A Digitális Polgári Körök szombathelyi békegyűlésén Magyarország legnagyobb hatalmú embere szó szerint közölte, hogy „Ukrajna az ellenségünk”. Így, többes számban, feltehetően a magyar nemzetre utalva. Majd ugyanennek az embernek a politikai és propagandagépezete előadta a megsebzett ártatlanság sirámait, amikor az ukránoknak fülébe jutott ez a közlés, azok meg komolyan vették, és azt mondták, jó, tehát az ellenségünk vagy, eszerint kezelünk. Nem Magyarországnak mondták, hanem a magyar rablóállam leghatalmasabb emberének.

Azt mondja Orbán Viktor, a jelenlegi miniszterelnök: „Minden fiatalért, minden gyerekért az apja meg az anyja felelős első helyen. Olyan emberekké lesznek, amilyenné a szüleik nevelik őket”, valamint: „Beszélnek sokat arról, hogy a fiatalok nem támogatják a kormányt, vagy nagyobb részben fordulnak ellene. Azt tudom mondani, hogy ez a mi közös szülői felelősségünk is.” Mindez olyan mértékben és annyiféle szinten ostobaság, hogy totális időpazarlás észérvekkel és tényekkel cáfolni. Hanem amit „a mi közös szülői felelősségünk”-ről mond, az tökéletesen igaz lenne, ha a „szülői” szót a „törvényhozó és végrehajtó hatalmi” jelzővel helyettesítené. Ugyanis például Orbán Gáspár labdarúgó-karrierjének ívéért vagy csádi kalandjáért én semennyire nem vagyok felelős, sem a miniszterelnök úr az én fiaim viselt dolgaiért. Nincs közös felelősség.

1941. június 22-én, hajnal előtt a Wehrmacht átlépte a szovjet határt. Benito Mussolini aznap este lehangoltan közölte szeretőjével, Claretta Petaccival, hogy ez „a vég kezdete”, Hitler „leszálló ágba került”, el fogja veszíteni a háborút. Ez nem gátolta meg abban, hogy egy hónapon belül a Szovjetunióba indítson egy méretes olasz hadtestet, majd a következő évben a Magyar 2. hadseregnél valamivel nagyobb erőt. (Nagyrészt oda is veszett.) A magyar kormányzatnak tovább tartott a felismerés, egészen decemberig, hogy Hitler vereségre van ítélve, éspedig teljes vereségre, kellett hozzá az USA hadba lépése, meg az, hogy a németek visszavonulásra kényszerültek Moszkva alatt. De némi késéssel mégiscsak tisztában volt vele – és ennek tudatában küldték ki a Magyar 2. hadsereget a pusztulásba, „Oroszországba”, vagyis lényegében Ukrajnába. Mussolinihoz hasonlóan ugyanis le voltak kötelezve Hitlernek, aláírt papírral, és mert a területnövelő döntések után nem tehette meg, hogy megőrzi kényelmes, támogató, de véráldozat nélküli semlegességét. Persze megvolt hozzá az ideológia, hasonló az olasz fasisztákéhoz: a bolsevizmustól védik a keresztény hazát a határoktól kétezer kilométerre.

A választási győzelemre nem esélyes pártok egyike aláírásgyűjtést kezdeményezett a héten azzal a jelszóval: „Soha többé egypárti kétharmadot, soha többé teljhatalmat egyetlen embernek!”

A kérdés csak az, hogy mire jó az aláírásgyűjtés egy 2 és 6 százalék közé mért népszerűségű párt híveinek körében. Félreértés ne essék, szükségszerű lenne az ilyen változás, és végképp nem vagyok annak a kanapékommandónak a tagja, amelyik szerint az ellenzékben mindenkinek hallgass a neve a Tisza Párton kívül – de a taktikai műveletet nem értem.

Az egypárti kétharmad és a hatalommegosztás hiányát kihasználó önkényuralom: alkotmányos alapintézmények kérdése. Új alkotmány pedig nem aláíráskampányból lesz, hanem a parlamenti pártok egyeztetésének eredményeként, azt pedig a DK így nem tudja befolyásolni. És egyáltalán, semmi jelét nem látni annak, hogy ebben az országban bárki bárkivel egyeztetni akar bármilyen alkotmányos alapintézményről.

Lapzártakor a legfrissebb kormányhisztériának az a tárgya – a „kormány” ugyan túl finom kifejezés erre a társaságra, de használjuk a rövidség kedvéért ezt a szót –, hogy „súlyos adatszivárgási botrány történt a Tiszánál”. Kétszázezer magyar személyes adatai kerültek ki személyes hozzájárulásuk nélkül a netre. A hírt Orbán Viktor miniszterelnök közölte az ország népével egy Facebook-videóban, november 3-án, hétfőn kora este. A hatalmi média szerint az eset október 31-én történt, és a Tisza Világ adatbázisáról van szó. (Eszerint az én adataim is „kiszivároghattak”, egészségére annak, akinek kellenek.) Összeültek a nemzetbiztonsági ügyekért felelős kormánytagok, köztük olyan, felelősségtudatukról híres és feltétlen bizalmat gerjesztő főemberek, mint Rogán Antal, Lázár János és Pintér Sándor. Orbán videójában a „nemzetbiztonsági kockázat” szavaknál a kamera elidőzött a gondterhelt Pintér Sándor örök-belügyminiszteren.

