Pont, pont, vesszőcske
Mi tagadás, mostanában egyre szívesebben járok-kelek képtárakban, vagy ha ez éppen nem lehetséges, az időutazásnak egy másik, olcsóbb módját választom: művészeti albumokat lapozgatok. Kétszáz-háromszáz vagy akár ezer esztendővel is visszamehetek így az időben, és nem elsősorban a művészet fejlődésének az állomásai, keresztútjai, leágazásai izgatnak, ugyanis nem nagyon hiszek abban, hogy mindenütt, mindenben a fejlődést lehet és kell keresnünk.
Rekviem egy macskáért
Ellentmondásos viszonyban vagyok a macskákkal. Hiszen köztudottan nem igazi háziállatok ezek az egyébként dörgölőző, hízelkedő jószágok, még akkor sem, ha állítólag éppen hogy a házhoz ragaszkodnak leginkább, nem a gazdájukhoz. Ha úgymond „az oroszlán is egy macska, / csak egy kicsit nagyobbacska”, akkor ennek a fordítottja is igaz, a macska is egy kisebbecske oroszlán, békíthető talán, de valójában mégsem szelídíthető. Talán ezért is vágyunk annyira a kegyeire, míg a kutyának, éppen ellenkezőleg, mi osztunk kegyeket, és attól érezzük jól magunkat. Jobban tartok a macskáktól, mint a kutyáktól, mert érzem, uralkodni akarnak rajtam. Anyám elbeszélése szerint legelső érthető szavam egy macskaűző szó volt: kácc! Ami persze eredeti német jelentésben csak annyi, hogy macska, vagyis: Katz, ebből lett nálunk indulatszó. De mi tagadás, sok fontos példát és példázatot köszönhetek a macskáknak, egyiket-másikat meg is írtam. Tetszik, nem tetszik, La Fontaine-nél rafináltabb írók ma sincsenek, és ha mégis, az valójában csak látszat. Vagyis vannak ugyan, de később majd feledésbe merülnek.
Székely lávsztori
Felhívott Zsuzsa Olasztelekről. Jobban mondva Annát hívta fel, hozzá több bizalma van, engem visszategezni sem mer, csak bélabácsiz nagy respektussal. Zsuzsa Laci unokaöcsém felesége, talpraesett menyecske, csupa közhely jut róla az eszembe, hogy tűzrőlpattant meg pirospozsgás, ilyesmik. Nem tudom, pontosan hány éves, lassan a negyven felé járhat már ő is.
