(Cápák között, RTL Klub, I/5., március 18.)

Az Ilyen gazdagok vagyunk? című széria alatt feldúlt feltalálók látogatták a szerkesztőséget, és ez megedzette a többi rovatvezető állóképességét is, feltűnően emelkedett a munkatársak ingerküszöbe. Egyszer egy olvasó például döglött papagájt hajított Bella István kolléga asztalára, amit ő éppen csak megmustrált, egyetlen pillanatot pazarolt a kéziratokon heverő tetemre, majd kimérten, kissé talán flegmán annyit mondott, „feltalálók egy szobával arrébb!”. És bár azt nem őrzi a szerkesztőségi csalfa emlékezet, hogy a halott díszmadár gazdája valóban ötletgazda volt-e, vagy egy mindenben csalódott költő, az biztos, hogy az ÉS-cikkek utóélete is kalandos lett. Az MTV akkori ifjúsági igazgatója, Pomezanski György ugyanis lehetőséget látott az ötletben. Elindult egy megmosolyogatóan küldetéstudatos tévéműsor, a Felkínálom népgazdasági hasznosításra.

(Abai Hírek, Abai Városi Televízió)  

Az Index szúrta ki az Abai Városi Televízió egyik műsorát, az Abai Hírekben – mi más lenne fontos a városban – a képviselőtestületi ülésről készítettek összefoglalót, melyről fegyelmezetten illik beszámolni. Örkény és Spiró zseniális abszurditása elevenedik meg a mogorva és szomorú képeken, a magyar zászlók előtt magyar emberek ülnek, és van négy üres szék is, mert Kossa Lajos polgármester az abai délutánba várta Széll Kálmánt, Mahatma Gandhit, Martin Luther Kinget és a Dalai lámát is. A kép sajnos fix, egyetlen kamera veszi a jelenetet, nincs semmi mozgás, nem látni az arcokat, minden képviselő önmaga szobra, kínjukban mereven maguk elé néznek, miközben Kossa úr a láthatatlan világról beszél, és arról, hogy sok ismerőse van, aki másképpen tehetséges, mint ő, ők nem a megérzéseiken keresztül kommunikálnak a láthatatlan világgal.

(„Nem hiszed el: 104 km-t futott Lada egy pajtából!!!”, totalcar.hu) 

Talán az sem világos egy ifjú Esterházy-olvasónak, hogy a Kis Magyar Pornográfia legendás használatiutasítás-mottója miért nem csak egy ironikus geg, hiszen azok a mondatok, hogy „A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.”, nem önmagukat jelentik. És ez mégsem csak egy tagadó gesztus, hogy ezzel a szerző azt jelezte volna, nevezett autó útfekvése tragikus lenne – eleve, mert nem volt az, nekem kettő is volt, kikérem magamnak, és huszonöt-harmincig remekül gyorsult, bár igaz, ami igaz, könnyelműségre ritkán csábított –, szóval, a használati utasítás mondatai nem a Trabantról, hanem rólunk, az életünkről szóltak. Arról, milyen lehetőségeink, perspektíváink vannak, és mit gondol rólunk a haza eleje, mit üzen nekünk a saját helyzetünkről. Ebben a két mondatban tökéletesen ott volt a kádári univerzum, de legalábbis a naprendszer. Ezt érezték meg a Totalcar című tévéműsor és internetes magazin szerkesztői, amikor egy videós anyagot készítettek abból az elvileg nem túl eseménydús élethelyzetből, ahogy egy ifjú tulajdonos egy lerobbant pajtából kötéllel kihúzza az ott talált, örökölt Ladáját.

(Ez itt a kérdés..., M5, A bosszúpornó, az egy nagyon jó bosszú, index.hu)     

Néhány hete, január közepén a párt egyik csatornáján, az M5-ön, az Ez itt a kérdés… című műsorban vigyázón diskuráltak a homoszexualitásról. A beszélgetés vaskos felvezetője a szokásos ideológiai alapállásból látta és láttatta a világot: a normális, hagyományos, egyszerű és tiszta embereket valaki – nyilván a liberális terror és esetleg a píszí – elnyomja, megalázza. A normalitás felől nem lehet nézni a világot, nem lehet kérdéseket feltenni, a tradíció egésze, a mindenféle hagyomány és a konzervativizmus veszélyben van, sőt, vannak témakörök, melyekben már kérdezni sem szabad.

