(Megkóstoltuk az Erős Pistá-s szaloncukrot, Index, november 29.)

Az év végén, és ezt a legjobb szívvel javaslom önöknek, ne nézzenek olyan filmeket vagy tévéműsorokat, melyek megdolgoztatják a szív felejtőműhelyét. Ne kelljen már megint csak söpörni, tisztogatni, elmosni mindent álomban és félálomban egyaránt. Két tét nélküli kis videót ajánlók önöknek, az egyiket a 444.hu szerkesztője idézte meg nemrégiben.

(Manifest, első évad, AXN)

A felütés, bármilyen ismerős is, remek, ebből akár nagyszerű dráma is születhetett volna, ha nem akarna mindenáron inkább sci-fi és krimi lenni. Ha az alkotók nem tennék tönkre saját kiváló ötleteiket ilyen kitartó szorgalommal. Az egyik legfájóbb hiba a főhős, Ben Stone (a nálunk kevésbé ismert Josh Dallas alakítja) családtörténetének jól megalapozott feszültségeit parlagon hagyni.

(A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, Kovács András Ferenc videói, 2019 novembere, Facebook)    

A marosvásárhelyi könyvvásáron találkoztam egy régi évfolyamtársammal, aki amint tehette – nagyjából húsz éve –, röviddel a diplomázás után elköltözött (disszidált/emigrált/alijázott) Erdélybe. És most, két évtizednyi asszimiláció után óvatos, sőt, diszkréten takargatott, kontrolállt, mégis észrevehető, ösztönös székely akcentussal beszélgetett velem a puritán, alkalmi kávézóban. Az akcentus főnévvel nem eltévedtem, nem azt akartam mondani, hogy az udvarhelyi – merthogy a kollégám ott él –, székely tájszólás perifériáján lenne az irodalmi magyar nyelvnek, éppen ellenkezőleg. Hanem azt, hogy a volt gimnáziumi évfolyamtársam, és erre pontosan emlékszem, nem így beszélt az érettségi előtt.

(„Bács-Kiskun megye? Az Romániával és Csehországgal határos”, a Mi vidékünk sorozat, Index, 2019. november 4.)

Talán maga a tájékozatlanság szüli, az ismeretek hiánya, de a magyar lélek összerándul, ha arról hall, hogy egy átlagos amerikainak fogalma sincsen róla, hol van Magyarország, és még azt sem tudja megtippelni, hogy Európában vagy Ázsiában.

Ez a fájdalom és borzongás elég indokolatlannak tűnik, ha megnézi az ember az Index a Mi vidékünk sorozatának tájegységnyitó filmetűdjeit. Ezekben a rövid összeállításokban azt a nem túl bonyolult dolgot kérdezik az utca emberétől, merre van az adott régió, város vagy megye. A héten Bács-Kiskun került a kínpadra, de korábban nem járt jobban se Csongrád, se Vas, a járókelők őszinte megdöbbenéssel állnak a probléma előtt, nagyjából úgy, mintha Utah és Nevada pozícióját kellene tisztázni, hogy határosak-e, és hogy melyikben van Salt Lake City.

(Tabuk nélkül 2.0, Spektrum, október 18.)

Nem hangoztak el bölcsességek, megoldások, tanácsok, nem állítottak olyat, hogy lehet könnyű vagy könnyebb, vagy hogy van üdvözítő módszer, nem akartak széppé tenni olyat, ami nem szép. Csak próbáltak lenni, emlékezni, megújulni: a kamera meg figyelt. Nincsenek hasznos kérdések, vallatások, a narrációban Thuróczy nem játssza a mindent tudót. Cseppben a tenger, egy példa, egy küzdelem.

(Borkai Zsolt ügye az M1-en)

Könyörtelen bányászmunka lenne nekifutni annak a témának, hogy a mai királyi tévé miről nem beszél, ha nem lenne ilyen illetlenül együgyű ez a világ. Csak a nagyító ikonját kell meglelni a honlapon, vagy használni a már megint romló Nyugat keresőjét, és mindjárt kiderül, miről hallgat a mély. Mert persze, ahogy az átkosban, most is mindenki tudja, miről kellene beszélnie, úgyhogy, ha van mersze, rákereshet, ha nem hazudja el a valóságot maga elől is, még mindig azzal álltatva magát, hogy „a másikok sem jobbak”, vagy „ezek legalább csinálnak valamit”. Harminc romlandó év alatt áhított, régi minőség lett a szünetjel, az állandóság szimbóluma, hogy valaha komolyan vették a nézőt, arra gondoltak, szüksége van valami megbízhatóra, mert a „folyton változó világ” rögzített pontok nélkül élhetetlen.

