Oplatka András: Zenekar az egész világ. A karmester Fischer Ádám. Libri Kiadó, Budapest, 2019, 266 oldal, 3999 Ft

A kötet lebilincselően olvasmányos, ami a szakmát a legmagasabb fokon művelő, kitűnő újságíró érdeme, aki egyszersmind történész is, s az igényes oknyomozás szakmai eszközeivel járt utána Fischer Ádám kijelentéseinek, emberi és szakmai portréjának megrajzolásához nagyon sok ember véleményét kérve ki. Utószavában Fischer Ádám elbeszéli, hogy Oplatka „kezdettől fogva nyomatékosan közölte, hogy ez az ő könyve lesz, nem az enyém. Én meséltem, ő kérdezett, figyelt és jegyzetelt.” S a kézirat „valahogy kedvet csinált nekem önmagamhoz. Elkezdtem magamnak imponálni” – írta Fischer, a kötet főszereplője.

Lukácsy András: Világjáték. Ön­élet­rajz – kortársakkal. Corvina Ki­adó, Budapest, 2018, 329 oldal, 3500 Ft

A memoár legjobb részeiben a szerző visszatér korábbi témáihoz, így a játékokat földolgozó művelődéstörténeti munkáira, költészet és játék nagyon szerteágazó kapcsolódásaira; lebilincselő az LSD-s kaland visszaidézése, s kiemelkedően fontosnak gondolom az ’56-os mártírról, Angyal Istvánról írtakat, akiről Lukácsy a rendszerváltozás idején könyvet is írt: nem kisebb szaktekintély, mint Kabdebó Lóránt  1990-ben a Magyar Nemzet hasábjain úgy értékelte, hogy   a szerző „írói bravúrral rukkolt ki, a maga nemében remekmű született.” A mostani visszatekintés mindvégig olvasmányos, s a föltűnő hírességek hosszú sorának képzeletbeli potréjához – Abodytól, Latinovitstól Karinthy Ferencig vagy Ruttkai Éváig – Lukácsy is hozzátesz egy-egy ecsetvonást.

A Magyar Nemzet című napilapot az alapítástól kezdve a világra nyitott, a külföld dolgaira sok szempontból figyelő szellemiség jellemezte. Ennek alaphangját A magyar társadalomhoz című legendás vezércikkében maga az alapító, Pethő Sándor adta meg, amidőn arról írt – 1938-ban félreérthetetlen utalással –, hogy jó lenne, ha „külföldi barátaink és ér­dektársaink megértenék és méltányolnák a szabad intézmények mellett való kitartásunk indokoltságát és hősiességét (…), amiben különben egyek vagyunk a világ régi és fejlett politikai műveltségű népeinek nagy többségével”. A mércét és egyben példát tehát a „régi és fejlett politikai népek” adják, s Pethő nem hagyott kétséget afelől, hogy nem a be- és elzárkózás, nem az önmaga felé forduló autark felfogás híve, hanem az európai tájékozódásé, azé az Euró­páé, amely „gyakran félreértett, sokszor feláldozott és cserbenhagyott bennünket, de amelynek legnemesebb szellemei mindig vállalták hozzájuk való lelki tartozandóságunk kötelmeit, s amely a maga értékrendszerében a legutóbbi időkig tisztes helyet biztosított egy magános nemzetnek, amely európai módon akarja élni a maga hősi, humánus és tevékeny életét.”

Wintermantel Péter: Nippon-babona. A magyar–japán kapcsolatok története. Osiris Kiadó–KKI, Budapest, 2017, 226 oldal, 2980 Ft

A távol-keleti szigetország a XX. század elejétől méltán számított a világ egyik legfontosabb hatalmi központjának, csakhogy Wintermantel Péter munkájának nem ez a témája, hanem a magyar-japán viszonylat alakulása 1914-től 1964-ig, amikor a két ország nagyköveti szintre emelte diplomáciai kapcsolatait. Maga a szerző állapítja meg, hogy az eseményeknek és folyamatoknak ez az ága, egyik oldalon sem számított a legszámottevőbbek közé, hiszen Japán – és nemcsak Japán – külkapcsolati rendszerében Magyarország törpe az óriások között, a magyar diplomácia számára pedig az említett fél évszázad alatt számos partnerállam akadt, amely földrajzi közelsége és európai politikai befolyása miatt nagyobb figyelmet kapott, mint Tokió.

