György Péter

(Roskó Gábor kiállítása az acb Galériában október 30-ig látható.)

Tovább

(World Press Photo, Magyar Nemzeti Múzeum, október 25-ig.)

Tovább

Tovább

(Végre tanulhatunk valamit, Kincsem-palota, megtekinthető szeptember 30-ig.)

Tovább

Tovább

(Időgép. Kurátor: Szipőcs Krisztina. Ludwig Múzeum, megtekinthető 2023. január 1-ig.)

 

Tovább

Tovább

Tovább

(A kétségek és a véletlenek integrációja és A Möbius-szalag rejtélye című kiállítás, Kapolcs)

Tovább

Tovább

(Közös időnk ’89–90, Nemzeti Múzeum, megtekinthető augusztus 30-ig.)

Tovább

Gorka eltérő korszakokban teremtette meg a kontinuitás és a megújulás kettősségét, egész pályafutása során sikeres volt, és közben nem vált üressé. S valóban, nagyon itt volt az idő arra, hogy 1994-es kiállítása  után a közönség  ismét láthassa, miként is keletkezett az tárgykultúra, amelynek mára kevés nyoma maradt. Gorka munkássága a magyar tárgykultúra fontos fejezete, egy olyan korszakban, amelyben már nincs szerepük azoknak a tárgyaknak, amelyeket itt teremtett meg valaki, itt is készülnek el, s itt élő, nem pusztán gazdag emberek használhatják azokat.

Tovább

(Posztszovjet, 1900–2002. OSA Centrális Galéria, július 16.–szeptember 20.)

Szilágyi Lenke ugyanis soha nem osztozott a kioktatásban érdekelt nyugati kultúrfölényben, az empatikus megvetésben, amellyel oly sokszor találkozhattak a létezett és még épp fennálló szocialista országok lakói, forradalmak, lázadások idején éppúgy, mint amikor épp a nyugati divatot követték, úgymond, ügyetlenül. Ám a helyzet az, hogy Szilágyi attitűdje félreérthetetlen. Azokkal tart, azokkal van, akiket fényképezni szeret. S ami még képtelenebbnek és nagyszerűbbnek tűnhet, egy közülük.

Tovább

(Eddig minden rendben. Budapest Galéria. A kiállításon részt vevő művészek: Kristóf Krisztián, Barbora Kleinhamplova, Tereza Stejskalová, Adelina Cimochowicz, Szemző Zsófia, Kateřina Konvalinová, Madalina Zaharia, Varju Tóth Balázs, Virginia Lupu, Ember Sári. Megtekinthető: szeptember 6-ig.)

Kevés olyan kiállítást láttam mostanában, amely olyan pontosan rögzítette a kortárs galéria lehetőségeit, mint az Eddig minden rendben. A kiállítás nem egyszerűen megnézendő, hanem elég hosszú idő alatt tekinthetőek meg a filmek, míg ki-ki beláthatja, miért is olyan nehéz a helyzet. Amit ez a korszak tud, az a menekülés, az emigráció ígérete s személyes valósága, amint az igazán felkavaró magányról szóló beszámolókból is látható. Korszaknak olyan nagy szüksége a társadalmi programra, reformra, mint a jelenben azt látjuk, ritkán volt. S nyoma sincs az izmusoknak – a közösségi művészethez közösségek, szubkultúrák kellenek. Gödön és Horányban, a munkáskultúra telepein, egykor a természetben, a kielboatban is az új társadalom körvonalairól szóló beszéd folyt, amint a kirándulásokon is. Ha jól értem, erről szó sincsen. Ami marad: az az őszinteség, és az sem kevés.

Tovább

(Kádár Erzsébet Egy írónő modellt áll című kiállítása a PIM-ben augusztus 16‑ig tekinthető meg.)

A rendezés arra vall, hogy a szentendrei festmények és vázlatok állnak a festő Kádár munkásságának centrumában, s ez egy kevéssé normatív, leíró művészettörténet felől nézvést igaznak mondható. Ahogyan az is, hogy Kádár Erzsébetnek már most is elkerülhetetlenül része van a szentendrei festészet folyamatosan újraírandó kánonjában, amelynek egyrészt nem szabadna idézőjelek közé kerülve kiürült hagyományként vegetálnia, másrészt nem kerülhet süllyesztőbe sem, amint arra az elmúlt években számos jel mutatott. A szentendrei identitással is rendelkező Vas István 1966-ban, a Kegyetlenség című kötet előszavának tekinthető, Kádár Erzsébetről című írását nem véletlenül kezdi ezzel: „Kádár Erzsébet – aki eredetileg festőnek készült – maga is eltöltött egy nyarat Szentendrén, amely a magyar festészetnek nemcsak divatos központja, hanem megújító forrása is volt. Ő is megfestette a maga szikrázóan szellemes városképét – írásban, amelynek iróniája rombolta a szentendrei festőromantikát....” Vas ugyanolyan pontos, mint amilyen igazságtalan. Hiszen Kádár nem pusztán megírta, ami korábban történt, hanem fontos festményeket is hagyott maga után, amelyek ugyanazt a kérdést vetik fel, mint írása. „Ötödik hét Végre »kiolvastam« Szentendrét. Festőszemmel: kijózanított. Azokra a hivatásos modellekre hasonlít, akiknek minden mozdulata a dobogón: póz. Az első hetek »nagy témái« most már bosszantanak, unom a »festői várost«, konok idegenszerűségét és ápolt romantikáját szinte tálcán kínálta elém.”

