Várkonyi Benedek

Mostanában mintha az újrafordítások korszakát élnénk. A régi – és sokáig bevált –, magyarul megjelent Shakespeare-drámák, Proust-kötetek, az Ulysses, a Zabhegyező után most Albert Camus Közönyének új magyar fordítása készült el Az idegen címmel, ez Ádám Péter és Kiss Kornélia munkája (a mű első részét már közölte a Nagyvilág, a második részt szeptembertől fogja közölni). Míg az eredeti művek változatlan alakjukban élnek tovább évtizedeken, sőt évszázadokon át, a magyar – és más nyelvű – fordítások változnak, újabbak, „korszerűbbek” lesznek. Camus 1942‑ben megjelent regényének ma már például négy angol fordítása létezik. Miért van szükség az újrafordításokra, mikor az olvasók „megszokták” a régieket?

Tovább

A XX. század, ez a szegény modern század kivált részesült az emberből. Két világháború, benne hatalmas népirtásokkal, melyek a másik szenvedésén kívül csak arra jók, hogy a torz lélek gyönyörködjék. A képzelet pedig káprázatos.

Tovább

Serge Klarsfeldet és feleségét sokan „nácivadásznak” tartják Franciaországban, mert több egykori SS-tagot is börtönbe juttatott. Különös pár: a férfi apja Auschwitzban halt meg, Beate egy volt Wehr­macht-tiszt lánya, elszánt politikai aktivista, aki 1968-ban megpofozta és lemondásra szólította fel a nyugatnémet kancellárt, Kurt Georg Kiesingert náci múltja miatt. „Azért pofoztam meg, hogy tudassam a világgal, vannak még németek, akik nem tűrik ezt a szégyent” – mondta. A házaspár 1979-ben megalapította a Franciaországi Zsidó Deportáltak Fiai és Lányai nevű társaságot, hogy életben tartsa az elpusztítottak emlékét. Közös emlékiratuk nemrégen jelent meg.

Tovább

Megint a múlt tört föl – lehet, hogy mindig is ilyen volt a történelem? A korok, ha egyáltalán vannak jól kivehető egymásutánok, a múlttól szenvednek; viselik súlyát, és az már csak a világ menetétől függ, mekkora súlyt kell cipelniük a később jövőknek. A mai világunk is épp elég terhet készít elő a még nem élőknek, úgy látszik, nem tanul abból, hogy maga is a XX. századtól szenved. 

Tovább

Még csak néhány éve működik, máris történelem. Magában hordoz egy évszázadot. A Fortepan szeretni való, avítt miliő, de mégiscsak létezett nosztalgikus élet, lassú világ, ezért szeretünk elveszni benne. Építői közösségi archívumot teremtettek, ahová mindenki beviheti saját vagy talált múltját. Egyik alapítója, Tamási Miklós, ez a lendületes széplélek (Schöngeist, ahogyan a fényképeken mondhatták) ide gyűjti a XX. századot. Zűrös század volt, de vannak szép arcai is.

Tovább

Képzőművész, de művei nem festmények, nem szobrok, viszont közülük sok működik. Mögöttük fizika áll, törvényeket mutatnak meg. Az az érzésünk, hogy alkotójuk nem ihletre vár, hanem hosszasan töpreng a maga kitalálta feladványokon, hogy azután kiállítsa a lehetetlent. Műveiben korábban ismeretlen fények, forgások, lebegő papírlabdák, átalakuló formák jelentek meg. Olyan képzőművész, aki lelkében fizikus is. Egyik művét megvásárolni készül a legnagyobb európai modern művészeti gyűjteményt magáénak tudó párizsi Pompidou Központ. Csörgő Attila most Lengyelországban él.

Tovább

Regényeinek jó részében szánalomra méltó, ám méltósággal teli emberek élnek. Művei többnyire komorak, sokszor esik bennük az eső, ritkán süt a nap, és hideg is van; ahogyan ma mondják, „lepattant” világ. Írásai a föld kevés helyén játszódnak, mégis sok millió emberről szólnak, akik – sorsuk miatt is – tiszteletet érdemelnek. Alighanem ezért is forgatott több művéből filmet Tarr Béla, és Krasznahorkai sok forgatókönyvet írt neki. Világjáró, különösen szívesen fordul meg a keleti féltekén. Hatvanéves lett januárban, ebből az alkalomból a Szépművészeti Múzeumban olvasta föl reneszánszbéli művét.

