Nyerges Gábor Ádám

Tovább

Tovább

Tovább

Húsz éve jelent meg Orbán Ottó utolsó még általa összeállított (de már posztumusz megjelent) verseskötete, az Ostromgyűrűben. Ilyesformán ez tekinthető utolsó teljes értékű munkájának, hiszen ez még nem csupán a benne foglalt művek milyensége, hanem a kompozíció és szerkesztés szempontjából is bír a szerzői autenticitás teljes körű hitelesítő értékével. (Szemben a szintén posztumusz megjelent és már nem Orbán által összeállított és megtervezett Az éjnek rémjáró szaka kötettel.) Az Ostromgyűrűben életműlezárásként láthatóan tudatos gesztusok által formált mű. Megnyilatkozásai, állapotának alakulása és halála körülményeinek ismeretében vélelmezhető, hogy Orbán Ottó nem volt, nem lehetett bizonyos benne, hogy az Ostromgyűrűben lesz majd az utolsó még életében elkészített verseskötete, viszont kialakítása során, minden kétséget kizárhatóan, számolt ennek lehetőségével, megalkotásakor tehát bizonyosan releváns befolyásoló erővel, lényeges szempontként hatott a kötet esetleges lezárásként is érvényesülhető, különleges szerepe. Ezek miatt annak tudatában is „az utolsó szó jogán” kelt, lezárásnak szánhatott műegészként tekintek rá, ha egy esetleges újabb, hasonló szereppel bíró verseskötet lehetőségét (reményét) vélhetően maga Orbán sem zárta ki.

Tovább

Az emberi történelem nagy-nagy tragédiája, hogy aranykorait mindig csak utólag veszi észre. Pedig micsoda idők voltak azok! A Nemzetközi Szenvedés Egyesület (s némiképp az Egyesült Trauma Szervezet is) megváltoztathatta volna a világot. Minden Katarina Schmiegel 1978-as tanulmányával (Szenvedésfordulat az eszmetörténet történetében) kezdődött. Ő volt az első, aki rávilágított, hogy az emberi történelem, művészet és gondolkodás összes folyamatának egyetlenegy konzekvens szemléleti kerete adható: a fájdalom története. Tanítványai szervezték meg pár évre rá a Nemzetközi Szenvedés Egyesület elődét, a Ruhr-vidéki Agónia Társulatot, melynek nyomán mint buzgó sejtek, burjánzottak újabb és újabb regionális szervezetek, immáron egész Európában. Öt évre rá, a bolgár Nemzeti Kín Klub csatlakozásával jött létre a Nemzetközi Szenvedés Egyesület. Ki hitte volna, hogy ez a mérföldkő egyben már egy végzetes lépés is lesz a vég felé. Egy évvel később ugyanis a Luzitán Nyomorkoalíció kezdeményezésére a Schmiegellel addigra feloldhatatlan szemléleti vitába keveredő Jean Pierre Letallec követői is megszervezték a maguk szánalmas kis próbálkozását, a huszonkét ország traumaköreit tömörítő Egyesült Trauma Szervezetet.

Tovább

Tovább

Persze, mert nem érti itt senki, így egy másik hang, hogy ez nem úgy megy, hogy jön az EU, kiszállnak a kilométerekkel odébb tengelytörött, hiperszuper Audijaikból a teljes megye költségvetésébe kerülő öltönyeikben, és hoznak egy zsák pénzt, hogy bitte, pardon, Béla úr, nem adhatnánk-e már ide ezt a pár milliócskát, a tengelytörés óta cipeljük, és már megszakad a hátunk alatta, hanem mindenféle istenverte bürokráciát raknak köré! Nincs pénz, na, nincs pénz, a kurva istenit! Fiam, Isten nevét... Nincs pénz, csak egy döntés van, csak mondják, hogy van a pénz! Ez a döntés, hogy jön neki egy e-mail egyik nap, hogy akkor van pénz. Aztán még több tucat, hogy ezt így, azt úgy lekönyvelni, engedélyeztetni, kitölteni, ellenjegyezni, előkeresni és beszkennelni és feltölteni arra a felületre, ami nem jön be, a jegyzővel igazoltatni, aki már két éve elköltözött, aztán... Ha nincs pénz, mi a faszból épült a Magyarország erős és büszke európai ország alatt a plakáthely, hogy még az autópályáról is idelátszik, csak kibaszott út nincs annak, aki megnézné közelebbről, he?