Tovább

Ha valaki visszaidézi magában az egyébként archive.org-on megtalálható, évtizedekkel ezelőtti honlapokat, hamar felismeri a radikális különbségeket. A 90-es években, az ezredfordulón a különféle honlapok, azaz digitális reprezentációk a múzeumlátogatók figyelmébe ajánlották az állandó gyűjteményeket és az ideiglenes kiállításokat, s persze a múzeumshopok kínálatát is. Mindez nem volt más, mint a figyelemfelhívó információk egyre gazdagabb rendszere. Ugyanakkor már jóval a koronavírus európai elterjedése, tehát a kontinenst hónapokra karanténná változtató, kiismerhetetlen járvány előtt egyre többször merült fel a különféle interaktív honlapok autonómiájának lehetősége. Azaz a nagy múzeumok szerte a világon, éppúgy, mint az elismertségre és ismertségre vágyó kisebb intézmények, túlléptek a látogatásra való felhíváson, s ma már a múzeumi honlapok önmagukban véve – úgymond – fele, így a British Museum, amelynek bonyolult honlapja a legkülönbözőbb szempontok szerint magyarázza el az intézmény történetét.

Tovább

(A Harvard College példájára hivatkoztam a Korallban 2019-ben megjelent, A szégyenletes örökség című tanulmányomban.)

1990-ben Krassó György és elvbarátai gyorsvágó flexet használva a csizmák magasságában kettévágták Münnich Ferenc Néphadsereg téren álló szobrát, amely ma a Szoborparkban látható. Krassó akcionizmusa némiképp emlékeztet arra, aminek hetek óta tanúi vagyunk az Egyesült Államokban és szerte Európában. Számos, a rasszizmusban, pontosabban a rabszolgatartásban és ‑kereskedelemben is érdekelt jeles férfiú szobrát öntik le festékkel, írják tele graffitikkel azok, akik számára az afroamerikai George Floyd minősíthetetlen rendőri akció során történt megölése egyszerűen tűrhetetlen volt. Olyan jóvátehetetlen sérelem, amely nem pusztán az állandósult tüntetéssorozatokhoz vezetett, hanem a fennálló társadalmi rend nagy embereit ábrázoló köztéri szobrok egy részének lerombolásához, illetve megrongálásához.

Tovább

Az 1979-ben, negyvenhat évesen meghalt festő a magyar neoavantgárd képzőművészet közegében – amennyire ezen a világon lehetett – otthon volt, miközben festményei, kollázsai mindvégig a narratív figurativitás lehetőségtartományait járták körül. Hamar túllépett korai képei tömörségén, melyek – meglehet – nem kapnának helyet a neoavantgárd képzeletbeli múzeumában, de a modern magyar művészet megbízható kismesterei között ma is számon tartaná bármely gyűjtemény. Az Iparvágányok vagy a Trafó című, 1960‑as grafikái távolról sem forradalmi művek, ellenben hitelesen, pontosan idézik fel egy elsüllyedt korszak külvárosi, ipari tájait. A 60-as évek közepétől készített, eltérő technikákat, anyagokat, összefüggés nélküli témákat felhasználó nagyméretű művek apró képekből, jelenetekből összeállított kollázsok voltak, amelyek elsősorban irodalmi és személyes utalásokból álltak, tehát egy fontos szubkultúra dokumentumaiként ma is érdemesek a figyelmünkre.

Tovább

Gedőt pályája kezdetétől, éveken át az önarcképek és a portrék foglalkoztatták, s inkább a grafika vonzotta, mintsem a festészet. Ezek egy része 1944-ben a gettóban készült: ahol a társadalmi státusz és szerep csak nyomokban maradt fenn. Ezek a munkák a megkerülhetetlen önismeret, az Én felépítésének emlékezettörténeti dokumentumai, és ugyanakkor drámai, sodró erejű műalkotások, amelyek nem kötődnek egyetlen izmushoz, modorhoz, divathoz sem, és igazolják Beke László 1980-ban Gedő Ilkához írott levelében tett megállapítását. „Azt hiszem, teljesen értelmetlen lenne a Maga festészetét a »kortárs« áramlatokkal párhuzamba állítani, mert lényegét tekintve bármikor létrejöhetett volna 1860 és 2000 között. Nem »kívülről« táplálkozik, hanem »belülről«, így alkotójával való kapcsolata adja meg koherenciáját és hitelét – ami semmilyen néző figyelmét nem kerülheti el.”

Tovább

1981-ben kezdte el Janáky István Meditz László együttműködésével tervezni Schaár munkásságának, illetve az Utcának Pécsett történő állandó bemutatását. Az Utca a végül 1990‑ben átadott épületben látható ma is. A megnyitón Kovács Péter és Németh Lajos beszélt, utóbbi – mint azt Várkonyi György egy 2000-ben megjelent fontos tanulmányában megjegyzi – „azzal zárta beszédét, hogy a mű minden rétegére kiterjedő interpretációjának megfogalmazása a magyar művészettörténelem egyik eljövendő feladata” (Schaár Erzsébet „Utcá”-ja, kísérletek egy interpretációra). E helyt a Németh Lajos által felvetett bonyolult, művészetelméleti, történeti feladat egyetlen aspektusára hívhatom fel a figyelmet. A szobrászat állandósága esztétikai-politikai mítoszának és a mindig időleges kiállításoknak az összefüggéseire, annak a kulturális térnek a bonyolultságára, amely Schaár munkásságát máig meghatározza.

Tovább
Élet és Irodalom 2020