Végső Zoltán

Gadó Gábor – Harcsa Veronika szextett: Shekhinah; Palotai Csaba – Simon Drappier – Steve Argüelles: Sunako – BMC Records, 2023

Hacsak nem tekintünk Harcsa Veronika énekhangjára is hangszerként, amire van azért okunk. Habár évek óta látjuk és halljuk, milyen irányba halad az énekesnő, ezen az albumon esszenciálisan találjuk magunkat szembe azzal, hogy ez valami egészen más, mint ahogy azt kb. 15 éve még sejthettük. Irodalom, kortárs művészet, kísérletezés máshol nem hallott következtetésekkel, okos, gondolkodó, a népszerűséget a sokadik sorban maga mögött tudó attitűd és most egy barokk operaária zavarba ejtően megkapó előadása. A Gadó Gábor – Harcsa Veronika szextett egy kimerítő, nehezen befogadható lemezt készített, komoly elmerülés szükséges a hozzá való viszony kialakításához, de ha idáig eljutunk, a sugárzó aurája sokáig velünk marad.

Tovább

Velvet Revolution: Message in a Bubble; Woodlands: La Litanie des Cimes – BMC Records, 2023

A Velvet Revolutiont (VR) maga a kiadó, a BMC Records is az utóbbi évtizedének legsikeresebb jazz-zenekarának tartja. Az alapító Daniel Erdmann különféle projektekben, formációkban gyakori fellépője a BMC Opus jazzklubjának, legutóbb például a legendás Aki Takase Carmen-adaptációjának közreműködőjeként írtunk róla. A „Bársonyos Forradalom” fejlődését így élőben is követhettük, és most a harmadik lemezükhöz érve konstatálhatjuk, hogy a trió összeforrottabb, mint valaha.

Tovább

A szégyenbe taszító szándék szimptomatikus, és a közgondolkodásnak azt a negatív szintjét tükrözi, ami már a releváns kérdésekre sem próbál meg válaszolni, csupán csak megmondja, kinek hogyan kellene viselkednie, mit kellene és mit nem kellene – sőt, szabad – tennie, különben jön a deres. Majd hagyják megfulladni az érintettet a végeláthatatlan vitriolfolyamban, miközben válaszok helyett csak ez a szerencsétlen, célt tévesztett lövöldözés van. Tusványoson lépsz fel? Buzie vagy!

Tovább

(Egri Road Beatles Múzeum)

Nekem csupán a magyar vonatkozások hiányoznak: az egyetlen ilyen elem Hoffman Dezsőről, az első profi zenekari fotókat készítő fotográfusról szól, de Márton Andrásék pont a KFT-vel – akár egy videó interjúban – mesélhetnének arról, hogyan lett állambiztonsági ügy 1980-ban a Lennon-megemlékezésből, Yoko Ono ’86-os budapesti koncertjének recepciója, vagy éppen későbbi budapesti élete is érdekes volna, vagy Esterházy Péter (mint azon kevés magyarok egyike, akik élőben látták a Beatlest) elmesélését is fel lehetne eleveníteni. Nem egyszerű feladat zenéről, zenészekről kiállítást létrehozni, és a puszta tárgyiasítást elkerülve a Beatles-múzeum szépen megoldja ezt a feladatot azzal, hogy nemzetközi léptékben is kiadós, a legfiatalabbaknak is szórakoztató tárlattal szolgál.

Tovább

A MIDI sokoldalúságát mutatja, hogy a színpadtechnika is irányítható vele, de láttam hímzőgépet is MIDI-vel vezérelve dolgozni. A klasszikus ötpólusú DIN csatlakozókat leginkább már csak a MIDI miatt gyártják, az eredetileg kitalált kábelezés, a csatlakozó portok mai szemmel rendkívül lassúnak tekinthetők, de a MIDI-varázs stabil és működik. A MIDI a XX. század egyik legjelentősebb, most már úgy tűnik, örökéletű zenei innovációja.

Tovább

(Laurie Anderson és a Sex Mob: Let X=X – Zene Háza, június 13.)

Superman mellett a zenekar is szuper, hibátlan az előadás, bár Anderson már alig-alig hegedül, talán csak a Walk the Dogban vakargatta meg a húrokat. De az tényleg fantasztikus, ahogy évtizedekkel ezelőtt tudta azt a hangzást produkálni, ami a mai trendeknek is megfelel, és tudatosan figyelve magát kívülről képes volt pontosan adagolni azt a nem túl sok, apró elemet, amiből egy egész univerzumot épített. És ez az univerzum, Laurie Anderson művész személyisége az, amely mellett a zenének másodlagos szerepe van.

Tovább

(Ligeti 100 fesztivál: Ligeti és Kurtág – Budapest Music Center, május 27.)