A nemzet hivatalban lévő atyja Brüsszel- és ukránbérencnek, azaz idegen hatalom kollaboránsának és szolgájának nevezi az ellenzéket, kiváltképp Magyar Pétert minden létező platformon, óriásplakátoktól az állami rádióig, Tusványostól a TikTokig. (Most ne vacakoljunk azzal a jogi és ténybeli finomsággal, hogy „Brüsszel” mi is vagyunk. Mint uniós tagok, egyelőre.) Eközben Orbán saját rendszere foggal, körömmel és iparszerűen hazudozva ragaszkodik az orosz gáz és olaj importjához, digitális átjáróházat csinál az orosz hírszerzés számára a külügyminisztériumból, izraeli kémprogrammal mászik bele ellenfeleinek telefonjába, és együttműködési megállapodást ír alá a kínai totális megfigyelőállam rendőrminiszterével. Vagyis azt hazudja ellenzékéről, amit ő maga művel a valóságban. S mindezt olyan hangerővel, amely lehetetlenné teszi nemhogy a vitát, de minden civilizált kommunikációt, sőt tájékozódást (írnak valamit az Alaptörvényben arról, hogy „mindenkinek joga van a köz­ér­de­kű adatok megismeréséhez”, de kit érdekel).

Azt feleli Magyar Péter a 444 riporterének kérdésére, hogy mit ígér a választóknak a választási rendszer ügyében: „Nem tudom, hogy jelenleg ez-e a legfontosabb kérdés Magyarországon, amikor nincsen alkoholos fertőtlenítő, nincsen vécépapír a kórházakban, összeomlik a MÁV…” A felsorolás még folytatódik. Az interjúalany később pontosítja: a választási rendszer nincs a legfontosabb tíz, sőt ötven kérdés között „egy minden tekintetben válságban lévő országban”.

Ki merné azt mondani, hogy téved? Valóban tizenegyed-, sőt mondjuk ötvenharmadrangú kérdés, hogy egy olyan országban, ahol – világ­unikum! – minden alapjog és alapintézmény a kétharmadra van felakasztva, még prosztóbban fogalmazva, a kormány kétharmaddal azt csinál, amit akar, olyan törvényeket hozathat és úgy formálhatja kedvére az államot, ahogy tetszik neki, szóval ebben az országban olyan választási rendszer van-e, amiben könnyen elérhető a mindenható kétharmad.

Az elmúlt években is sikerült megőriznünk a nyugdíjak vásárlóerejét – büszkélkedik Orbán Viktor a harmincezer forint értékű élelmiszer-utalványokhoz mellékelt levélben, amit „tisztelt nyugdíjas honfitársam”-nak címzett. Szép is ez, csak hát. Külön fölhívom a figyelmet az „is” szócskára. Ez taktikus csomagolása annak a ténynek, hogy nemcsak az utóbbi években, hanem előtte sem „sikerült” érzékelhetően növelniük a nyugdíjakat. A lengyel nyugdíj, ami 2004-ben vagy mondjuk 2013-ban vásárlóerejét tekintve nagyjából megegyezett a magyarral, ma durván a másfélszerese. Az átlag magyar nyugdíjas még a KSH szerint is körülbelül a tíz-tizenkét évvel ezelőtti szinten él (ha megéli). Baromi siker.

Megjegyzem, a magyar állami nyugdíjak nemcsak a lengyel nyugdíjaktól szakadnak le egyre jobban, hanem a magyar reálbérektől is, miközben az amúgy sanyarú magyar átlagbér és az egyéni jólétet legjobban jelző elkölthető jövedelem – viszonylagosan – szintén a legalacsonyabbak közé csúszott le az EU-ban.

2025. június 25-én a kispesti KMO Művelődési Központban, a helyi Tisza Sziget rendezvényén Fleck Zoltán jogszociológus, egyetemi tanár száját elhagyta ez a félmondat: „forradalomra van szükség, és nem kormányváltásra…”, valamint hogy ha a Tisza Párt nyerné a választásokat, „azon nyomban el kell mennie a győztesnek olyan helyekre, ahol – könnyen mondom, mert nem vagyok politikus, tehát nem az én felelősségem –, ahol ígérni, fenyegetni, zsarolni kell az illetőt, konkrétan a köztársasági elnököt”.

