(Diana Krall, június 26.; Charlotte Gainsbourg, június 30., Művészetek Palotája)

Nem akartam a papával foglalkozni, mert nézzük meg, mit tud saját jogon, de Charlotte Gainsbourg három dalt is énekelt a Müpában Serge Gainsbourgtól. Már ha éneklésnek lehet nevezni azt a nyöszörgést, amit előadott. Charlotte rendkívüli színésznő, meghatározó filmekben játszott döbbenetes, bevállalós szerepeket, nagy művész, nehéz megérteni, miért van szüksége erre a zenés produkcióra is.

(Hildur Guðnadóttir: Chernobyl – Deut­sche Grammophon, 2019)

A Csernobil zenéje nem csupán filmzene, hanem egy, a témára reflektáló, önmagában is érvényes ciklusszerű kompozíció. Hildur Guðnadóttir megtalálta, miként kapcsolhat össze két láthatatlan elemet, a radioaktív sugárzást és magát a zenét. A Csernobil nemcsak az év sorozata, hanem az év zeneműve, hanglemeze is.

(Lajkó Félix & VOŁOSI – Fonó, 2019)

Lajkó és a VOŁOSI egymás nélkül is metazenét játszanak, olyasmit, ami hatásában mintha kötődne valahová, miközben mégis túl sok mindenhez kötődik, hogy egy valós, gyökérhez fűződő erős köteléket felismerhetnénk. A világzene egyik jellemvonása nyilvánvalóan a sokágúság, de a legtöbb produkciónál valahogy mégis körülhatárolható, hogy hol vannak az alapok.

(Bill Frisell és Skúli Sverrisson, Müpa, május 8., Al Di Meola, MomKult-Get Closer, május 12., Marc Ribot, BMC-Get Closer, május 17.)

A Get Closer csapata három koncertre is elhozta Al Di Meolát, amiből külön médiaesemény lett az éppen Budapesten forgató hollywoodi sztárok felbukkanása miatt. Di Meola kellemes jelenség, vonzza a népszerűséget és a sajtót, szervezői szempontból bátran lehet szentelni neki egy teljes hétvégét, a teltház garantált.

(Tia Fuller – Jazztavasz, Művészetek Palotája, május 5.)

A turnézenekar ritmusszekciója (Chris Smith bőgőn és Mark Whitfield Jr. dobokon) hírnévben nem összevethető a lemezen szereplőkkel, de talán éppen ők azok, akik rugalmasan kiszolgálják Tia Fullert és az élő fellépésre átdolgozott számait, mint például a zárásképpen bemutatott, legalább másfélszeres gyorsasággal eljátszott dögös In the Trenchest. Fuller belső indíttatásoktól fűtött anyaga inkább egy állomás, amelynél úgy érezte, hogy van mesélnivalója, azonban összefoglalnia, formába öntenie, önmaga tehetségét teljes valójában megmutatni nem sikerült. Majd jobb arányokkal egy következő nagy lépés után.

(GoGo Penguin, április 10.; Judith Hill, április 18. – Budapesti Tavaszi Fesztivál, Műpa)

Löttyedten karikírozó intró, majd csend, és vörös bőrszerkóban belép Hill. Hatalmas formátum, jó mozgás és elképesztő hang. De ami igazán mellbevágó: a zene sokkal összetettebb, mint ami egy entertainertől várható lenne. Hill az éneklés mellett lazán penget, mint Prince.

(Patricia Barber Trio – Get Closer Jazz Fesztivál, MOM – március 30.)

Patricia Barber korunk egyik legnagyobb jazzművésze, és csak kicsit szórakoztató. Egy központi téma körül is rengeteg további gondolatot képes pusztán zenei hangokkal megfogalmazni, egy pillanatra sem csöppen el, és úgy szól az életről, hogy nem realisztikusan leíró. A ráadás a Doors Light my Fire-je volt a jól ismert, lassú, a szerelmet nem fellobbanó lángként, hanem hosszan tartó parázsként értelmező feldolgozásában. Patricia Barberrel tényleg minden más.

(Ken Vandermark’s Marker – Lumen, március 25.)