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Aztán jött ez a Géza, akinek viszont véleményei voltak, a konzervativizmusról, liberalizmusról, ilyen kérdésekről is. Elment néha vele tüntetni, ami ugyancsak érdekes volt, korábban csak a híradóban látott tüntetést. Romagyilkosságok ellen tüntettek, ami nem olyan volt, mint amilyennek elképzelte. Nem volt náluk transzparens, zászló. Nem kiabáltak, hogy ne öljék meg a romákat, csak ott álltak, és tapsolták a szónokokat, akik azt mondták, hogy ne öljék meg a romákat. Egy idő után elzsibbadt a lába, akkor pipiskedett egy kicsit. Jobb volt, amikor ide-oda vonultak. Nem szerette különösen a romákat. Ez a Géza sosem tudta röviden elmondani, hogy mit vagy kit szeret. Árnyaltan szeretett fogalmazni, és ilyenkor ideges lett, ha az árnyalt fogalmazás közben szakították félbe, néha annyira, hogy elmosogatott vagy ruhákat hajtogatott, közben csapkodott egy keveset.

Tovább

Tovább

Tovább

Sziránót egyszer csak megkereste az egyik szünetben az Ildi, hogy hívatják. Mit volt mit tenni. Először is megkérdezni az Ildit, hogy miért ő hozza a hírt, honnan tudja, ilyenek. Csak tudja. Szóltak neki. Na de ez az, hogy kik? Mikor? Mit mondtak egész pontosan? Hát csak ennyit, hogy Sziránónak jelenése van előttük, ő meg adja át neki, lehetőleg minél előbb. De kik, kik kérték erre, ki üzeni ezt? Hát ők. Felülről. Ildi, mint nem lekenyerezően szép, de együttérzését, avagy épp megvetését fogyaszthatóan elviselhető pókerarc mögé rejteni képes középkáder vagy kémnő, ügynök vagy csak mezei dolgozó, egyszerű párttag, nem volt hajlandó részletekbe bocsátkozni. Na, menjen már, lehetőleg minél előbb. Nincs már annyi a szünetből, el fog késni bioszról. Amiatt ne aggódjon, tud róla a Seszták is, elintézték. Mi? Sziránónak már hovatovább kiesni készültek a szemgolyói, úgy érezte, annyira csodálkozóra nyújtotta egész fejét. Nem volt több kérdése, indult.

Tovább

Szalay Álmos: Fák mindenütt. FISZ Könyvek, Fiatal Írók Szö­vet­sége, 2017, 295 oldal, 2000 Ft

Főhősei azonban még akkor is mai magyar valóságunk tőrőlmetszett (helyenként Parti Nagyéira emlékeztető) figurái, ha természetes közegükben lényegében egy pillanatig sem láthatók. „…ott messze, a város fényei között hagyott szaros kis életünkbe bármikor visszatérhetnénk…” (63.), mereng el Az úszótanfolyam drogos génmanipulációval (!) szupersportolóvá tréningezett narrátora egy ponton. Szalay helyenként Egressy Zoltán prózájára is hajazó, enyhén mágikus realista (esetleg: realistán mágikus) szövegei néhol már inkább giccsbe, máshol (akaratlan) önparódiába hajlanak az extremitások hajszolásában.

Tovább

Szerelmes vagyok, ennyi, jelenti ki nagyjából úgy, mintha halálhírt közölne, majd kimegy rágyújtani, hogy legalább csak az utcáról, üvegablakkal elválasztva lássa, amint a másik, a nagybáty ezen igen jót derül, nagy idők nagy tanújaként színpadiasan nagyot nevet, szerelmes, azt mondja, szerelmes a gyerek, ilyenekre szinkronizálja maga elé a nagybáty által kiejtett szavakat, amiket szerencsére az utcáról csak láthat, leolvashat, csücsörítések és ajakrések formájában, de legalább nem hall.

Tovább

Bognár Péter: A fényes rend. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 66 oldal, 1990 Ft

A Bognár-költészet legfőbb erényei keverednek ugyanis A fényes rend lapjain: a nagyfokú érzékenységgel megmunkált, egyszerű momentumokból építkező, a blődhöz és a kissé lebegtetett, enyhén letargikus, de alapvetően keserédes minőségekhez való vonzódás, bájosan megejtő humorral és a fél-egy lépéssel hátrébb vagy följebb is eltolható, perspektivikus láttatás mozgástere adja ezt az elegyet – röviden összefoglalva.

Tovább

Korpa Tamás: inszomnia. Kal­ligram Kiadó, Budapest, 2016, 76 oldal, 2000 Ft

Az olvasó már-már arra gyanakszik, hogy a kópé lelkületű költő netán finom iróniával szórakozni méltóztatik vele. Annyiban pedig így is lehet, amennyiben Korpa versvilága (s vele az egyik leggazdagabb kortárs lírai szókincs) határok közé amúgy is jóformán beszoríthatatlan. Lírai élményvilága oly sokfelől táplálkozik, hogy jelen formájában eleve alkalmatlannak (túl szertelennek, rétegzettnek) tűnik ahhoz, hogy képes legyen szigorú szikársággal egyetlen szűkebben vett téma „feldolgozására”.

Tovább

Vass Norbert: Hallgat

Tarján Tamás: A Nyugat égtájai

Fráter Zoltán: Magyar irodalom fiataloknak

Bárdos László: A célra vezető eltévedés

Tovább
Élet és Irodalom 2022