Körülbelül öthetes késéssel a magát Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevező rezsim propaganda-hadosztálya rájött, hogy ez tűrhetetlen. A körülmények számomra átláthatatlanok, nem tudom, mi a késés oka – vagy kirendelt besúgó híján csak ekkor vették észre a YouTube-felvételt valamely e célra létrehozott, ellenzékelhárító hivatal vagy csoportfőnökség munkatársai, vagy kirendelt informátor jóvoltából már rég tudtak róla, és valamiért úgy döntöttek, augusztus elején ajánlatos bevetni a témát.

Van két bezzegország, Románia és Lengyelország, amelyik nem is túl régen – sőt, ameddig a legöregebbek emlékezete terjed – szegényebb volt nálunk. Ma pedig jobban élnek az átlagpolgáraik, mint mi. Azt, hogy hol mennyire élnek jól, a tényleges egyéni fogyasztás szintje mutatja a legmegbízhatóbban. Vagyis hogy mire futja a megkeresett pénzből, miután annak egy részét az állam a saját céljaira elveszi. Ez a szint az EU-ban pillanatnyilag Magyarországon a legalacsonyabb, tavaly az uniós átlag 72 százaléka volt. Lengyelországban 83, Romániában 86.

Pogány Judit a Budapest Pride-on szónoklat helyett elmondta József Attila Hazám című versét, benne azzal a sorral: „föl kéne szabadulni már!” És ezzel tökéletesen összefoglalta a szombati eseményt, aminek lényege a felszabadulás volt.

Felszabadulni – de mi alól?

A 30. Budapesti Büszkeségmenetre aligha mentek volna el több százezren dacosan, strammul és vidáman, ha Orbán nem tiltja be. Mivel a „betiltás” ez esetben elnagyolt kifejezés, legyünk pontosak. Ha Orbán és csapata nem folytat bő évtizede melegellenes propagandát, egybemosva az LGBTQ (stb.) egyenjogúság ügyét a pedofíliával s a gyermekeken végzett nemváltó műtétekkel. Ha nem derül ki a „kegyelmi ügy” néven emlegetett pedofilbotrány alkalmával, hogy ez mekkora képmutató hülyítés. Ha Orbán mindennek ellenére nem veri a vasat, és a februári „évértékelőben” nem veti oda pökhendien, hogy a Pride szervezői csak az időt és a pénzt pocsékolják. Ha nem módosíttatta volna – tizenötödszörre is – a gránitba kapart Alaptörvényt, fölébe rendelve minden szabadságjognak a gyermekek védelmét, illetve azt, amit ő annak kinevez, aztán nem módosíttatta volna a gyülekezési törvényt, pénzbírsággal fenyegetve az arcképről azonosított felvonulókat. Végül, természetesen, ha a rendőrség engedélyezi a menetet.

► Haraszti Miklós: Orbán Viktor nyak­ken­dője. HVG Könyvek, Bu­da­pest, 2025, 143 oldal, 2990 Ft

A Marabu elegáns karikatúráival illusztrált kis könyv önmagában is remek írói munka. Nemcsak arra a kérdésre próbál válaszolni, hogy „miért lett ilyen Orbán”, hanem arról is gondolkodásra késztet, hogy miért lett ilyen Magyarország. „Kincseket kínáltunk, emberi jogokat, szabad választást és hatalommegosztást” – írja szomorúan. Szerintem mindez nem pusztán azért ment pocsékba, mert a liberálisok csapata nem tudta felvenni a harcot Orbán „vandál dühével”, de aki figyelmesen végigolvassa az elbeszélést, garantáltan közelebb jut a bukás okainak megértéséhez.

2006. szeptember 18-án, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után Sólyom László köztársasági elnök így nyilatkozott kamerák előtt: „A tegnapi hír morális válságot okozott Magyarországon.” Tizenhárom nappal később pedig: „Az országszerte kialakuló békés tüntetések számomra az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították”, bár a tévéostromot, az erőszakos megmozdulásokat a leghatározottabban elítélte. Amiként Gyurcsány Ferencet is: „A demokráciába vetett bizalmat ásta alá.” De – fűzte hozzá Sólyom, az enyémnél fennköltebb fogalmazásban – neki semmilyen közjogi felhatalmazása nincs a miniszterelnök leváltására. A miniszterelnök a parlamentnek felelős, és „az országgyűlés dönt a miniszterelnök személye felől”. Szijjártó Péter Fidesz-szóvivő mélyen egyetértett vele: „a morális, erkölcsi és politikai válságért a miniszterelnök felelős”, és természetesen mennie kell.