(Élet 250 kg felett, TLC)

Az adások naturális látószöge, végletes „realitása”, őszinteségnek álcázott kegyetlenkedése is azt a célt szolgálja, hogy a narrált figurát őszintén lehessen utálni. A kövér ember sokba kerül a társadalomnak, tucatnyi ember kénytelen hurcolni, törölni a seggét, és még hisztis is. Érdemes megnézni a műsor „rajongóinak” önfeledt kommentjeit, hogy az amerikai mélyrétegben, periférián élő, legtöbbször színes bőrű emberekről miket írnak, és miközben órákat, heteket szánnak arra, hogy kövessék, mi történik ezekkel az ismeretlen, jobb sorsra érdemes, extrémen túlsúlyos emberekkel, közben hogyan habzik, fröcsög, forr bennük a gyűlölet.

Negyvenhármas seppeg valamit, azt mutatja az ujjával, hogy négy. „Hát igen”, felelem, mert a hajnali kúp után én is négy nyomással indítottam a napot, olyan fukar az adagoló, mintha elromlott volna, de vigyázni kell, mert nem romlott el, és ha egy apró cseppel többet adsz, akkor veheted a nagy levegőket, és reménykedhetsz, hogy talán most, de hiába, mert nincsen „talán most”, hányni fogsz. A gyomorsavnak sincs íze, íze semminek sincsen, csak a gyomorsav elképesztően mar, jobban, mint a kálciumoldat, pedig azt hinnéd, hogy ahhoz nincs fogható. A pumpa nem játék. Lenyomod négyszer, és akármilyen kevéske, fikányi oldat van is a kanálban, akármennyire fáj, nem nyomod le még egyszer. Fegyelem kérdése az egész. A kevesebb több.

(Elfogták az öt éve barlangban bujkáló kecskét, Szilágyi Máté, Szilli Tamás és Bóna Samu filmje, Index.hu)

A kisfilm mosolygós, végigvigyorogja a néző, mert Czinkóckyt, ahogy látom, a saját családja segíti, gyerekek markolják nagy bátran a rémült patákat, közel sem veszélytelen művelet ez, és a nap végére az állatvédőknek jobb lesz, mert a bakkecske csinos kecskelányok közé kerül, és szabadon élhet tovább, és ők tényleg csináltak valamit, nem Facebook-környezetvédők vagy fotelforradalmárok, ennek végre igazán van értelme, és bár a film a szokásos, egészséges iróniával számol be a „nagy fogásról”, azért gúnyba sehol sem csap át, és amikor a rémült állatot látjuk közelről, amelyik már az ételt sem meri elfogadni, igazán nem kétfedelű a narráció. És mégis, valamiért nekem az emigráció jutott az egészről az eszembe.

(Szilveszteri híradó-paródiák, újévi tévéműsor)

A közéleti környezet sem más, mint a történelmi, a sikamlós és egyre inkább széttartó valóság párhuzamosai a végtelenben sem érnek össze. Hogy ez volt-e az oka, vagy más, nem tudhatom, de Gálvölgyi Jánostól a Dumaszínházon át Bödőcs Tiborig mindenki próbálta megérteni, hogyan is működik a kortárs hírgyár, hogy is van az, hogy ennyire rugalmasan és könnyen forgathatók el és fel a tények. A köztársasági elnök idén hoppon maradt, őt már senki sem akarta, de a miniszterelnök kapott némi támogatást, az ő gondolatait szoros olvasásban követte végig a Bagi–Nacsa páros, így ők – bár fordítva ültek a lovon – meglepő módon ugyanarra a platformra kerültek, mint a fenti kollégáik. Hiszen minden esetben az volt az abszurditás lényege, hogy a paródiahírek szövegét, a képek elhagyása és cseréje után, gond nélkül leadhatná a párthíradó.

