(Kocsmai tévézés Magyarországon)

A kocsmai tévézés egy szociológiai tanulmány lehetősége, pontosabban az lehetne az, ahogy a közönség reagál a műsorokra. Figyeltem már észak-borsodi italmérésében a Miskolci Városi Televízió sportösszefoglalóját, megye kettő, északi csoportról beszéltek, vagyis éppen arról, ahol a falu csapata is játszott, és bár kevés képes összefoglaló volt, de azért egy akadt, a rangadó Edelény–Parasznya-meccsről megrázóan filmszerű, hogy úgy mondjam, sportközvetítésre kevéssé emlékeztető, hiperrealista felvételek zaklatták fel a nézőt.

(Szilveszteri tévéműsorok)

Alig néhány éve még a szilveszter volt a tévézés netovábbja, minden magára valamit is adó műsor a legjobb formáját igyekezett hozni, és az év leghosszabb estéje már kora délután elkezdődött. Apám rendesen kipreparált tévéújsággal készült, bekarikázva a kihagyhatatlan kabarék, kalandfilmek, showműsorok és más zsánerléhaságok sorát, melyek arra voltak hivatottak, hogy elfeledjük, mi van mögöttünk és mi vár ránk. Hogy valóban elfeledtük-e, arra nem emlékszem, de hogy egy-egy pillanat valódi közösségi élménnyé tudott válni, az tagadhatatlan. Aki járt a régi Baszmannaja utcában, és tanúja volt, ahogy Márkus ötletéből Körmendi Csehov-paródiája egy ország kulturális identitását csiklandozza, az érti, miről beszélek, mert a Három nővér továbbírt (?) jelenete jóval több volt, mint kabaré.

– Mester úr, ne haragudjon, nem emlékszem a nevére! – mondja Ignác, mire a szerelő meglepetten felnéz, látszik rajta a bizonytalanság, úgy emlékezett, ez nem borbély, hanem a fodrászolt beteg fia.

– Mester úr, olyan tépett legyen a frizurám, mint a Megié.

Átlátszó csönd ül a teremre.

– Milyen Megié? – kérdezi Ajtony ösztönösen, de legszívesebben visszaszívná a kérdést, és reménykedik benne, nem hallotta meg senki, és nem fogják firtatni, miféle Megiről van szó.

Hosszan nem mozdul semmi, még a huzat is pihenőt tart, baljóslatú a nyugalom, a függöny a saját súlyától merevedik ki. 

– Francia csók – közli Ignác. 

(Szurkolói videók a magyar válogatott meccseiről)          

A magyar foci – amit hírességek, politikusok legalizálnak, és nem győzik posztolni, hogy ott vannak a mérkőzésen – most azokat az embereket képviseli, akik gyűlölni akarnak, akik feketében üvöltik szét az úgynevezett B-közép terét, akik kiparancsolják a válogatott híres játékosát. Ő meg bazsevál nekik, pálinkát iszik velük, és mikor hamisan elhúzta a nótájukat, visszarepül Liverpoolba.

(Sztárbox, RTL Klub)

A Sztárbox című tévéműsorban nem az a borzasztó, hogy kíméletlenül hosszú, és alig öklöznek benne. Még csak az sem, hogy a boksz alkalmas amatőrök megalázására, mert elvileg kockázat nélküli, mégis fájdalmas küzdősport, a vesztest nem kell félteni, se sajnálni, viszont látványosan megsemmisül. Vagyis az ökölvívás tartása, ethosza, ha szabad ilyet mondani, idézőjelbe kerül, amint a ring cirkuszi terébe ismert vagy kevésbé ismert civilek kerülnek. Amennyiben a játékosok komolyan veszik a kihívást, tényleg eddzenek, elvileg egyfajta megmérettetés is lehetne az esemény, még akkor is, ha az én ízlésem szerint sokkal nemesebb lenne a tájékozódásifutás vagy a magasugrás. Valami olyan, ami nem jár véres-taknyos orral, tévelygéssel, esetleg eszméletvesztéssel. De az erdőben kocogás, tudom én, nem kereskedelmitévé-kompatibilis, mindenképpen szükség van a méltóság kockáztatására.

(Koncz Zsuzsa: Jelbeszéd, 2.0, YouTube, premier október 18.)

A napokban publikált egy új dalt Bródy János és Koncz Zsuzsa, a Jelbeszéd című sláger ötvenedik (!) évfordulójára. A rocktörténeti jubileum, a magyar közösségi tudathoz tartozó dal és a párdarabaja maga is esemény, végig lehetne gondolni, mi és hogyan változott a könnyűnek mondott zene meg a politika viszonyában, milyen spontán kölcsönhatások működtek, és vajon a mai Krúbi-befogadók tudják-e, milyen alapról indul a lázadó, örök ellenzéki retorika.