Még Magyarországon belül sem nagyon ismerték 1910. március 27-én a kis Szatmár megyei községet, Ököritót – egykori teljes nevén Szatmárököritót –, nemhogy külföldön. Ennek a falunak a csűrjében rendeztek húsvét vasárnap este bált, amely iszonyú pusztításba torkollott. A források nem egységesek: egyes krónikák szerint 312, mások szerint 325 vagy éppen 337 áldozatot követelt a haláltánc, amely a nyolcadik a világ tűzkatasztrófáinak szomorú listáján (Bálint István: Tűz és tánc, Hét Krajcár Kiadó, Ököritófülpös Polgármesteri Hivatala, 2010. 59. o.) Az 1910-es tűzvészről, rettenetes lefolyásáról és a nyomában kirobbanó közéleti vitákról részletesen olvashatunk a korabeli újságok híreiben, tudósításaiban, riportjaiban, publicisztikáiban.

Vajon a kritikusnak mint gondolkodónak, mint töprengő értelmiséginek az eszmefuttatásai mennyire rejtőznek benne magában az előadásban? Kicsit másként: visszafelé, a kritika felől is „olvasható”, „nézhető” az előadás? Ha tehát a kritika a rejtjelező igazmondás mintapéldája, akkor bizonyosan ilyennek kellett lennie az előadásnak is? Látni fogjuk, hogy a kérdések csak tüzetesebb vizsgálódás után válaszolhatók meg. 

Hogyan történhetett? – ez a kérdés tolul fel elsőnek és aztán sokadszor, amikor a Magyar Nemzet 1952. február 3-i számában a színikritika első sorában a Hamletből vett idézetként azt olvassuk, „Dánia börtön”. Ekkor még csak sejtjük, később egyre erőteljesebb bizonyossággal nyugtázzuk, hogy az írásban a rejtjelezett igazmondásnak egy egészen kivételes példájával találkozhatunk; a kritika politikai mondandója – mai és lerágott szó-csonttal: üzenete – másnak is föltűnt. A felsőoktatási intézményekben használatos kézikönyv (Kókay–Buzinkay–Murányi: A magyar sajtó története, 205.) így hívta föl erre a figyelmet: „Egyedülálló volta miatt azonban érdemes megemlíteni azt a színikritikát, amely 1952-ben a Magyar Nemzetben látott nyomdafestéket. »Dánia börtön« – e szavakkal kezdte a Nemzeti Színházban bemutatott Hamlet előadásáról írott kritikáját a polgári sajtó, a polgári újságírás egyik sajtóban maradt alakja, Mátrai-Betegh Béla. »De börtön Anglia is« – tette hozzá a második bekezdés elején, s évtizedekkel később is csodálkozhat az olvasó, miként lehetett az, hogy a nyilvánvaló áthallásos fogalmazás elkerülte a cenzorok figyelmét.” Valóban miként? – ismétlem meg a kézikönyv harmadik részét író Murányi Gábor kérdését. És a „miként?” annál is inkább indokolt, mert 1952 februárjában, jó egy évvel Sztálin halála előtt, már javában tartott Rákosi „szinte korlátlan kommunista diktatúrája”, terroruralma, amelyben – mint Gyarmati György írja A Rákosi-korszak című kitűnő kötetében – „egymás sarkát taposták a kiszámíthatatlan fordulatok”. Ekkorra a valaha sokszínű sajtó és a sajtószabadság úgy eltűnt, mintha soha nem lett volna, s Gyarmati evidenciaként említi, hogy „a hatalommegosztás mellett éppúgy fikcióvá vált a gyülekezési, a szólás- vagy a vallásszabadság, mint a bírói függetlenség”. A Rákosi-kornak ezekben az éveiben a Szabad Nép, az MDP központi lapja egyedüliként képviseli a sajtót a kötetben.

Lukácsy András: Lex Gerenday. Egy polgárcsalád 150 éve. Corvina Kiadó, Budapest, 2011. 386 oldal, 3500 Ft