(Szépművészeti Múzeum: Textúra 2020, eSzínház)

Az idősebb Jan Brueghel állatos képéhez tartozó etűd legnagyszerűbb részei pedig Keresztes Tamás elképesztő állathangjai. A tikkes teremőr a ráosztott majom mellett még számos további állat bőrébe belebújik, ami összehasonlíthatatlanul izgalmasabb, mint amiről beszél. Mert – reklám ide vagy oda – az idei Textúra legjobb jelenetei inkább arról szólnak, hogy mi most a magyar színház, mintsem a művészeti területek közti párbeszédről.

(Tizenhárom almafa, Wass Albert regénye alapján, r.: Vidnyánszky Attila, Nemzeti Színház)

Verebes Ernő dramaturgiája mostanáig cikázott az időben a negyvenes évekből a húszas évekbe és vissza, de csak azért jutott el végül a jelenig, hogy onnan visszatekintve szócsövén, egy „József” nevű színészen keresztül megfogalmazza Trianon egységes olvasatát. Amely elfed és elmos minden egyet nem értést, drámát és vitát. Egyetlen ideológiát közvetít. Pontosabban: nincs igazam. Mert Vidnyánszky már megint jobb rendezőnek bizonyult, mint szerette volna, nem véletlenül zarándokoltunk annyian Apponyi-nézőbe a Nemzetibe. Hiszen ezzel a beszéddel egyszerre rendezett propagandadarabot saját maga mellett és saját maga ellen.

(A szerző az egyetem óraadó tanára volt)

 Amikor a hallgatók megalapították a Titkos Egyetemet – a Tanköztársaságot –, akkor ez a fórum, a fikció lett a valóság. Mert amit még mindig kerget a kormány által kirendelt állami egyetemfoglalók hada, az már nem igazi egyetem: csak az avatatlan szem számára tűnhet annak. Igaziak a falai, nincs azonban benne élet. Az autonómiával együtt odaveszett az identitása. Az igazi egyetem most a Tanköztársaság: fizikai és időbeli határok nélküli, imaginárius iskola. Az évek óta folytatott törekvés pedig, hogy megvalósuljon az együttműködés az egyetem különböző szakjai között, végre sosem volt intenzitással állt össze ebben az elképzelt, összművészeti térben.

(Katona József: Bánk bán, r.: Vilmos Noémi, Pécsi Nemzeti Színház)

A rendező azonban továbbra is ironikusan viszonyul az alapanyaghoz: derülünk a Bánk bán „nemzeti drámaságán”, a rárakódott kultikus gennyen, mintha még mindig a szándéka ellenére komikus, fennkölt szöveget mondanák a színészek. Így viszont a távolság erősebb (legalábbis számomra erősebb), mint az „aha” élmény: a nahát, most már értem. Bera Márk Bánkja például egy paprikajancsi, és a legtöbb helyzet is bohózatba illő: Bánk és Melinda hálószobájából a félrelépés utáni reggelre egy francia bohózat „átjáróháza” lesz, II. Endre egy szerencsétlen. Nagy farce is kerekedhetne ebből, ami eredeti rendezői elképzelés, a kérdés csak az, hogy itt ez az olvasat mitől nem válik a Bánk bán paródiájává. Marad-e emberi tartalom is, túl az irónián?

(Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz, adaptálta és rendezte: Tasnádi István; Orlai Produkció – Füge; Jurányi)

A gyerekek ellen elkövetett, családon belüli szexuális erőszak mindenkit érdekel mindaddig, amíg nem a mi családunk az érintett. Az alkotók a probléma társadalmi szinten elhallgatott vetületét kívánták felszínre hozni. Ha újságban olvasunk gyerekek szexuális bántalmazásáról, szívesen szörnyülködünk a témán, de nem találjuk a szavakat, ha közvetlen környezetünkben esik meg valakivel. És elnémulunk, ha velünk történik.

(Pintér Béla: Vérvörös Törtfehér Méregzöld, UP – Újpesti Rendezvénytér)

Gegek, valóságmorzsák akadtak az Anyaszemefényében, de a sztori mégsem tudott 2019 szürreális párlata lenni; az Ascher Tamás Háromszéken és Pintér jelenleg legnépszerűtlenebb előadása, a Jubileumi Beszélgetések már jobban sikerült, sokakkal ellentétben én kedveltem ezeket, volt bennük valami punk és valami igazi. De olyan léptékű víziót, mint az új bemutatóé, nos ilyet rég láttunk Pintértől. Még ha a darab váza – ugyanaz, mint Pintér első nagyobb visszhangot kapott darabjában, a Parasztoperában: az Oidipusz király – itt nem is képez tragikus mélyréteget. Inkább melodramatikus, ahogy a végén sírnak és üvöltenek. Cserébe Pintér ismét bemutatja, hogy a kabaré is lehet szürreális és vérfagyasztó, semmivel sem „alantasabb”, mint a tragédia.