A vasárnapi délelőtti avatót megelőző estén a valóban sokszínű, Ligeti munkásságából következő utakat (például a modern jazzben kifejtett hatását) is felmutató fesztivál egyik fő koncertjén a program Ligetire és Kurtágra fókuszált. A bő háromórás koncerten, annak ellenére, hogy munkásságuknak csak egy kis szeletét tárták elénk, és mindkettejüktől kisebb szabású műveket játszottak, kialakulhatott az a kép, hogy zeneszerzőként nem volt közöttük átjárás, más-más következtetésekre jutottak. Míg mélyebb összevetésre nem volt alkalmas a program (talán a fesztivál egésze már inkább), azért Ligeti szellemessége, humora és Kurtág vívódó alkata kirajzolódott, és az is világossá vált, hogy egy ilyen fantasztikus fellépőgárda még e kisebb, helyenként törmelékes művekkel is csodákra képes.

Tovább

(Santa Diver: Morning Air – szerzői kiadás, 2023; Cserepes Károly: The Sold Girl – Fonó, 2023)

Szegő Dávid ezúttal nem játszik olyan nagyot, mint a korábbi lemezeken, ami nem is baj, mert a mérce ezesetben az a zeneiség, amivel képes elszakadni a ritmushangszer szerepkörétől és alapvetően meghatározni a trió szimbiózisát. A Morning Air szép, finom lemez, külön értéke, hogy nem akar mást mutatni a megismert Santa Diver képhez képest, ami önmagában is kellőképpen egyedi.

Tovább

(Lucian Ban, Mat Maneri, John Surman: Transylvanian Folk Songs; Bill Frisell – Thomas Morgan: Small Town – április 24. és 27., Zene Háza)

Az üvegfalú terem teltházas közönsége egy pisszenés nélkül, leesett állal figyelte a mesteri előadást, ami ugyanúgy szólt a generációval fiatalabb Morgannek, mint a világ talán legsokoldalúbb és – szubjektív megítélésem szerint – legjobb élő gitárosának. Frisell csak egy pöttyintés erejéig használta kezdéskor az emblematikus soundjához hozzátartozó hangzásfordító samplert, aztán tiszta hangon, lényegében effektek nélkül szőtte egymásba a dallamokat; az első tapsnyi szünet csak negyven perc után következett.

Tovább

(Kollár-Klemencz László Kamarazenekar és vendégei a Ritmo Fesztiválon – Bartók Tavasz, április 15.)

A dalköltészetet Bob Dylan – akkor meglepő – irodalmi Nobel-díja után ma már megértéssel szemléljük, és úgy látszik, értelmezhetjük akár világzeneként is, hiszen az irodalom, a zene és valamelyest a folklór tényleg közös megmutatkozási formát nyer; nagy szó ez akkor, amikor oly nehéz már adekvát leíró kifejezést, ne adj’ isten, műfajmegjelölést találni. Kollár-Klemencz ezt ragadta meg akkor, amikor egy szélesebb társasággal állt színpadra, olyan személyiségekkel, akik tulajdonképpen egész életükben a dalköltészetet művelték és művelik ma is.

Tovább

(Depeche Mode: Memento Mori – Columbia/Mute, 2023)

Csak remélhetjük, hogy nem a Memento Mori a zenekar utolsó lemeze, és csak én értem félre az összegző szándékot, mert az előadásban még bőven van erő. Dave Gahan most is csodálatosan énekel, már-már operai baritonként éli bele magát ezekbe a nem igazán sikerült dalokba. Ilyen a záró Speak to me és a Don’t Say you Love me is, amelyben a „You are the singer/I am the song” strófában at „I” hangra úgy csúszik rá, olyan hangszínen kapja el, ahogy ebben a szakmában senki.

Tovább

(Decolonize Your Mind Society: A Second Invitation to an Uninterrupted Katabatic Lens – lemezbemutató koncert, Zene Háza, március 11.)

Hock Ernőnek bund nélküli basszusgitáron ugyancsak nem okoz gondot a szokatlan hangolás és az új dobossal, Porteleki Áronnal meghökkentően erős alapot adnak. És ez az az alap, amire rögtön a kezdéskor azt mondtam, hogy a Zene Háza kicsi hozzá. Annyira masszív a megszólalás, olyan ügyesen játszanak az alapkoncepción túl is a dinamikával, a hatásokkal, a poénokkal, hogy ez a high-end produkció egy stadionban is ugyanúgy megszédítené a közönséget, ahogy most itt a teltházzal tette.

Tovább

Tovább

(Kézdy Luca: Home – Bábel Arts, 2022)

Nehéz kimondani, melyik a lemez csúcspontja, mert a hullámzó érzelmek, a hangzásbeli egyneműség már-már ciklusra emlékeztet, nekem mégis a valahol Michael Nyman-i világot idéző Little Hymn tűnik annak. Ennek oka az az önvallomás is, amit a családi felvételekből hozzá készített klip visszatekintése tükröz, és oka az említett, egyetlen hangszerből megalkotott ensemble hangzás, amely egyes helyeken a kevéssé patternszerű statikusságával egy eltérő karaktert ragad meg a többi darabbal szemben.