(„Utcazene az utcán élőkért”, december10., az Index.hu közvetítése)

Az esemény generátora egy metaforikus végpont, a kormány hajléktalan emberek elleni gyűlölethadjárata volt, az Utcazene az utcán élőkért egyszerre volt protestálás és jótékonysági akció, segítségnyújtás és polgári kiállás az emberi minimum mellett. A gyakorlati kivitelezés viszont semmi jót nem ígért, a szervezők minden bizonnyal úgy gondolták, nem lenne stílusos a meleg szobában játszani a megértőt és az érzékenyt, ezért a Moszkva téren állítottak fel egy apró szabadtéri sátrat, „színpadot”, ahová a magyar alternatív zenei életből hívtak meg jó előadókat, fontos embereket. Harminchat (!) formáció, borzalmas hangosítás, semmi beállás, gémberedett kezek: ezek voltak az előzetes paraméterek, melyek a kikezdhetetlen jó szándék dacára a világon semmi esztétikai jót nem ígértek.

(Fábry, Duna TV, november 22.)

A humor még ezeken a járhatatlan beszédzárványokon belül is lápos terület, hiszen ízlés kérdése, ha nem nevetünk is a másik viccén, dekódolni körülményes játék, mert képlékenyek a retorikai határok, és egyáltalán nem mindegy, hogy valami irónia vagy gúny. És az sem, hogy honnan nézve az, ami. Fábry Sándor önmagáról elnevezett műsora jó ideje a Duna TV-n megy, mi itt a 2012. február 24-i számban írtunk a showmanről utoljára, szigorúan és szomorúan, és akkor el is fogyott a témában a muníciónk, de most olyan értelmezői káosz alakult ki a humorista néhány mondata körül, hogy nem bírunk szó nélkül elmenni mellette.

(Kisvárda–Újpest, M4 online)

A magyar meccseket – ez a néző érzése – mintha folyamatos lassításban adná a négyes számra keresztelt, központi csatorna. És ez jó! Persze ez csak akkor tűnik fel, ha a hazátlan néző néha elkapcsol, és a német, olasz, angol, spanyol bajnokság egy-egy mérkőzését is megtekinti. Ilyenkor viszont szembeötlő, hogy a nemzetközi trendek csak kullognak a magyar tévézés után. A nyugati közvetítések követhetetlenül gyorsak, a játékosok összevissza szaladgálnak, állandóan sprintelnek, mintha bizony futóversenyről lenne szó, nem labdarúgásról. Elveszik a játék szépsége, íze, logikája, az állandó hajtásban láthatatlan a rendszer.

(Ékszer TV, ATV)

Ahogy az egykor oly népszerű angol lektűrben, itt is egy szoláriumozott és feltűnően ápolt, pedikűrözött kezű, túl előnyösen világított bájgúnár igyekszik rábeszélni a nőket, hogy vásároljanak gyűrűket vagy fülbevalókat. A 24.hu tavalyi cikke szerint a műsor a Tv2-n debütált (most az ATV-n megy), és Haszon Zsófia írásából az is kiderül, hogy akkoriban „pápai áldásos” nyakékek is voltak ott forgalomban. Én nem találkoztam efféle szakrális tartalommal, bár egy egész adást, röstelkedve vallom be, nem bírtam végignézni.

(Hentesek, LiChi TV, Robi és a Szomszédok, TV Paprika)

A Robi és a Szomszédok a másik véglet, ez a széria a TV-Paprikán megy, a világon semmi értelme, hogy az egykori teleregény nem is feltétlenül központi figuráit alakító színészeket behívják egy konyhastúdióba, mert ott mind „csak” színészek, hasonló problémákkal és élethelyzetekkel, ezért a döcögő diskurzusok ráadásul még egy rugóra is járnak. Bede Róbert jókedélyű séf, szereti a kamera, és remekül elvolt a vidéki nagymamákkal, ha süteményt kellett sütni, de a dramaturgia nem az ő világa, ahogy az is érthetetlen, hogy egy három országban működő csatorna miért a Szomszédokra alapoz, hiszen Csehországban, Romániában semmit sem mond.

