Tárcatár 2022 – a búcsú

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 30 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2022-ben Jenei Gyula, Kiss Noémi és Nagy Zsuka írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata. Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.

Anyaföld, apaföld, nagyanyaföld, nagyapaföld, dédapaföld, szépanyaföld. Hol van az otthon. Nem is tudom már, csak bolyongok pesti tereken és a fejemben Orlandókkal, Toszkákkal, Lilikkel, Krisztákkal, Katákkal és sokféle más női névvel. És álmomban férfiak jönnek el értem, és én meztelen vagyok, vagy repülök házak felett, és lassan magamhoz dédelgetem magam, szelídül valami vadság a várakozások rohanásaiban, a türelmes izgatottságban. Mindenféle oximoron, szimultanitás megtalál. Hol van az az egy.  A hiányával van jelen. Mert csak sok kicsi van, csonka, rész-egész. És ezt mindenki tudja, csak úgy tesz, mintha az az egy. De nem.

Csak járkálok kínzó ideákkal, fojtogató elméletekkel, és hull le rólam mind, mint ruha másról a boldog szerelemben.

Egy hátizsákban az életem. Minden izmom fáj, mégis cipelem, viszem, mint élő gépezetet, a sorsomat. Leginkább presszókban teszem le, és eliszom, eladakozom minden pénzemet. Átvágnak, becsapnak, mert az a dolguk, hízelegnek, udvarolnak, belém szeretnek, mert az a dolguk. Nem maradok egy helyen, hostelekben, barátok üres lakásaiban húzom meg magam. Váltogatom őket, hogy ne legyek terhére senkinek, meg azért, hogy ne kelljen sokszor szobát fizetnem szálláshelyeken. Annyi kulcscsomó van a zsebemben, még sincs egy lakásom sem. Nagy sávidők vannak, és az a védtelen, végtelen elviselhetetlen szabadság Budapesten.

Már ketten nem minket választottak. Ezt is mondja. Mindig mondja. Azóta. Megszemélyesítés. Emberi tulajdonság. Nem minket. Most ott van az az öt. A fagyasztóban. Más fogalmai voltak eddig arról, hogy mi van lefagyasztva. Átrendezi az agyat, az életet, a fogalmakat, az érzelmeket ez az egész. Meddőségi intézet. Eddig közoktatási intézeteket, hivatalokat, szórakozóhelyeket ismert. Most már ezt is. Meg itt ez a punkció. Eddig a punk volt meg. A Sex Pistols meg még pár punkzenekar. De ez most más. Nagyon más. Lecsapolják a petesejtet. De ez így csúnya. És minden olyan steril. Orvosi.

(csütörtök) Nem tudom magamtól megvédeni magam.

Állok a pultnál és kérek egy fekete teát. Az Earl Grey a kedvencem. Nagyon szeretem a bergamott illatát. Csakis dupla jégerrel. Leülök és beáztatom a filtert. Nézem, ahogy ázik a fű és színezi, illatozza a forró vizet. Az illat és a torkomat öblítő melegség megnyugtat. És az a két jéghideg mozdulat, amivel a jégert lehajtom. Annyiféle mozdulattal él az ember. Nem tudom, honnan jönnek. Valamit pótolnak, valamiért a részünkké lesz, valamiért megtetszik, valakit megszeretünk és észrevétlen átvesszük tőle, vagy programozott, nemzedékes mozdulatokat sajátítunk el az időnk során, vagy az életmódunk hozza őket. Fene tudja. Talán mindenből egy kicsi.

Felöltöztetett. Mindent rám adott, amit levett. Notóriusan, precízen. Mint mikor kislányként öltöztetett. Csak nem nézett rám. Azóta sem. Levegő lettem.  Fojtogató. Levegő.  Szén-monoxid. Szálló por. Neki is. Magamnak is.

A párnámba fojtottam az arcomat, fulladoztam, hogy ne sírjak, vagy ha igen, ne hallják meg, nem volt szabad sírni nálunk.

Éjszaka álomba ájultam, a visszafojtott és mégis eresztett sírásoktól és valami fel-feltörő, zaklatott lélekcsuklásoktól, a reszkető, remegő sóhajoktól, a torkomban lévő, biliárdgolyó nagyságú gombócoktól, a félelemtől, hogy meghallják, sírok. Hogy egyáltalán tudok még. Jön, nem akarom, nem lehet, jön, akarom, nem lehet, fojtom, jönni akar, eresztem, nem enged, élesztem, irányítani tudom, aztán mégsem. Aztán már nem ment. Csak belül ömlött, folyt, rombolt, örvénylett.