„Be szeretnék lenni / kegyosztó és kártékony!” (Petri György)

Bevallom, semmiféle nemzeti összetartozást nem érzek szerénységem és például Lánczi Tamás úr között, sőt azt tartom jónak, ha a nemzet nem egységes, hanem pluralizmus van, ütköznek benne az érdekek és a vélemények, de most nem ütköznek, mert Magyarországon szerintem nincs demokrácia. Továbbá semmi kifogásom, ha egy nő egy másik nővel, gyermekének anyjával családot alapíthat, mint a 2017 és 2024 közötti kormányfő tette a baráti Szerbiában, amelynek vezetőségét éppolyan szívélyes kapcsolat fűzi a világ legnagyobb rablógyilkosához, aki egyébként Oroszország államfője, mint a miénket (mellesleg: szlava Ukrajinyi!). Végül pedig fogalmam sincs, mi a fene Magyarország „alkotmányos önazonossága”, és választópolgárként kikérem magamnak, hogy jogelméleti tanulmányokat kelljen végeznem ezen Alaptörvénybe foglalt kifejezés megértéséhez.

A volt lengyel igazságügyminiszter-helyettes politikai menedékjogot kapott Magyarországon, miután az ellene indított büntetőeljárást a magyar kormány – aminek semmi köze hozzá – a jogállam eltiprásának minősítette, s ennélfogva az európai körözést lesöprendő szemétségnek.

Ám ez nem elég, mert Marcin Romanowskinak az Alapjogokért Központ csinált egy komplett új agytrösztöt Magyar–Lengyel Szabadság Intézete néven. Namost Romanowskinak többek között azért kellene bíróság elé állnia hazájában, mert a Zbigniew Ziobro nevű, kissé fasisztoid volt igazságügy-miniszter/legfőbb ügyész jobbkezeként részt vett a csaknem hatszáz lengyel állampolgár lehallgatására használt Pegasus kémszoftver beszerzésében.

Az embernek néha kedve volna politikailag kétségbeesni, de erőt vesz magán, és különben is, minek?
A dezinformáció ellen fellépő három konzorcium, egy magyar (Lakmusz–HDMO, ezen belül a Political Capital), egy cseh–szlovák–lengyel (CEDMO) és egy bolgár–román (BROD) 2024 derekán felmérést végzett négy kelet-közép-euró­pai országban, amiből a következők derültek ki:
1. A térségben Magyarországon vannak a legtöbben, akik szerint „vannak olyan titkos szervezetek, amelyek nagyban befolyásolják a politikai döntéseket” (Magyarország: 72 százalék, Bulgária: 67 százalék, Csehország: 46 százalék, Szlovákia: 43 százalék).
2. Magyarországon vannak a legtöbben, akik szerint „az európai őshonos lakosságot egy nagyszabású terv alapján bevándorlókra cserélik” (Magyarország: 57 százalék, Bulgária: 50 százalék, Csehország: 30 százalék, Szlovákia: 27 százalék).
3. Magyarországon vannak a legtöbben, akik szerint „a gyógyszercégek titkolják előlünk a betegségek ellenszerét” (Magyarország és Bulgária: 67 százalék, de az egyet nem értők száma Bulgáriában kicsit nagyobb, Csehország: 39 százalék, Szlovákia: 38 százalék).
4. Magyarországon vannak messze a legtöbben, akik szerint „Ukrajna korábban népirtást követett el a területén élő orosz kisebbség ellen” (Magyarország: 62 százalék, Bulgária: 44 százalék, Szlovákia: 32 százalék, Csehország: 27 százalék).

A magyarországi kormányzás minőségéről megoszlanak a vélemények, de az biztos, hogy a kormánynak életeleme a politikai hadviselés. Ebben új frontot ugyan nem nyitott, de új attakot kezdett azzal, hogy huszonnyolc év után a gyermekek védelmére hivatkozva gyakorlatilag betiltotta a budapesti Pride felvonulást. A gyülekezési törvény alapjogot korlátozó módosításában az akár kétszázezer forintos pénzbírság kilátásba helyezésén kívül az volt a legijesztőbb, hogy a résztvevők azonosítására lehetővé tették az arcfelismerő rendszerek használatát. Mennyiben fér meg ez az európai joggal? Balogh Zsolt György, az infokommunikációs jog szakértője, a Corvinus Egyetem oktatója válaszol.

 

Végre belpolitika.
Mivel Magyarországon nincs normális parlamenti élet, mint holmi demokráciában, a politizálásnak az utcán kell történnie, s arra nincs jobb alkalom, mint a nemzeti ünnep. Főleg az a kettő, amelyik forradalomról emlékezik meg, úgymint március 15. és október 23. Ilyenkor a kormány és az ellenzék is megmutathatja erejét, hány embert tud mozgósítani, a szónokok mindenféle hangzatosat mondanak, amin elrágódik a média, s aztán nem történik semmi. Pontosítok, utoljára 2006. október 23-án történt valami, a posztkommunista térség első színes ellenforradalmának keretében, jövőre lesz húsz éve.