hülye. Mondjuk, Imi olyan erős, mint az állat, és már cigarettázik is.

Egyszer a nagyfiúk szóltak, hogy réseken és repedéseken át be lehet bújni a roggyant tetejű zsinagógába. Vannak ott mindenféle könyvek. Meg talán más is. Lázas ujjakkal eldugott, padló alá ásott érték. A hetvenes évek legeleje, egy vidéki kisváros senkiése zsinagógája. Majdnem harminc éve üres, elvitték belőle az Istent, a szót, a hitet. Egyre kevesebb az ember, aki még emlékszik az idelátogató izraelitákra. Hányszor átnézhették érdeklődők eldugott arany után. Hány elemlámpafény pásztázhatta valami rejtett visszacsillanás reményében. Kopogás falon, földön, gerendán. De csak Dávid zsoltárai, fekete hátú énekeskönyvek hevertek a halmozódó törmelékek között.

Gyurka nagybátyám édesanyja akkor halt meg, amikor ő ötéves volt. Anyám alig egy. Rengeteg képet látok róla, méla arcú, mondhatnám kissé bambának is, de inkább szomorúnak. A maciját végül én beleztem ki. A hintalovát én tettem tönkre. A gyönyörű rajzait, tollas, íjat feszítő indiánokról és görög testű sportolókról én kótyavetyéltem el. Az összegyűjtött sportújságjait, köztük az Aranycsapat diadalmenetét én szórtam bele a világba. A család, amikor a gyönyörű, okos anyja meghalt, kézről kézre adta, igazi árva volt. A nagyszülők versengtek érte, kinél legyen. Birkózott. Gimnazista lett, valami eltört a kamasz fiúnál, egyre rosszabbul tanult, meg is bukott másodikos korában. Még otthonról is megszökött, fölszaladt Pestre. Aztán ott is hagyta az iskolát, és a nyári szünetben a téglagyárban dolgozott, ahol egy elszabadult csille csúnyán megbántotta a karját. De birkózott tovább, egyre növekvő fájdalmakkal. A szolnoki kórházban állapították meg a csontszarkómát. Ötvennégy augusztusában halt meg a családi otthonban, tizennyolc évesen.

Mennyi mindenre van szüksége egy családnak. Úgy értem, egy ágas-bogas, sokágú családnak. Egy afféle hagyományos nagycsaládnak, hol van ónkristály, térdzokni, tengerészsapka, karimás nagykalap. Az ilyen emberi formáció kielégíthetetlen vágyakkal, akarásokkal és kívánalmakkal bír, kisgömböc. Mindenre szüksége van, ami emberi.

Kell neki rendszeres összejövetel, újra és újra elővezetett ünnep, terített asztal, egy hiányzó szék, megbillenő, majd vérfoltot hagyó borospohár, elcsattanó tányér, kellenek sebek, árulások, kellenek titkok és rejtélyek, elhallgatások, ordítások, kell pénz, nyilvános pénz, eldugott pénz, perelt, lopott, letagadott pénz, szegénység, halál, születés, közös áhítat, közös éneklés és ima, kell rendbontás, kell renitens, feketebárány. Fölemelt ököl. Megtagadás. Gyilkosság. Sebkötöző gyakorlat, türelem, türelmetlenség, elfogultság, korrektség, reális és szürreális, misztika.

Ha azt mondom, hogy a családot elképzelhetem, akkor bízok a fikció erejében, mindenek felettiségében. A fikció nem az, hogy el tudom mondani. Mert dehogyis tudom elmondani. A fikció annak a lehetőségnek a bizonyító erejű belátása és beláttatása, hogy az élet elmesélhető, miközben dehogyis. Fényképek maradtak rám, festmények. Beszámolók, más emberek fikciói.