(Időbevándorlók, norvég sorozat, HBO)

A Beforeigners magyar fordítása, az Időbevándorlók igazából szépelgés, mifelénk ezeket a népcsoportokat a hivatali nyelv a maga aljas eleganciájával csak migránsoknak szokta nevezni. Hiszen a fikció szerinti, két különböző időkorszakból érkező idegenek éppen afféle együttélési, szociális és magánéleti problémákat hoznak, mint amilyeneket a létező menekülthullámok. A sorozat mégsem attól igazán jó, hogy úgy általában tükröt tart a kurrens társadalmi problémák elé, hanem mert arra is képes, hogy megmutassa, hogyan látják a más kulturális közegből érkezők az adott többségi társadalmat, milyen sok hibája van, mennyire sebezhető, túlzó, elkényelmesedett és öntelt, hogyan fürdőzik önelégülten és tévesen saját – gyakran csak odaképzelt – toleranciájában.

(Családi kör, M3, szeptember 1.)

Az új Családi kör nem rossz műsor, szükséges is, szándékában közszolgálati is – de a fentiekről diszkréten hallgatnia kell. Bár, kétségtelen, így megkönnyebbül, hiszen hogy jön az ide, hogy a faluból, külvárosból, kerületszélről menekíteni kell a gyereket, és az önállóság fokozatai nem ott kezdődnek, ahol a műsor kisfilmjében, hogy az óvodás barátot matek-tagozatra íratják, nem pedig angolra, hanem ott, hogy nincs se iskolabusz, se tisztességes BKV-/Volán-járat. A szomszéd város/kerület egyetlen, nem tandíjas, de még prosperáló (szükségszerűen és természetesen egyházi) általános iskolájába pedig úgy lehet beiratkozni, hogy a szülők, nagyszülők, rokonok és barátok két-három nappal az iskolakezdés előtt elkezdik a sorban állást: kempingszék, hokedli, szendvics és kulacs.

(Megkóstoltattuk a Sziget-lakókkal a magyarság csúcsteljesítményeit, Index.hu) 

És éppen itt lepleződött le az egész. Hogy milyen szánalmas dolog hivatali szintre emelni a boldogságot, a tiszta szívvel megélt naivitást, és azt mondani a szódára, hogy az a magyarok szellemi terméke, és az máshol nincs. Vagy ha van, hát innen lopták. A pálinkát úgy mutogatni, mintha nem büdösödne a cefre mindenütt a világon. Ha az ember büszke a sajátjára, kínálja, akkor, mit ad isten, örülni fognak neki, még azt is lehet mondani asztal mellett, ujjunkat a levegőbe fúrva, hogy ilyen másutt, az anyánk életére, nincsen. Csak erre törvényt nem lehet hozni, meg hivatalt csinálni neki: a jókedvnek meg a jó íznek nem kell bugyelláris, mert mindjárt megbüdösödik, és ott áll a király meztelenül.

(Eufória, HBO)

A hit romlandó áru, mert önbizalom és meggyőződés kell hozzá. Ezért a kamaszgyerekből évekre szörny válik, néha napok alatt eltűnik az addig türelemmel nevelt, ismerős gyermek: kárt tesz magában és a világban, sanyargatja, károsítja a testét, és mindezt azért, mert a lelkét át kell préselnie egy szűk lyukon. Innen oda. Ez az állatvilág felől nézve különös, veszélyes és haszontalan ügy. A „példányban” akkorra már temérdek energia, táplálék van, már túlesett a legveszélyeztetettebb, sérülékeny időszakon, életben van, rövidesen szaporodásra képes – és ekkor kezd el pengeélen táncolni? Minek?

(Exkluzív interjú Vajna Tímeával, Tények plusz, Tv2)

Lehetetlenül szomorú, letaglózó és reménytelen az egykori kereskedelmi csatorna, a Tv2 úgynevezett exkluzív interjúja, melyet a néhány hónapja elhunyt filmproducer és szerencsejáték-mogul, Andy Vajna özvegyével, Vajna Tímeával készített. És ugyanilyen nyomorult dolog róla beszélni. Semmivel sem különb ügy, mint elkészíteni. Ezek a mondatok már a számlámon vannak, és csak romlik a helyzet. Nincs mit megérteni, nem lehet megőrizni semmilyen emberséget és méltóságot.

(Isten veled, Magyarország!, RTL Klub, 2. évad)  

Nekem kicsit sok a valóságshow-s és szappanoperás elem – és most némileg ellentmondok magamnak –, a narráció is, ám, ha belefutok egy epizódba, mégsem tudok szabadulni tőle. Szorongva és szomorúan nézem, fontos és jó műsor ez, közszolgálati, hiszen bármilyen abszurd világban élünk, muszáj tudni, hol tartunk, kik vagyunk, mi van velünk, hogyan és hol élünk mi, mai, tisztességes magyarok.

(A szolgálólány meséje, 3. évad, HBO)  

A szolgálólány harmadik évada messze nem olyan jó, mint az első, talán ott lavíroz valahol, ahol a második, annál mondjuk lassabb, az elsőnél meg zártabb. Túl sok az utánlövés, a rutinossá lett, emelkedő kameramozgás, dermesztő felfelé nézés, sablonosak a karakterek, egyformák a flashbackek, vontatott kamaradrámák vánszorognak, és túl szűkek a képek: pincék, sehol egy totál, egészen úgy, mintha Magyarországon forgatták volna.