(Pub Choir in the USA: 3,300 strangers singing The Best [Tina Turner], Kocsmai éneklés az USA-ban, 3300 idegen énekli Tina Turner slágerét, YouTube, szept 25.)   

Énekelnek a Pub Choir felvételein ezek a jókedvű, őszinte emberek, és a magyar néző szíve szakad meg, hol vagyunk mi ettől, hogy akár több ezer jól szituált felnőtt odaálljon a kamera elé, legyen ereje, ideje egy hobbira, valamire, ami az iskolai mestereit jelentette egykoron, most meg a szabadság metaforája, és hogy ezt a kettőt együtt lehet, talán ott harsog mellette az iskola egykori kórusvezetője is, mert Chert, Pink Floydot, Bee Geest, Tina Turnert vagy David Bowie-t dalolni jó, benne van a kor, az élet, a lendület, a kitörés. Nyilván ugyanilyen csodás lenne Bródyt, Dést, 30Y-t vagy Kollár-Klemenczet üvölteni, de hát itt más szelek fújnak.

(Valami bűzlik az akku-hulladékok körül: több selejtet termel az ipar, mint amit fel tud dolgozni, Átlátszó.hu, szept. 7.; Felháborodott alsózsolcaiak a tervezett akkufeldolgozó lakossági tájékoztatóján, Borsod24.hu, szept. 2.)

Milyen érzéki a magyar nyelv, én legalábbis örülök, hogy az akkumulátorban is „cellák” vannak. Mert így nem kell semmit magyarázni, minden a helyén. Az Átlátszó Valami bűzlik… című riportja olyan, mint egy kegyelemdöfés, ömlenek a szikár tények, ott a sok kínai, koreai felirat, jelek, kódok, a jászsági koreai gyár azonosítói, tudható minden, az is, hogy piti büntetésekkel megússzák, ahogy azt is megúszták, hogy magyar emberek százai lettek a munkakörülmények miatt rákosak, mentek el évtizedekkel hamarabb, nem látták a gyereküket felnőni, az unokát pancsolni.

Németh László mozdonyvezető utolsó szolgálata, Hárman a pályán vlog, YouTube, augusztus 1.

De mi is lehetne a valóság éberebb tükre, mint egy félkatonai szervezet, ahol a szolgálattevők mindezek ellenére szeretik és becsülik, amit csinálnak, és minden pórusuk tiltakozik, amikor látják, szánt szándékkal úgy állítják össze a menetrendet, hogy ne lehessen elérni a csatlakozást – hogy az adott kor elvtársai bezárhassák a viszonylatot… Mostanában mentek a lecsóba a Dél-Alföld utolsó szárnyvonalai. Az ember, aki milliárdokat költetett el arra, hogy egy nyomorult megye felvegye a nevébe, „Csanád”, most Csanád összes járatát bezárta, vagy be fogja zárni.

(Így készült a megrendezett Balaton Sound riportunk, 444.hu)

Az ÉS az utolsó nyomtatott kulturális hetilap e hazában, és mivel a print már csak ilyen, nyomdába megy, esélyem se volt lapulni. Már forogtak a nyomdagépek, amikor megjelent a 444.hu önleleplező riportra, az Így készült a megrendezett Balatond Sound riportunk című. Ebből kiderül, hogy a korábbi montázs kamu, fake-videó, megvezetés. A humoruknál lévő fiatalokat megkérték, játsszák el, hogy inzultálnak egy magyar újságírót, elegük van a libsikből. A filmet hárman készítették, de Ács Dániel az arca, ő a hitele a fake gesztusnak. 

(„Büszke vagyok a magyarságomra...”, Telex.hu, „Még a parlamentben is...”, 444.hu, „Magyarországon nincs saját lakás...”, 444.hu) 

A 444.hu másik videója a Balaton Sound konkrét arcát mutatta, ahol az elvadult és kiégett magyar valóság köszön vissza, a szabadságnak megélt agresszió, a kivagyiság és a düh a mindent lehet ország magukat áltató kisembereivel, akik azt játsszák, mint a nagyok, mint a törvény emberei, hiszen már rájöttek, nincs keret, szabály, törvény, itt semmit sem kell és lehet betartani, és nemcsak így élnek, de így is szórakoznak.

(Brutális vadvízi amurfárasztás!, „Csatipeca” videója, YouTube, 2023. május 28.)

A napokban több tízezer honfitársammal együtt megnéztem egy videót, közel harmincezren látták, ez a kultúrában veszett nagy szám, jazzkompozíciót, dalkölteményt, énekelt verset a büdös életben se néznek meg ennyien, de ez nem számít, mert éppen arra trenírozom magam, hogy ne legyen szándék, csak a folyamat maga, Buddha, Jézus és Lenin tanításaiból úgy oldva ki a hatóanyagot, hogy a létezés művészetét alázattal, de önzőn tudjam művelni. Ne érdekeljen semminek a következménye és végeredménye, de ne azért, mert rossz ember vagyok, hanem mert tágabb perspektívában létezem, párolt és egoista alázattal.