Négyen vagyunk, én, a szorongás, a kíváncsiság és a bűntudat. Talán a szorongás a legfiatalabb testvér, de már ő sem igazán mai gyerek. Mindenesetre türelmesen kivárt, ügyesen csinálta, míg teljes pompájában föl nem léptette magát. Mintha a felnőttléttel lenne egyidős. A szorongás nagyon okos valamiség. Ravasz és agyafúrt, hogy ragyog a semmi, hogy játssza magát, ami pedig nincsen. Mintha attól fogva lenne biztos napi látogató, hogy az ember azt gondolja, amit Mészöly oly sokszor leírt, és amit magam is sokat idéztem, hogy ti. a gyerekkor elmúlt.

A gyerekkor elmúlt.

Mit jelent ez a mondat, miért olyan fontos, miért koppant akkorát szíven, lelken.

Ötvennyolc éves vagyok, hátul a kertben már zörög a kóró. Sok minden történt velem, de azt hiszem, soha nem ájultam el. Elájulni, nahát. Tudom, milyen, amikor elaltatják az embert. Elég gyors folyamat, számolsz, egy, kettő, paff. Azt hiszem, tudom, milyen a boldogság. Ismeretek a reménytelenségről. Ennyi a kis pénz. Ilyen lyuk a hiány. A díj ezt jelenti. A kedves levél így szól. A rossz levél így habzik. A szégyen így fáj. A születés ilyen kicsi, ez a nagy lesz belőle. Tudom, milyen a haldoklás. Többtonnányi szorongás tolat fel s alá az arcon. Jászberényben egyszer kivédtem egy tizenegyest – hamis igazolással. Aztán az íróválogatottban Bécsben is. Nem olyan kivételes dolgok. Semmi esetre se olyanok, amik miatt kivagyiskodni kellene, vagy magasabb homlokhordást abszolválni.

Nem csak a farmereket, a lányokat, a fodrásznők fehér köpenyét, a konyhásnéni fehér fenekét, a tanár nénik kisírt szemét, a könyvesboltok kirakatait, a könyvtárak hosszú, fantasztikus sorait, a bicikliket is figyeltem. A szocialista világot akkoriban lepték el a lehajtott kormányú szovjet versenybiciklik, de azok semmiképpen sem voltak érdekesek, még az sem keltett különösebb szenzációt, hogy sebváltójuk volt. Nem volt kóser darab. Az lett a kialakult álláspont, hogy aki ilyet használ, sznob. Ciki. Például ennek a kerékpárnak a vázán nem is lehetett lányt vinni. Akkor meg? Hanem voltak ezek az úgynevezett sportos kerékpárok, többnyire huszonhatos méretűek, szinte kiegyenesített kormánnyal, és az akkori, helyben tapasztalható esztétikai viszonyok között különlegesen szép vázformával. Na, az, egy ilyen bicikli a vágy tárgya volt nagyon. Nem tudom már a fiú nevét. Távoli ismerős volt, másik iskolába járt. A nagy, mindennapos horgászások idején egyszer valahogy összefuthattunk, és meghívhattam a szakállasi Holt-ághoz, vagy a Tengerszem nevű csodahelyhez, lepacsiztuk, oké, jött is, ahogy ígérte, ott volt reggel a nagykanyarnál, várt. Én egy rozoga Csepellel, ő egy ilyen tökéletes sportdarabbal. Nem versenyző darab, de szinte tudna versenyezni. Nem utcai darab, de az utcán is csak annyi, hogy egy előkelőbb szerkezet gurul a Moszkvics, Zastava vagy az olajban fürdő munkás kétkerekű mellett.

Egyszer le kellett vetkőzni orvosi vizsgálat miatt.

Vedd le a trikód, Imre.

Nem.

Vedd már le.

Nem.

