A nyár slágertémájánál kezdve: roppant nehezen halad az ellenzéki térfélen belüli egyezkedés, és sokak szerint, ha ez így folytatódik, az ellenzék elveszíti a 2014. évi választásokat.

Jómagam ezt nem így látom: ha az ellenzék veszít, az nem amiatt következik be, mert lassú az egyezkedés, hanem azért, mert képtelen rálelni az egyezkedési folyamatban rejlő komoly, mi több, szimbolikussá vált erőre, s ahelyett, hogy a legszélesebb nyilvánosság elé tárná, régi jó szokás szerint a színfalak mögé rejti azt. Így aztán az egész ügy mint Mesterházy Attila és Bajnai Gordon végeláthatatlan vitája tűnik föl, holott az egész vita valami újnak a kezdetét, a baloldal megújulását is szimbolizálhatná. Az ilyen szimbolikus üzenet sokkal nagyobbat szólna, mint a majdani pőre bejelentés arról, hogy ki lesz az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje. 

„Hazánk nem maradhat jelen helyzetében” (Eötvös József: Reform, 1846)

„Ez az ország addig él, amíg alszik. S jaj, annak, aki felébreszti” (A nádor szavai Jókai Mór És mégis mozog a föld című regényében, 1872)

A mai Magyarországon a radikális változ(tat)ások korát éljük. A második Orbán-kormány (ellentétben tétova elődeivel) a gyökerénél nyúlt a legalapvetőbb kérdésekhez, és fenekestül felforgatta a rendszerváltás utáni Magyarország minden szegmensét a közjogtól kezdve a politikán át a gazdaságig, a társadalomig és a külpolitikáig. A rendkívül koncentrált radikális átalakítás mögött meghúzódó legfőbb kormányzati érv az, hogy az előző kormányzatok ezeken a területeken semmit sem csináltak, s a mostani kormány azért olyan radikális, amilyen, mert elődei súlyos mulasztásait kell bepótolnia. 

A Fidesz kormányzása ráirányítja azonban a figyelmünket egy mélyebb jelenségre is; ezt fejezné ki a fentebbi két idézet Eötvöstől és Jókaitól. A minket érdeklő dilemma a következő: mi a jobb Magyarország számára: ha minden megváltozik, vagy ha minden úgy marad, ahogyan van, vagy inkább volt?

 Az olvasó persze azonnal rávághatja: egyik sem. Sem a Fidesz-féle radikális országátalakítás, sem az előtte lévő „demokratikus pangás”. Ezek helyett „van másik”, pontosabban egy harmadik opció; a mértékkel, kiszámíthatóan, egyetértésben meghozott reformok s a fokozatos változás politikája. Ezzel akár egyet is érthetnénk, csakhogy azt is be kell vallanunk, hogy ez a fajta „fokozatos és kiszámított reformpolitika” Magyarországon – s nemcsak 1990 óta, de korábban is – ismeretlen. A mai Fidesz-kormányzást tehát nem intézhetjük el azzal, hogy Orbán „diktatúraépítése” a gátja mindennek. 

Manapság, amikor az akut problémák döntően a gazdaságiak, talán fölösleges szőrszálhasogatásnak tűnhet annak a tételnek a felállítása, hogy Magyarországon van, ami a gazdaságot is determinálja, s ez az együttműködés-hiányos politikai kultúra. Ha egy ország állampolgárai és politikai erői - önmagukban és egymással - tartósan képtelenek az együttműködésre, ha igazából fel sem ismerik, hogy az ismétlődő gazdasági válságok a társadalmi és politikai együttműködés hiányának megtestesülései, akkor roppant nehéz lesz hatékonyabbá tenni a hazai demokráciát, és elérni a hőn remélt tényleges nyugatosodást.