(A 22-es csapdája, sorozat, HBO)

A HBO új sorozatai – legyen a témájuk a háború vagy egy reaktor – a mai Európa végnapjairól szólnak. Hogy a romlottság mélyén mindent átitat a reménytelen félelem, a zsigerekbe és ösztönökbe ivódott magamentegetés, és nem számítanak a tények és a valóság, csak az, hogy a katona/a dolgozó/a polgár a saját irháját mentse.

(Ferenc pápa egyvalamiről nem beszélt, az Index.hu videója, készítette: Lengyel-Szabó Péter, Német Tamás.)

Az tagadhatatlan, hogy az Index a csíksomlyói pápalátogatásról készült filmjében még mindig van pimaszság, az egyik erdélyi néni megelégeli a kérdéseket, és édes keresetlenséggel közli, hogy neki ebből elege van, hagyják már békén, ő nem is katolikus, „csak kijöttünk ide, hogy ne legyünk otthon”. De ez nem baj, sőt. Viszont a videó nem akar mesterkélten ironikus lenni, így azt a kényszert is elengedi, hogy kifigurázza, ne adj’ isten, megalázza a megszólalókat.

(Csernobil, HBO)

Csernobil megmutatta az embereknek, hogy felelősségük van a saját sorsukban, hogy a cipőgyári szakmunkás nem képes reaktort ellenőrizni, és nem minden mindegy. 
Talán ezt értette meg a svéd rendező, amikor a jól működő katasztrófafilmes dramaturgiapanelek és akciófilmes klisék közé ilyen aprólékosan kidolgozott, finoman felépített társadalomrajzot illesztett. Nem csak az elvtársak karakterét dolgozta ki tökéletesen, de a társadalmi hatásokat, a kor emberének világképét, a reakciók és tagadások, az önáltatások technikáját is meg tudja mutatni. Hogy egy diktatúra milyen mélyen a szívekbe ivódik, az értelmen túl is működik, még az életösztön ellenében is képes hatni. 

(A közszolgálat szerepéről, megszűnt az M3)

Egy dolog biztos, a közszolgálat tátongó helyén most sok minden virágzik. Persze néha remek fórumok is, de nagyon könnyű „ellenséges” világokba, kontrollálatlan tanácsadó oldalakra tévednünk, ahol kétes egészségügyi és hitéleti, pénzügyi és gasztrotanácsokra lelünk, és olcsón megúsztuk, ha csak az alapanyag és nem az egészségünk megy kárba.

Mindezt azért (is) érintem, még ha felszínesen is, mert a munka ünnepén tényleg megszűnt az M3. Mondhatják, maradt még elég adás, amelyik az archívumból él, van még elég megszólalás, ami az egykori munkát és dicsőséget igyekszik kihasználni – és talán igazuk is van. De ha „digitálisan” tévéznek, ami ugye azt jelenti, hogy ócska szolgáltatást kapnak sok pénzért, akkor még mindig láthatják a csatorna megszűnéséről szóló értesítés alatt a műsortájékoztató-feliratot: minek kellene mennie épp. És ebben azért van valami metaforikus.

(Én vagyok itt, Petőfi tévé, április 23.)

Popzenei magazinműsor mára egy maradt, az egykor M2-nek nevezett Petőfi tévében Én vagyok itt címmel, ami inkább amolyan futottak még terep, vegyesvágott, érdekesnek gondolt, máshová nem illő anyagok, úgynevezett kisszínesek raktára, hatalomközeli előadók és fesztiválok reklámhelyszíne, könnyednek gondolt, de leggyakrabban inkább kellemetlen interjúkkal és konzervanyagokkal. A keddi adást az egykori énekesnő Lola és Fodor Imre vezette, ők a jobb és felkészültebb műsorvezetők közül valók, de több körben szórakozhatunk a kollégáik döbbenetes alkalmatlanságán és felkészületlenségén.

(Jocky Tv)

Hát ott van a tévé, a lassan megszűnő M5 után igazán szabad pályán garázdálkodhat a Jocky TV, ami már a cinikusan helytelenül írt nevével is jelzi, nincs mit várni tőle. Már a saját korukban is másodvonalas, szomorú, jobb híján volt sorozatokat ismételnek benne, amelyeknek egy részét akkoriban is csak azért nézték mifelénk, mert nem adtak mást. Hát most lehet önként, és ha a kedv úgy adja, dalolva újranézni, csak most saját akaratból. És ez a metaforikus helyzet egy rendszerszintű allegóriává dagad, de ebbe itt, ebben a keskeny dolgozatban nem is érdemes belemenni, miszerint mi mindent hoztunk vissza a nyakunkra önként.