Magától nem fogja, ez most már látszik rajta. Egyetlen görccsé vált. Lerángatják róla a már nem is fehér, mert inkább szürkére koszolt, rojtosodó pamutot, aztán egy ideig tanár és orvos nézik a hátát. Ó, hogy aza. Egy kisgyerek háta. Ott állok mögöttük. Látom én is. Hurkák. Azok a klasszikus hurkák a hát húsán, különben nem is értem, miért hurkát mondanak a felnőttek, mert inkább kolbászok.

A másik megjegyzést Háy János legújabb könyvében is olvastam. Lányt szeretett volna az édesanyja, mondta is neki, a gyerekeknek. Nekem is mondta az anyám. Kislányt szerettem volna, tudod-e. Egy másik Zsuzsikát szerettem volna. Legyek én, újra, kicsivel jobb változatban. Ezt akarják a szülők, apám se bírta a változást, hogy nem olyan lett belőle, mint amilyen ő. Nem én vagyok. Olyan legyen, mint én, minden én legyek.

Egy Zsuzsika. Az, hogy én ez vagyok, hogy ilyenné lettem, kezem, lábam, fejem, az, hogyan is mondjam csak, nem kielégítő? Nem ez a termék volt várva. Nem egy ilyen cikk? Nem vagyok jó? Elég? Csak valami, valaki helyett vagyok?

Ezek gyanútlan megjegyzések. A legolcsóbb megszólalásainkkal ejtjük a legnagyobb vágásokat. Végtére is mindenki gyanútlan. Az is, aki meglepetést okoz, az is, akin okoznak. Ne vedd föl. Nem kell mellre szívni. Tényleg nem kell.

De azért az, hogy élsz, tényleg nem evidencia. Ha az ember elveszti a fiatal feleségét, aki már két gyereket szült neki, majd valamivel később elveszti 17 éves nagyfiát is, nyilván mellre szívja. Olyan könnyű az evidencia, mint a buborék. Ssss, így fújod el, emberi élet, ssss, te maradsz árvának, aztán értekezz, mit szerettél volna.  

Index-tárcatár – búcsú
Tematikus próza-összeállítás

Dragomán György ötlete volt. Hogy az ország legnagyobb „napilapjává” lett internetes portálnak fel kell nőnie saját tekintélyéhez. Tárcarovat nélkül pedig komoly lap nem létezhet. Az Index szépirodalmi blokkja bő egy évet élt, tavaly májusban közölték az első írást, és a múlt héten, az igazi Index megszűnésekor az utolsót. A rovatot – melynek népszerűségét és súlyát az Istennek nehéz és más novellák címmel megjelentett antológia is mutatta – Haász János és Zsuppán András gondozta. A „bentragadt” prózák közlésével, Benedek Szabolcs, Darvasi László (itt most a „helyén”, a Tárcatárban, Szív Ernő néven), Kiss Tibor Noé, Nádasdy Ádám és Méhes Károly szöveginek közreadásával szolidaritásunkat is szeretnék kifejezni. Az Index a rendszerváltás egyik legfontosabb sajtótörténeti sikere volt.