 (Hédinke: Mit viselek hétköznap?/MOME, Euroskills, kutya update)

Hogy ezt az anyagot majdnem ötvenezren megnézték, valami különös és megrendítő bizonytalanságról árulkodik, egy magára hagyott vagy maradt generáció kétségbeesett küzdelmét mutatja önmagával és a világgal, mindez arról szól, ezek a fiatalok minták és példák nélkül maradtak, és a teremtett ég alatt minden relatív és lehetséges a számukra, és mivel bármi lehet, semmi sem egyértelmű.

(The Sinner, IMDb)

Az új típusú sorozatok egy markáns vonala viszont reagál arra, hogy  nézői szoronganak, napra nap megalázzák őket, hogy nehéz. Legtöbbször ugyan krimi-keretbe ágyazva, de a társadalom széléről, a perifériáról hoznak híreket, szereplőik bevándorlók, szegény vagy kiszolgáltatott emberek, és a hozzájuk lecsúszó alsó középosztály sem lát sokkal messzebb náluk. (…) Most egy viszonylag friss amerikai krimi-sorozat is illeszkedik ebbe a trendbe, pedig az ismertetők szerint a The Sinner (A bűnös) misztikus thriller, de hála istennek nem túl sok „misztikus” elem van benne. Annál több kidolgozott karakter, boldogtalan, máshová vágyó ember, elcserélt sorsokkal és rossz véletlenekkel, eljátszott életek, amelyek egy gyerekkori csínynek induló, végzetes kisiklás miatt alakulnak úgy, ahogy. Persze mindezt megint a krimi műfajával habosítva fel.

(Vásároljunk szigetet!, Fine Living csatorna)

Miközben nézem a műsort, a játékosokat, akik talán statiszták, és akik láthatóan percekre elhiszik, el tudják hinni, hogy bármi közük is lehet ahhoz a világhoz, fárasztani kezd a saját szűkös perspektívám, józanságom, és egy-egy percre irigylem őket, hogy számukra nem kellemetlen álmodozás közben önmagukat elviselni.

(Die Hard, Dirty Dancing stb. – nyári ismétlések a televíziókban) 

Van tehát mentségem rá, miért herdálok el ennyi időt színvonalasan mihaszna filmekre, és ehhez a filmeknek semmi közük. És akkor – ezek szerint – az Iskola-olvasataim sora sem értékesebb, hiszen azok is csak arról szólnak, hogy a kilencvenes évek közepe óta (akkor találkoztam a filmmel és a könyvvel is) mi változott bennem, hogy a békéscsabai tanítóképzős fiú dosztojevszkijinek látszó sorsa beteljesült-e. Hiszem, hogy így van ezzel a nézők többsége. Az ismétlésben önmagát látja, saját korábbi stációit mérlegeli, és bár fáj ez a felesleges lajstrom, mégis gyönyört okoz, olyan, mint alaposan elvakarni egy sebet.

(Kulka János interjúi, RTL, ATV)

Ágyban fekve néztem az interjút, csövek lógtak belőlem, és ha a naphosszakat mellettem virrasztó feleségem lejátszott volna egy dalt nekem, nem biztos, hogy tudtam volna énekelni vele. Nem lettem volna rá képes. És nem azért, mert egyáltalán nem volt hangom, hanem mert belül kushadt a kedv. És akkor felültem. Mint egy úr, lelógattam a lábam az ágy mellé. Ez volt az én válaszom Kulka János derűjére, aki ránevetett a már idegen egóra, a régire, akit maga mögött hagyott, és aki már akkor sem tudna lenni, ha a sors visszacsinálná ezt az egészet. És együtt kacagott ezzel az új emberrel is, akit próbál megfejteni, elfogadni, a teste, az afázia kíméletlen magányában, akiben viszont a megvilágosodás különös, ragyogó szelleme él.