Csaknem száz évvel ezelőtt, 1928-ban, Karl Mannheim azt írta A nemzedékek problémája című híres tanulmányában: „A nemzedékek problémája komolyan veendő, fontos probléma, a társadalmi és szellemi mozgalmak felépítésének megismerésében az egyik nélkülözhetetlen vezérfonal.” Nos, amennyire „nélkülözhetetlen vezérfonal”, olyan ritkán foglalkozunk magyar terepen az egymás mellett élő, egymással olykor súlyos konfliktusba kerülő politikai generációk kérdésével. Politika címszó alatt sokkal inkább beszélünk minden másról: a nagyhatalmi viszonyokról, a gazdaságról, a kormányzásról, a pártpolitikáról, azaz csupa „kemény” dologról. Kétségkívül igaz: ezekhez képest a generációs tematika „puha” tényező. De amennyire puha, annyira fontos, mert megmutatja azt az egyéni vagy csoportdimenziót, ami sokszor elvész az imént említett témák sűrűjében. Nem mindig vannak persze jól körülhatárolható politikai generációk, de amikor vannak, az fölismerhető. Arról, hogy a cselekvéseknek vannak látható lenyomatai.

A Capitolium ostroma háttérbe szorította Soros György bérelt helyét a kormánypárti hazai közbeszédben. Gyaníthatóan azonban a „spekuláns” elleni gőzhenger szinte természettörténeti törvényszerűséggel újra be fog indulni, merthogy a tőle való elhatárolódás jó ideje szerves része a jobboldal identitásának. De nem csak az látszik biztosnak, hogy rövidesen újraéled a sorosizmus, hanem az is, hogy megjelenik majd ennek ellenzéki pandant-ja, kiegészítője – az „őrült beszédezés” vagy a hallgatás. A kormányoldal szerint minden út Soroshoz vezet, az ellenzék szerint Sorosnak semmi szerepe semmiben. Ez a „mindent vagy semmit” akár zéró összegű játszmává is összeállhatna, azonban én úgy gondolom, a dolgot nem intézhetjük el annyival, hogy a két pólus kiöli egymást. A témáról beszélnünk kell.  

Amennyiben az ellenzék valaha is nyerni akar, először is meg kell értenie: akármennyire is utálja, a Fidesz tartós vetélytársa, saját célokkal, eszmékkel és elképzelésekkel. Amely pártban ráadásul van tanulási hajlam. Egyrészt látványosan tanult a késő Kádár-korszak demokratikus ellenzékétől (hogyan kell társadalmi kapcsolatokat építeni); másrészt tanult az 1994–98-as MSZP-től (hogyan kell gazdasági hátországot építeni és karbantartani).

Az első Fidesz-kormányzás idejére már világossá vált, hogy a „sima” demokrácia és a „liberális” demokrácia hívei két különböző értelmezési keretben gondolkodnak.

Az elmúlt hónapok egyre lüktetőbb és zaklatottabb bevándorlási hullámai közepette – érdekes módon – nem fordítódott különösebb figyelem egy fontos kérdésre: hogyan érinti a társadalmi kohéziót általában és a magyarországit különösen a világméretű és egyre nagyobb méretű vándorlás. Hogy erről szinte semmilyen szó nem esik, önmagában is tünet, az pedig, hogy Magyarországon ki nem ejtette az utóbbi hónapokban senki ezt a szót, még beszédesebb tény.