A verseit, volt belőlük nikotin és idő sárgította lapokon bőven, dilettáns írta. Van egy ember, aki végigverseli az életét, apám. Adyt olvas, József Attilát, mindent, ami kezébe kerül, olvas Pinczési Juditot, Tóth Erzsébetet, a svájci Saáry Évát, hogy mondjak valami egzotikusat és távolit. Megjegyzéseket tesz a könyvekben a versek, a novellák mellé, kommentál, értelmez, bírál, ítél. A női költők nyilván erősen fölizgatják. Különben nem érti. Sehogyan sem érti ezt az egészet, mitől lesz jó valami, mitől nem az. Miért nem jó? Nem érti, hol sért, hol kínlódik, hol dadog a nyelv. Nem érti a dilettánsok legfőbb jellemvonását, a kellemetlenséget. Ugyan micsoda hiányzik ilyenkor? Az iskolázottság? Az egyetem? Füstös, a hajnal szürkéjéig nyúló éjszakák a klubban, ahol felespoharak között kering a megváltás? Élénk gondolkodású barátok mellékhatása, ez hiányzott? Egy jóravaló professzor? Egy olyan nő, társ? Remek egyetemi emberek, remek, gyilkos kritikusok írnak szomorúan bántó műveket, nem? Valahogy mégis csak arról van szó, hogy nem tanulható a szükséges mértéktartás, ami még a legvadabb, legszabadabb artikulációban is ott van, nem tanulható a tehetség, az vagy jön valahonnan, vagy nem jön, van a tehetség, és ha van, akkor azt lehet, mint egy kertet, egy beteget gondozni, nevelni, karbantartani, edzés alá venni, leckéztetni akár, de ha nincs, elfújható a világ falevele. Persze, az is igaz, hogy az irodalom, mint bármi más, egy bizonyos fokig tanulható. Eljuthatsz addig a szintig. Már-már jó. Legalábbis rendben van. Mert az már komoly erény, ha nincs képzavar, a ritmus rendjén való, ha a közhely, ami mindahány ilyen-olyan költőnek vagy írónak közvetlen lelki társa, nem zavarba ejtően illeg-billeg a kirakatban. A dilettáns eddig a szintig soha nem jut el. 

Kiválni és tehetségtelen maradni. Olyannak maradni, amit elhagytam, olyannak maradni, amit megtagadtam.”

Máig nem értem a nagykamasz szégyenét. Miért szégyelli annyira a kézben cipelt kannát, amikor olajért megy farmerben és alföldi papucsban, csak a piac zöldre festett fémasztalai között kell átvágni a Novotny kertészet melletti téesz-telepig, aztán másfél utca, és már lökheti is be a kertkaput. Miért olyan arcpirító, miért annyira megalázó olajat vinni? Mert máshol már van radiátor? Lányok? Meglátnak a lányok?

Egyszer szombat délutánra fogyott el az olaj, a kiskút bezárt, a nagykút pedig a négyes főútról leváló, Püspökibe vezető alút mellett volt, egy nagyobb benzinkút, úgynevezett töltőállomás, ellátta Püspökit, és talán a két Balát is, olyan messze van, hogy nincs is. Legalább három kilométer a házunktól a nagykút. Téli szürkeség, némán őrjöngő hideg, bezárt házak, dérrel futtatott kertek, kormot és fekete füstöt köhögő kémények. Kojtolás. Ólban a kutyák, néha csörren a lánc, onnan nem is ugat. Három kilométer. Elmentem abba a kisvárosi némaságba, embert nem láttam. Harminc liter olaj, két kanna, az egyik húszliteres. Három kilométer.

Az bizonyos, hogy nekem ez már irodalom volt, vagyis az irodalom gyakorlata, tudni, hogy nem bírok vele, mégis megkísérteni, töltse tele a kutas, nézett érdeklődés nélkül, aztán a smicisapka alatt mégis fölvonta a szemöldökét, te tudod, teletöltötte. Végül már húszméterenként álltam meg, a vállaim, karom. Viszont az, mégis, hogy egyedül vagyok. Enyém a döntés, nem? Olajnyomok utánam. Nincs vége, soha nem lesz vége, nem lehet, belehalok, csinálom, jó. Majd ilyen lesz az, hogy írni kezd az ember. Ilyesmi. Egyre ilyesmibb.

A kislánytest mindig is nagyobb préda, mint a fiúk teste. De ne nyissak vitát semmiféle statisztikában.

Bementem később, évek múlva annak az iskolának az udvarába, nem a nagy iskola volt ez, hanem a kisebb, az alsós részleg, az egész területet elfoglalta a gaz. Remegés. Remeg a száraz kóró, zene. Magasra nőtt dudvák, szárak, remegés. Mindenhol lesz végül egy Csernobil.