(Peter Shaffer: Amadeus, r.: Koltai M. Gábor, József Attila Színház)

A József Attila Színház kommersz repertoárjából ez az Amadeus feltétlenül kiemelkedik mint minőségi bulvár a maga népszerű dallamaival és extra lehetőséggel a saját irigységeinken való derültségre. Amit zavarba ejtőnek éreztem, az a koreográfia: Blaskó Borbála munkáit ismerve meglepő, hogy művészieskedő, hanyatt vágódó táncosnőiből pontosan az említett önirónia hiányzik. Különösen, amikor egyiküket mint lenézett feleségét löki artisztikusan a földre Salieri: otromba poénjának is derültség a jutalma. A különösebb értelem nélkül, annál jelentőségteljesebben vonagló testek etűdjei gőgös mázat képeznek a populárisan őszinte darabon.

(George Orwell–Mikó Csaba: ’84, r.: Widder Kristóf, Örkény Stúdió; Schwechtje Mihály: Gina, Radnóti Tesla Labor)

A Gina végre kortárs dráma magyar kőszínházban, még ha a rendőri nyomozást vezető tisztnek „leszóló” fejes nem csak a korrupt 2020-as Magyarországra jellemző, inkább biztonságosan örök figura. De minden törékenységével és hullámzó minőségével együtt a Ginával a Radnótiban mégis megtört a jég. Vele talán elindulhat egy szabadabb, kísérletezőbb irány a színházon belül.

(Ruzante–Peer Krisztián: Csapodárok. Radnóti Színház, r.: Szőcs Artur)

A Csapodárokat (ismertebb címe: A csapodár madárka) még a járvány söpörte el tavasszal, ezért csúszott évadkezdésre, és lett belőle a Radnóti – talán véletlen – krédója arról, hogy a járvány után jöhet a felhőtlen szórakozás, a kiszabadulás (átmeneti) öröme. A cifra bunkóságmenü és a trágárságszótár ízes gyűjteménye legalábbis könnyed vásári mulatságot ígér; utóbbiban Peer Krisztián átiratában a polgári közönség érzékenységére való tekintettel a biztonság kedvéért azért sáfrányos szeklicének nevezik a fingot és falafelnek a faszt (de előtte még megtanítják nekünk, hogy mi mit jelent). A végén a szórakoztató szándékot erősíti a finálé is – szó szerint egy gatyaletolós poénnal –, amit a polgári kultúra Nagymező utcai hajlékában bátor gesztusnak is nevezhetnénk,  de inkább azt mondanám, hogy megbízható, ősi humorforrás.

(Tandem Színház: A Kóbor Szálló; Fapados revü – és közösségi rágcsa, Thealter Fesztivál, Szeged)

Végül Szeged önkormányzata segített, hogy mégse maradjon el a fesztivál, miközben a Margitszigeten Vidnyánszky Attila éppen hetedszer (!) rendezte meg a Bánk bánt (lassan kéne rendszeresíteni újrázó kedvű rendezőink mellé egy számlálót), az Erkel Színházban pedig bemutatták a Puskás Öcsi-musicalt. Nincs kifogásom az ellen, hogy megvalósultak, csak próbálom érzékeltetni, melyek azok a reprezentatív projektek, amelyek most kiemelt támogatásban részesülnek. És hogy mindeközben egy harmincéves nemzetközi fesztiválnak, amelynek mostanára már legalább egy Avignon off-fá kellett volna kinőnie magát, nemhogy szegényszínházként kell stagnálnia, de léte is megkérdőjeleződik. Miközben halljuk a mantrát, hogy a vidéki települések nem jutnak minőségi kultúrához, nem érti az ember, hogy a Thealter miért nem érdemes a létezésre, amikor idén harminc éve szolgáltat kísérleti színházat Szegeden. Mert ha valami, akkor a kísérletezés tényleg fővárosi privilégium.

(W. Shakespeare: Hamlet, r.: Éry Franciska, Csokonai Színház – Nagyerdei Stadion, Debrecen)

Pedig ebben a Hamletben az a legvonzóbb, hogy nem kényszerek, hanem demokratikus energiák áradnak belőle, ahogy a debreceni Csokonaiból is. Jó lesz rájuk odafigyelni. Vidám közönség széled szét az előadás után, és amikor egy kicsit feltámad a szél, ha hegyezzük a fülünket, meghallhatjuk a természetes debreceni „(szél)hangkulisszát” is.

(KissPál Szabolcs: Mitől lesz az? Tilos Rádió, dokumentum-hangjáték)

A hangjáték a Komfortzóna és progresszivitás a magyar zsidó kulturális életben című szociológiai kutatásból, pontosabban egy ahhoz készült interjúból született, tehát – legalábbis látszólag – a magyarországi zsidó intézményrendszer belügyeit tárgyalja. Magyar színpadon a zsidóság, ha egyáltalán, akkor metaforikusan, a „mindenkori kirekesztett” allegorikus (halott) figurájaként szokott megjelenni. KissPál Szabolcs kitört ebből a keretből, amikor a mai zsidó intézményrendszer meghatározó személyiségeivel felvett beszélgetésből szerkesztett színdarabot.