Tovább

(Nekünk írták a dalt! – A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig – A Magyar Zene Háza kiállítása)

Nehéz megmondani, hogy a magyar könnyűzene miért magyar, és ha ez a kiállítás – a kérdéseket nem feszegető, meglepő reflektálatlanságával együtt – választ ad valamire, akkor az éppen ez a kérdés. A ránk letekintő, felnagyított zenészek között állva rádöbbenünk, hogy talán nemcsak az angolszász popkultúra követői voltak a mi zenészeink, hanem képesek voltak sajátos zenevilágot is teremteni, amely a 30-60 év távlatában egyértelműen arról szólt, ami itt volt.

Tovább

(A Király – sorozat Zámbó Jimmy karrierjéről, RTL+)

Zámbó Jimmy óriási hatást gyakorolt a rendszerváltoztatás időszakának Magyarországára, de nem úgy, ahogy egy zenésznek hatást gyakorolni illik. Szerencséjére akkor még nem léteztek netes mémek, ám így is rengeteget kapott: személye és külseje gúnyolódások tárgya volt anélkül, hogy zenéjének a mélyére nézett volna bárki is, megpróbálta volna elhelyezni abban a környezetben, amelyben létezett, és magyarázatot keresett volna arra, hogy pályája miért lett egy társadalmi törésvonal szimbóluma.

Tovább

(Ligeti elágazások, az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál nyitókoncertje – Zeneakadémia, Solti Terem, január 6.)

Idén ünnepeljük Ligeti György születésének századik évfordulóját, remélhetőleg több koncertprogram, hangfelvétel és rádióműsor is megemlékezik majd róla. A fesztivál mint az év első jelentősebb eseménye ezt úgy tette, hogy Ligeti művei lényegében nem szólaltak meg, keresték munkásságához, vívmányaihoz a kapcsolódási pontokat, és bár az átlátszóság egyik lényege éppen az, hogy a művekről beszélnek a kurátorok, arról éppen nem esett szó a bevezető játékos előadásban, hogy kifejezetten a fesztiválra íródtak-e egyes művek. De ez nem is baj, mert így azt érezhettük, hogy Ligeti szellemisége ma is él, rendkívüli hatású életműve valóban az újzene egyik első képviselőjévé avatja őt, nem kell apropó ahhoz, hogy rá hivatkozzunk.

Tovább

(Nesrine – Művészetek Palotája, december 14.)

Nesrine Belmokh a címként saját nevét viselő albuma előtt nem volt ismert szóló előadóként. Komoly projektekben vett részt pallérozott csellistaként: például Lorin Maazellel és Daniel Barenboimmal  rendszeresen fellépett, erre ki is tért a dalok között. Hozzánk mégis „jazzes világzenei előadó”-ként érkezett, pedig sem a lemeze, sem a koncert nem egyszerűsíthető le e kategóriák szerint. Nesrine igazán érett előadói arcát mutatta, és ehhez nem a könnyű népszerűség útját választotta; dalai meglehetősen karcosak, helyenként formátlanok, érzelmi hullámoktól átöleltek, a sokféle hatás és impulzus ellenére mégsem eklektikusak.

Tovább

(Tárkány Trió: A cimbalomprímás – Fonó, 2022)

A cimbalomprímás egyértelműen forrásértékű mű, olyan, amilyet ma egy, a hangszere iránt elkötelezett zenész létrehozhatott. Sok mindent átad a zenekultúra feledésbe hajló fejezetéből, a hallgatót hangulatok ragadják meg, azonosságokra és különbözőségekre lesz figyelmes, és bár a lényegében ciklussá összeálló anyag bizonyára sikeresen bemutatható koncertkörülmények között is, összességében sugárzik belőle a spontaneitás ereje; érezni, hogy bárhol, bármikor érvényesen előadhatóak a számok ebben a felfogásban.

Tovább

(Redman–Mehldau–McBride–Blade, november 3.; Jacob Collier, november 7.; Youssou N’Dour, november 8. – Művészetek Palotája)

Joshua Redman, Brad Mehldau, Christian McBride és Brian Blade – ahogy azt két éve megírtuk – megérzett valamit, és mint generációjuk legnagyobb hatású jazz-zenészei visszatekintettek egy új közös albummal a 27 évvel azelőtti kezdetekre. A Round Again az artisztikus jazz keretein túllépve a népszerű popzenék közé verekedte magát, utoljára talán csak Miles Davis tudott olyan eladásokat produkálni, mint amilyeneket ez a kvartett. Végre valami, amikor nem válik el élesen a minőség, a művészi indíttatás és a kereslet, azok egyszerre haladnak a mind magasabbra vezető úton.

Tovább
Élet és Irodalom 2024