Ken Vandermark ikonikus alakja a modern jazznek, és nem úgy tűnik, hogy keresne valamit, inkább az látszik, hogy tudatos munkával halad előre, projektekben gondolkodik, amikkel eljut valahonnan valahová. Weboldalán elképesztő számban és feldolgozottságban (például a kilencvenes évek elejétől kezdődően idővonalon) tekinthetjük meg aktív és inaktív formációit, amelyek közül – bár vannak a tagok között átjárások – egyik sem hasonlít a másikra. Tudatos munkájának legfrissebb gyümölcse a chicagói szcéna tehetséges fiataljaiból verbuvált Marker nevű kvintettje.

(Branford Marsalis újra Budapesten – Művészetek Palotája, március 5.)

Mindenki állhat a színpadon egy kicsit lazábbra csúszott öltözékben, de az ő fess megjelenése alapeleme a produkciónak, az ellentmondást nem tűrő zenei erőnek, a többiek miatta vannak a színpadon. Marsalis még nálunk is ikon; hogyne volna az, hiszen ott fúj Sting első szóló lemezein, kíséri zenekarával, budapesti koncertjei rendre teltházasak, a család neve pedig márkanév, a papa és a testvérek megkerülhetetlenek, ha a nagyon szépen, magas fokon művelt jazz kerül szóba; sőt, Marsalis klasszikus zenei fellépéseket is vállal, nálunk is játszott már ilyen programot.

(Cserepes Károly: My Name Is Elvis Presley, children’s game – Fonó, 2018; Tóth Viktor & Mahasimbadavi Players – elNegocito, 2018)

A Blacklake csodás kollázsszerű albuma után Cserepes Károly egy talán még szerethetőbb lemezt készített. Majdnem azt írtam, hogy „rakott össze”, hiszen most is nagyon sok kisebb-nagyobb hangleletet alkalmazott, a végeredmény mégis eltávolodott a hangjáték karaktertől, és egy nagyívű, egységes zenei kompozíció született. Cserepes ezúttal gyermekdalfoszlányokra fűzte fel a művet, My Name Is Elvis Presley címmel.

(Kurtág György: Bornemisza Péter mondásai – Csalog Gábor és Tony Arnold előadásában;  Budapest Music Center, feb­ruár 11.)

Azt hiszem, Kurtág nyers, kompromisszummentes fogalmazásmódja teszi igazán nehézzé a művet, hiszen technikailag ma már sokan alkalmasak eljátszani a hangokat. Itt azonban beszédszerűnek kell maradni, Csalog és Arnold elsősorban a megőrzött diszkusszióban alkotott maradandót, és egy testként lélegezve kendőzetlenül beszéltek esendőségünkről.

(Nils Frahm – Művészetek Palotája, február 4.)

A szépen karbantartott Mellotron kórushangszínei, az egyedi tervezésű Una Corda (hangonként egyhúros) pianínó hangja és az analóg szintetizátorok bődületes megszólalása önmagában letaglózó volt, ám ahogy Frahm mindezzel élni tudott, ahogy a megidézett szellemvilágból végül saját magát formálta meg, azzal felmutatta, hogy a káposztafej-univerzum hangjaiból ma is születhet érvényes és aktuális alkotás.

(Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál két előadása – Georg Friedrich Haas: in vain, Müpa, január 15.; Karlheinz Stockhausen: Kontakte és Originale, BMC, január 18.)

A XXI. század első remekműve – állítják több helyütt Georg Friedrich Haas in vain című, 24 zenészre komponált művéről. Szerintem ez nemcsak azért tévedés, mert a remekműeszmény ma aligha értelmezhető, hanem azért, mert az in vain nem remekmű.

(Váczi Dániel Multet: Reticular – Future Music Records, 2018)

Magyarán Váczi arra tesz kísérletet, hogy világosan megfogalmazzon olyan átjárási pontokat XX. századi, klasszikus-kortárs és jazz zene között, amelyeket érzünk ugyan, hogy jelen vannak, de annak a kompozícióhoz köthető szabályszerűségeit, majd az onnan való leszakadás mikéntjét eddig nem láttuk ennyire pontosan. Tulajdonképpen nem is kísérletről van szó, mert Váczi egy meglehetősen erős lábakon álló kompozíciós technikát dolgozott ki az utóbbi években, amit retikuláris zeneként ír le.

