(...) szóval a ravatalos fejet nem azért rossz megcsinálni, mert az illető történetesen halott. hanem azért, mert nem lehet körbehordani a tükröt, mert a halott hanyatt fekszik, hátul mindenképpen lelapul a haj, mert a ravatalon hanyatt fekszik az ember. furcsa is lenne hason, mondja a nő, és megint nevetnek, mert elképzelik, ahogy hason fekszik a halott a ravatalon, az arca belefúródva a párnába, és az emberek meg egymástól kérdezgetnék, hogy az kicsoda, mert nem látnák az illető arcát, és ezen megint nevettek, aztán a fodrász meg még azzal fejelte ezt meg, hogy azért van, akit a tomporáról felismernék, amin megint nevettek, és a nőnek jólesett, hogy tudta, hogy itt most az ő feneke van a ravatalon, hogy ő fekszik párnába fúrt arccal ott. és akkor a nő sírt, elsírta magát, és arra gondolt – hogyan is magyarázhatná meg azt, miért is sír valójában.  

joggal állítasz meg, hogy kik is az igazi felnőttek. nem mintha nem tudnád, kikre gondolok. pontosan tudnád mondani a nevüket, nem igaz? csak a fene nagy definícióéhséged, hogy nevezzük nevén a dolgot. hát jó, nevezzük nevén, és adjunk nevet akkor az okostojás rátarti viselkedésednek, többször voltál pesten, mint egyszer, hazajössz a savaria expresszel, azt ismételgeted, hogy lejöttél vidékre. hát apádhoz jöttél, meg anyádhoz, és nem le, és úgy rúglak seggbe – ezt már tisztáztuk: valagba, inkább mondja így, ha arra törekednék, hogy szó szerint adjam vissza, amit abban a pillanatban mond, amikor belépek a lakásba –, ha megint ezzel jössz. az igazi felnőttek, arra térek vissza. úgy képzeltem mindig, hogy egy család három generációt bír el. négyet is. persze, bazmeg, vitatkozz megint, de a négy az inkább kivétel, mintsem a standard. mert a négy nemzedék az már olyan, hogy az egyik oldalon csonkul. mondom a példát. hogy a dédi él, de a sok dédiből akárhogy osztol-szorzasz, azért a kisebb hányada van még ezen az oldalon, hogy meg ne bántódjál, mondom ilyen finomkodva. így aztán ez a nemzedék már korántsincs jelen.

Blénesi Éva: Cigánynak lenni, költőnek lenni. Közelítések Bari Károly alkotói világához. Kalligram Kiadó,  Budapest, 2018, 236 oldal, 3000 Ft

Az a reflektált viszony, amelyet a monográfia szerzője szinte mindvégig tartani képes a kötetben – ez jelentős, a saját szövegére vonatkozó alkotói szigorúságot feltételez –, önmagában hiteles nézőpontot állít elő. A személyes kötődés élményét, amelyet a bevezetőben éppen az Elfelejtett tüzek kötet kapcsán ír meg Blénesi, aki kimerevíti azt az élmény-pillanatot, amelyet tinédzserként a számára jelentett a könyv, vagy azt a metafora-készletet, amely inkább esszéisztikus, értelmező továbbírása a Bari-univerzumnak, nem kívánja elleplezni. Mert a hivatásos olvasó éppen attól válik azzá, hogy képes mit kezdeni érintettségével, úgy is mondhatnám, szöveggé képes formálni a szöveghez való sokféle viszonyulását. Blénesi eddigi életművét egyébként is ez a fajta érdeklődés jellemzi: a szövegek benneállása a nem-szöveg-valóságban, a műalkotás identitása és az általuk megtermelt identitások, a köznapi tapasztalatok irodalommá írása.

A Bari-monográfia pontosan tagolt: fejezetről fejezetre laza kronológiai rendben halad, ami ennek a fél évszázadnyi, egy esztétikai tapasztalatból induló, de több művészeti ágban (és tudományterületen) is megmutatkozó életműnek az átlátását segíti.

Onnan kellene kezdenem, hogy Berta Péter könyve (Fogyasztás, hírnév, politika, MTA, Budapest, 2014) a lokálisan néhány erdélyi településre koncentrálódó gábor romák társadalmáról szól. De ez a szentencia – miközben alapvetően igaz, mégis éppen azt fedi el, ami a könyvet megkerülhetetlen alapművé teheti a kulturális antropológia magyarországi és nemzetközi színterein is.