Nem azt állítom, hogy a színháznak okvetlenül tanodává kell válnia. De például a drámainstruktor-képzés rengeteg olyan színházi utat is kínál, amely akár a társadalmi mobilitást is ösztönözheti. Aki közösségi zenén és színházi nevelésen vagy akár csak diákszínjátszón nő fel, az nyitottabb felnőtt lesz, és jobban tud kiállni magáért. De még az is benne van a pakliban, hogy nemcsak fogyasztója lehet a kultúrának, hanem uram bocsá’, netán alkotója is.

Rendkívüli, hogy most sokan – színházi emberek – végre politizálni kezdtek, azaz kiállnak az egyetem mellett; így azok is, akik az átlagosnál szabadabban mozognak mondjuk a Nemzeti és a Vígszínház között, például ifj. Vidnyánszky Attila, aki jövőre osztályt indít Hegedűs D. Gézával, vagy Vecsei H. Miklós. De a hallgatók már akkor politizáltak, amikor tavaly ősszel, a Hallgatói Önkormányzat elnökválasztása előtt, egyhetes kampányt és nyílt vitát tartottak, lehetőséget adva a jelöltekkel való ismerkedésre.

(Független Színház: Falunap – Gasztrotúraszínház a Gellérthegyen. Írta és rendezte: Balogh Rodrigó)

A Független Színház alkotói egyszerre végeznek oktató tevékenységet, építenek roma színházi hálózatot Európában és készítenek előadásokat. Olyan ez a társulat kicsiben, mint a jövő színháza, vagy úgy is mondhatnám, a normalitás: közösen dolgoznak benne romák, nem romák. A társulat oktató-előadó tevékenysége egyedi, jelenleg semmi mással nem összehasonlítható Magyarországon. Mert rajta keresztül a kultúra a magyar polgárosodás miniatűr modelljeként működik.

Pénz tehát van, de még az Örkény Színház műszakja is kimenekül külföldre mosogatni, mert különben éhen döglik. A színészeknek és a háttérszakmák képviselőinek pedig felkopik az álluk, mégpedig műfajokon és a rájuk sütött politikai stigmán átívelően: vagyis az lenne a cél, hogy a jobboldalinak bélyegzett színházakból is merjenek belépni a színészek a szakszervezetbe. A fentiek pedig azért tudtak ilyen nyíltan elhangozni, mert volt egy felkészült (és fáradhatatlan) moderátor, aki néha tévesztett ugyan, de alapvetően végre nem álsemleges civilséggel fordult vendégei felé. Mi több, képes volt őket politizálni.

Ezekben a társadalmakban végtelenül alulértékelt szerep a művészé: vagy ingyen bohóc, vagy showman. Bár Kelet-Európában legalább van hagyománya az állami kultúratámogatásnak, nálunk, a munkaalapú társadalomban annyival rosszabb a helyzet, hogy mintha kmk lenne minden kísérletező művész: a vidéki színházak bemutatószáma olyan magas, hogy új közönség kinevelésére, az épület elhagyását igénylő, a helyi közösségekkel szorosabb kapcsolatot tartó munkaformákra esély sincsen. Bármire, ami azok számára is elérhetővé tenné a kultúrát, akiknek most nem az.

Bár itthon sokszor úgy beszélünk a Treffenről, mint a „sosem látott, innovatív formák” fesztiváljáról, feladata nem kevésbé fontos, de inkább a kőszínházakhoz kötődik: a hagyományok és a jelen között közvetít és jelöli ki a német színházi kánont. A nemek aránya pedig végül hat-négyre alakult, így a kissé konzervatív programnak szóló csalódásukat néhányan félig mókásan rögtön azzal magyarázták, hogy a női kvóta megbukott. Én két előadást emelnék ki: az egyiket a japán Toshiki Okada rendezte, a másikat a német Rimini Protokoll tagja, Helgard Haug. Akárhogy nézzük is, egy-egy. Viszont mindenképp meglepő, hogy milyen kevés volt idén az új név: úgy hallom, a beválogatott rendezők többsége tíz éve is befutottnak számított.

Létay Vera azon kevés kritikus közé tartozott, akiket színházi kortársai máig szeretettel emlegetnek, holott nem csak pozitívat írt. MGP-t nem éppen. A könyvben e gyűlölet gazdag motívumhálóját látjuk (zárszóként egy frappáns zsidó viccel), és ő ebben saját szerepéről változó reflektáltsággal ír. De számomra félelmetesebb az a morális felsőbbrendűség, amellyel a kiváltságokat hozzá hasonlóan élvező értelmiség „számonkérőszéke” vonja őt felelősségre néhány kritikája miatt (ha hihetünk az önéletrajzíró csalafinta emlékezetének). Bizonyos előnyöket MGP is élvezett, de legalább nem tetszelgett ellenálló szerepben.

Mert a taps folytatódik, csak nem a színészeknek, hanem az egészségügyi dolgozóknak, szociális munkásoknak, boltosoknak, futároknak szól, tehát mindazoknak, akiknek muszáj a nyilvános terekben vagy egyenesen a frontvonalban dolgozniuk. Ez a közös esti taps sokak számára jelenti most a koronavírus „hangját” világszerte. (Pontosabban ez meg a szirénáké.)