Nem azt mondom, hogy csalódást éreztem. Vagy hogy meglepetés ért. De megütött, rám koppintott valami nem várt, mégsem egészen ismeretlen érzés mégis, hogy ez ilyen, ez a valóság, ilyen lenne a vágy, a kíváncsiság tárgya, így néz ki, nem bizonyos magazinok női alakjai állnak és hangoskodnak a meleg gőzben, nem nyúlánk, arányos testek fehérsége világítja meg a szürke párát, nem almakerek mellek engedik alácsöpögni a habot, hanem, hanem micsodák. Elhasznált női testek voltak, gyűrt és összeereszkedő, egymásba folyó rétegek, szabálytalan és már megfáradt idomok, hatalmas, lógó mellek, tomporok, vaskos combok, visszeres lábszárak, afféle kisvárosi barokk a szocializmus ihletettségében. Száraz kiskertek, vasak árnyékában termett idős, emberi testek. A fiatal testek is idősek voltak. Forgolódott a sok hús a gőzben, boldogan elsiklott egy szappan.

Csoszogtam át az alföldi papucsban. Kiemeltem az ágyból, tartottam, míg halkan, a szemembe bámulva, rám lélegezve, halk nyögésekkel ürített. Hallottam a buggyanásokat, egy, kettő, na még egy kicsit. Kész? Kész. Egy öregasszony teste. Nem olyan, mint Nádasnál, akinek valóságos látomásaiban lelőtt emberek tetemei hevernek a Duna-parton, vagy a képzelet indul a test titkos és tiltott, fülledtebb vidékeire. Jóval diszkrétebb és természetesebb, hogy úgy mondjam, ez aztán igazán demokratikus működés volt. Nincs abban semmi különleges, kérlek, hogy egyszer csak eljön az idő, hogy nem tudsz már egyedül szarni.  A legalapvetőbb dolgait magányosan végzi az ember. Magányos evés, szerelmeskedés és ürítés közben. Orgazmus közben lehunyja a szemét.

Egy öregasszony teste. Nincs erőszak, és a kiszolgáltatottság ereje sem olyan, hogy feszülni kezd az ember hátán a bőr, vagy lobban, és az agyvelőig sistereg a lelkében a lángnyelv. Azonban a figyelem föltámad. Mert figyelek, természetesen, tizenhét évesen is, de évek óta figyelek. Nem tudom pontosan, miért, azt hiszem, ma sem tudom, de abban bizonyos vagyok, hogy figyelni kell, és a figyelem meg az emlékek élénken tartása az élet minimális záloga, csakhogy néha, mintha nem is én tenném.

A fikció nem is olyan képletes viszonyaira még majd visszatérek. Fikció nélkül tényleg bajos. Sehogyan sem olyan a világ, amilyennek akarjuk, ima, vágy, törekvés, egyre megy. Hogy apám halála után nem dobom ki nyomban az egész, kifejezetten impozáns mennyiségű krónikás hóbelevancot, érdekes dolog. Tényleg. Mit őriz, mit akar megérteni az érintett, én, amikor újra és újra fölnyúl, levesz egy füzetet és lapozgatni kezd. Olvas, silabizál, lebeg előtte a Wein János park. Mintha szar dagadna a tüdőben. Van valami visszatartási kedv, erő, kétségtelenül. Hogyan is van ez, gondolja, próbáljuk már megérteni, próbáljunk ehhez az egészhez közelebb jutni. Empátia, bazmeg. Minden hónapban egyszer beleolvasni a részeg, árva gyűlöletbe. Empátia.

Neki is volt listája, megtaláltam az egyik naplóban.

Ő így foglalta össze, Ellenségeim.

Tíz név, sorszámozva.

Első, Szív Ernő.

Második, azt hiszem, a féltestvérem, a lánya.

A harmadik a gyerekem anyja, akkori feleségem, G.

Anyám csak a negyedik helyig jutott.

Aztán a rokonok, barátok jöttek, akik pénzt kértek tőle.

Ellenségeim, az egész világ.