(Mezőkövesd–Ferencváros, M4, május 29.)  

Az Avasi lakótelepen üldögéltem, a létezés mélyén, egy bazi nagy kivetítőn meg a magyar bajnokság záró meccse ment, némán, a fölöttébb diszkrét kocsmában a közvetítést nem forszírozták. A budai szemmel talán lehangolónak látszó teraszon iszogattak néhányan – többnyire meggysört –, és volt bennük valami közös.

(Hír TV-műsorok anyák napján, Telex-videók a diáktüntetésekről)

Ülnek az órabéres uszítók a stúdióban, a pedagógusokat mocskolják. Homályos a tekintetük, vastag vérerek futnak a retinában, a vékonyra, pengére húzott szem azt üzeni: legszívesebben cselekednének. Nézem a gyűlölettől taknyos szemüket, és a bennük lakó gyerekre gondolok. Akit felneveltek, és jól vagy rosszul, de igyekeztek tisztességes emberré faragni, akit szerettek, támogattak, tanítottak, attól kezdve, hogy gömbölyítette első magyar betűit, odáig, hogy némelyik bejárkált az Élet és Irodalomba a novelláival, meg a Népszabadság szerkesztőségében gondozták írásait.

(„Odajönnek hozzám azzal, hogy jaj, te szegény, téged még senki sem dugott meg”, Telex, április 16.)   

Mégis, ahogy néztem az etűdöt, azon gondolkodtam, milyen rémisztő ez: a lövészárkon túlra nem jut szó, érzés, fájdalom, se innen oda, se onnan ide, mindenkinek magában fáj, és nincs hír, jel, ami segítené az empátiát. A magukat normálisnak gondolók, sőt, konzervatívak rendre sértve érzik magukat, mert egyre több felől azt hallják, ők nem képesek elfogadni a másságot, hogy vigyázzanak a szájukra, mert kirekesztők. Ahogy a kisebbségi szerepbe kényszerülők is hiába szajkózzák, mondjuk, hogy a szexualitás nem magánügy, nem lehet a négy fal közé száműzni. Nem lehet, mert a társas kapcsolatainkra alapul az életünk, a párunkkal vásárlunk, jelenünk meg, élünk társadalmi életet, és hogy milyen párunk van, hogyan öltözik, szólal meg, mit sugall a mi együttlétünk, az már nem a hálószoba ügye.

(„Tarra vágták az erdőt az uniós támogatásból épült lombkoronasétány építése közben”, átlátszó.hu, YouTube)

Amíg a római erődítményre emlékeztető, csodálatos fatákolmányt élő fák veszik körbe, egyfelől eltakarják, másfelől látni se lehet tőlük. A lombkorona magasában ugyanis levelek vannak, azok meg vékonyak és laposak, mint valami csempe, és tökéletesen elfednek mindent. Nem beszélve a bogarakról, amik lubickolnak a gazban, meg a madarakról, amik odafészkelnek az ágakra. Ki szereti, ha a csinos lombkoronasétánya örökké csupa szar?

(Kylie Minogue: Sydney WorldPride Opening Concert 2023, YouTube)   

Nem nyugtatott meg, hogy arrafelé is meg vannak bolondulva az emberek, engem nem vigasztal a távoli szomszéd betegeskedő tehene. Annál többet árultak el a profi koncertvideó közönségképei. Legalább három kamera kóborolt a táncoló tömegben, és kettő figyelte fentről a rajongókat. Boldog, kedves, önfeledt emberek táncoltak a nézőtéren, hatvan, hetven pluszosak is, sokan, nem számítottak bolondnak, kuriózumnak, amire persze lehet azt mondani, egy régi előadóval együtt öregszik a közönsége, de ez is általánosítás lenne, az ausztrál főváros koncertjén temérdek fiatal táncolt, kihívó ruhákban vagy szelíden.

(Henflix, YouTube)   

Ennél valódibb, igazságosabb, kegyetlenebb műsort nem tudok elképzelni. Többször is belenéztem, pazar. Nem is véltlen, kétszáz néző alatt szinte soha nem volt az éppen ott szórakozók létszáma. És ezen nincs is mit csodálkozni, és nem azért, mert nyugalmat sugároz (ad notam: a tévétársasgoknál létezik kandallótévé is, melyben online ég a tűz, és ha a magamfajta lakásban sínylődő ódivatú tűzre vágyik, akkor monitoron kábíthatja magát, ha van rá elég kábultsága)… Az élőben közvetített baromfiudvar ennél sokkal valódibb, akkor is, ha ez  csak illúzió, és nincs szarszag, tetű, nem kell etetni, itatni, bezárni, kinyitni, zöldet kaszálni, tojást szedni, semmit sem tenni a világon, csak bámulni. Akkor is „hitelesebb” az online kandallónál.