Tovább

Bernard Pivot arcát egész Franciaország jól ismeri, hiszen csaknem harminc évig vezetett televíziós könyves, irodalmi és kulturális műsorokat. Megtalálta azt a hangot, amelyen írókat, tudósokat tud megszólítani, és amelyet a nézők értenek és szeretnek. Újságírónak mondja magát, ezért volt nagy meglepetés, amikor januárban Edmonde Charles-Roux, a tekintélyes íródáma, a Goncourt Akadémia előző elnöke őt jelölte utódjának, hiszen egészen addig csak író töltötte be ezt a posztot. Pivot 1994 óta tagja a Goncourt-díjat, a legnevesebb francia irodalmi elismerést odaítélő társaságnak.

Tovább

A közelmúltban Robert Badinter megrendítő följegyzést adott át közlésre a Le Monde-nak: az utolsó franciaországi kivégzés szubjektív leírását 1977-ből, egy marseille-i bírónőtől. Az egykori ügyvéd, politikus, igazságügy-miniszter, Alkotmánytanács-elnök annak idején azok közé tartozott, akik a halálbüntetés eltörléséért harcoltak: hogy váljon puszta relikviává a guillotine, a francia forradalom e borzalmas jelképe.

Tovább

Ronald Dworkin (1931–2013) a huszadik század egyik legjelentősebb jogi és politikai gondolkodója 2007-ben, magyarországi látogatása idején adott interjút munkatársunknak, ebből olvasható alább egy részlet. (2011-ben a Közép-európai Egyetemen tartott előadását az ÉS 2013/8. száma közölte.) Ezt követően Guido Calabresi, Dworkin egyik legközelebbi barátja, az Egyesült Államok második kerületi fellebbviteli bíróságának bírája – mint gyakorló jogász – magyarázza néhai barátja nézeteit és elveit.

Tovább

Valami baj lehet a civilizációjukra oly büsz­ke európaiakkal. Hajlamosak azt gondolni, hogy az ő kultúrájuk – Goethe, Proust vagy Dante – a messzi emelkedettségben lakozik, a szellem fönségeiben; ők a fehérek közt európaiak. Van egy ország Afrika tetején, amely a modern időkben a lelkében kettős életet visz, akárcsak azok az emberek, akik saját történelmüktől kétféle világot kaptak. Akik egyszerre két körbe is tartoznak, két néphez, két nyelvhez, s akiket a türelmetlen világ sokszor színvallásra kényszerít. Vagyis arra, hogy dobják el egyik énjüket, különben megbélyegzés, kirekesztés, összeírás lesz a sorsuk. S ahogyan – mai elnevezéssel – a kettős identitásúak számára is sokszor vívódást jelent a kétféleség, a hasonló országok is olykor nehezen birkóznak meg ezzel.

Tovább

Götz Aly: Hitler népállama

Ormos Mária: Van-e történelem?

John Lukacs: A történetírás jövője

Körmendi Ferenc: Júniusi hétköznap

Tovább

Tőle tanultuk meg a soá szót. Az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepén sokan akkor hallottuk először ezt a különös, idegen hangzást, melyről fogalmunk sem volt. Ezért a hallatán nem is gondoltunk semmire. Később azután a lakásokon tartott titkos vetítéseken alaposan belénk égetődött; megértettük rögtön, hogy mindaz, amit addig holokausztként tudtunk, más oldalát is meg tudja mutatni. Claude Lanzmann, ez a megszállott filmes több mint kilencórás művel jött elő; akkor, amikor kutatók, történészek, újságírók, filozófusok már nagyon sok mindent föltártak ebből a borzalmas múltból.
Tovább

Tovább

Tovább

Frankl Aliona fotóművésszel Várkonyi Benedek készített interjút

Tovább

André Glucksmann filozófussal Várkonyi Benedek készített interjút

Tovább

Tudor Giurgiu filmrendezővel Várkonyi Benedek készített interjút

Tovább

Maár Gyula filmrendezővel Várkonyi Benedek készített interjút

Tovább

Pierre Nora történésszel Várkonyi Benedek készített interjút

Tovább
Élet és Irodalom 2021