Mint a világon mindennek, egyszer magának a világnak is véget kell érnie. Na bumm. De nem mindegy, hogyan. A legkínosabb változat az lenne, hogy már vége is van, csak nem vettük észre. Olyan fokozatosan, árnyaltan, mintegy finom utalásként enyészett el. Egy utalás, melynek értelmét utólag, hirtelen fogjuk fel; egyszer csak arra ébredünk, hogy nincs többé.

Élni és közben az életen magán tűnődni nem kis feladat. Még egy százlábú is megbotlana, ha séta közben azon kellene töprengenie, hogy melyik lába következik melyik után. A százlábúak persze jól elvannak minden töprengés nélkül, mi emberek viszont nem. Bár a séta és más alapvető tevékenységek vagy biológiai funkciók nekünk is természetesek, ezek sikeres kivitelezése után még mindig egyfajta befejezetlenség és védtelenség érzete marad bennünk.

A lazaság metafizikai alapjai