Goethe-medál és Hazám-díj. Egy éven belül két olyan elismerés, amelyek szépen mutatják, hogy tulajdonosuk egyszerre világpolgár és hazafi. Lapunk megjelenésének napján ünnepi koncert keretében köszöntik pályatársai, zenész kollégái és a közönség a Budapest Music Centerben. Március 7-én Pécsett, 8-án a Müpában ismét bemutatják az Esterházy Péterrel közösen írt Halleluja – Oratorium balbulum című művét, miközben folytatódnak alapítványának mesterkurzusai, többek között Heinz Holliger, majd Kaija Saariaho közreműködésével, és új operára is számíthatunk. Eötvös Péter, az egyik legismertebb és legtöbbet játszott magyar zeneszerző 75 éves, ebből az alkalomból készítettünk vele interjút.

(Yasmin Levy – Művészetek Palotája, december 3.)

Levy hangja tagadhatatlanul gyönyörű, különleges, szenvedélyektől fűtött, és, hát, az előadása: modoros. Lemezein kevésbé drámaian, sőt, helyenként nyers egyszerűséggel énekel; persze vele együtt a hangja is változik, de az egy hangon belül a fojtottságtól a nagy hangerőig eljutni és mindezt túlzott vibrálással megtoldani néha túlzás. Mozgása gyakran indít flamenco elemekkel és végződik a fado végzetet váró statikus pózában; jó érzékkel adagolja a teatralitást, ami az apja felvételről bejátszott énekhangjával előadott duóban (Una Pastrora) ért a csúcsra, amikor hol árnyékba vonult, hol kilépett a színpad közepére.

(Pharoah Sanders – Get Closer koncertsorozat, MOM Sport, november 1.; Colin Stetson – Trafó, november 3.)

Novemberben két korszakos zseni tette oda magát és mutattak be olyan programokat, amikhez egyszerűen nem volt mit hozzáfűzni, nagyobb hatást már további számokkal sem érhettek volna el. Más-más korszakok ikonjai ők, pályafutásaik a jazz képzeletbeli egyenesének két végpontján helyezkednek el, szándékaik is mások, de bizonyosan vannak átjárási pontok.

(Suzanne Vega – Get Closer koncertsorozat, MOMSport, november 11.)

Vega hangja élőben, egy kongó-bongó sportcsarnokban is ugyanolyan, mint a lemezeken; kis nüánszok, hajszálkarcok, megingathatatlan pontosság, a suttogásból előbújó, a hangoskodásig el nem jutó és így, az alacsony intenzitással mellbevágó hangszín ezzel a minimális felállással is előhív korabeli érzéseket, helyzeteket. Bár ezen a koncerten a híres, régebbi számait gyűjtötte össze, az énekesnő ma is készít lemezeket, és ez a folyamatos 35 évnyi tapasztalás a régi dalokat is formálja és valószínűleg a művész is rendre szembenéz azzal, hogy ki ő, honnan hová tart, amit valaha kimondott, elénekelt, az mit jelent ma, és hogyan őrizheti meg mindennek az érvényességét. Suzanne Vega egyik megkapó tulajdonsága éppen a reflektivitás és az önreflexió, megfigyelései pedig pontosak.

(Jan Garbarek Group feat. Trilok Gurtu – Get Closer koncertsorozat a MoM Sportban, október 24.)

Garbarek most felülírta a giccs és a szép iránti elvtelen elköteleződést, egy ilyen produkció után mi sem tehetjük meg, hogy visszatoljuk a skatulyába. A fűzfafurulya, a jellegzetes, felhangokon megszólaló északi hangszer is előkerült, igen, a rúnás lemezről is elhangzott több minden, de most a közhelyeken túl valami alámerülősebben őszinte, igaz megnyilatkozást hallottunk.

(Budapest Ritmo, első nap – Akvárium, október 5.)

Az első nap az unikális produkcióké volt, a kétségkívül legnagyobb jelentőségű fellépővel, a Ladysmith Black Mambazo első magyarországi koncertjével a középpontban. Ráadásul a hagyomány kérdése egy világzenei fesztiválon egyébként is neuralgikus kérdés: őrizni, ápolni vagy kiindulási pontnak tekinteni?