A nagyapám rossz ember. Üti-veri a nagyanyámat. Ömlik a vér nagyanyám fejéből, ül a hokedlin, fekszik a sezlonyon, ömlik a vér. Tereget a ház hátánál, a lavórban mosdatja a nagyapám, vodkát vesz a Vásártér utcai KGST-piacon, locsolja a kertet. Ömlik a vér. Kalácsot süt, metéltet vág, paradicsomot főz, locsolja a kertet, a piacon csizmát árul, ócskaruhát, és ömlik a vér. Nagyapám mellé fekszik, ömlik a vér. Megeteti a csirkéket, becézi a virágokat, és csak ömlik a vér.

Ha kérdezzük, nagyapa hová ment, nagyanyám azt válaszolja, nagyapátok elment az emberek közé. Akkor tudjuk, hogy a Gondűzőben vagy a Négyes kocsmában torzítja az arcát, és a lelkében terroristát játszik. Nagyanyám eldugja az otthoni sört meg a vodkát, ha nagyapám megjön, elég legyen neki annyi, amennyivel hazajött. Az egyik rejteket akkor találjuk meg, mikor pakolunk, szortírozunk, mert évek gyásza és nemtudunkszabadulniazemlékektől után végképpen úgy határozunk, eladjuk a házat. Akkor egyszercsak a fáskamrában egy sündisznó mellett ott terem egy bontatlan vodkásüveg. Nagyapa, hova bújtál, kérdezzük mindannyian.

A szűk családban én vagyok az egyetlen nővér. Az anyám húg, az apámnak bátyja és nővére van, és én vagyok a húgom nővére. A húgom nem tud létezni a szüleink totalitárius elnyomása nélkül. Egyszerűen ez ad neki biztonságot a mindennapokhoz. Meg egy rózsaszín plüsscucc. Hurcolja magával mindenhová. Házasságba be, aztán ki. És én rosszul vagyok, mikor az apám minden frekvenciáját, idegi szemiotikáját, szemantikáját hallom a szájából. Az anyánk bája mindkettőnké. Nekem több jutott a finomságból, a húgomnak a nyersebb neurotikából. A húgom mindig öcsikkel járt. Én leginkább a nagytesókra találtam rá.

Legutóbb egy átszerelmeskedett éjszaka után, kábán zuhanunk egymás karjaiba, és menten el is alszunk, aztán egy idő múlva arra kelek, hogy a fene egye meg, szerintem nagylány lettem. És akkor hajnal négykor szappanos vízzel mosogatjuk az új ikeás szivacsot, megszégyenülten és mélységes szégyennel mosom a fehérneműmet. Vivett megcsókol, ne csináld, mondja, semmi baj, van ilyen. Én meg égek, mint a rongy. És máris ott ülünk Vivett-tel abban az épületben, ahol középiskolás korában kollégista volt, és együtt visszük a totál átázott huzatot, paplant szivacsot az ügyeletes tanárhoz, hogy most ilyenkor mi van, Vivett nagylány lett, és égtelen vörösen áll a tanár úr előtt, a csupa piros pizsamájában, és nem akar ott lenni, nem akar kolis lenni, és egyébként is olyan megalázó az egész. Aztán egy másik képszalagon valahogyan kimossuk a mindeneket a mindenekből, és a közös időnkben álomba zuhanunk újra.

És valami mostban Vivettre gondolok, és nézem egy kocsmában az alátéteket. Arra gondolok, hogy beteljesedett. A legelső éjszaka. Felnőttem. Csak nézem Vivett gyönyörtestét. És engedem, hogy úgy legyen, ahogy ő és az én vonzásom akarja. Valóság, mondom. Nagyon gyors, gondolom. Meg fogok csömörleni. Érzem.

És aztán Vivett szerelme elrabolta az enyémet, letaposta a kicsi érzelembimbókat. Hibázott, én reagáltam, legutóbb én hibáztam, azzal a másik nővel, és ő reagált. Így adjuk, kapjuk egymást. Nincs mese. Vagyis, ez a mese.

Minden zuhanyzás után a törölközőbe fújja az orrát. Milliószor megfogadta, hogy nem teszi. De kényszeres vágya ez mindennap. Aztán mindig gyorsan a folyó víz alá teszi, és kimossa. Ezért ragaszkodik saját törölközőhöz, bárhová megy.

Szakállát gondosan ápolja. A férfinak a szakálla az éke, a nőnek pedig a hajkoronája. Gyakran mondta neki a nagymamája, amikor kisfiú volt. Mikor felnőtt, talán ezért is hosszú hajú barátnői voltak. A szakállát egyre kisebbre hagyta, de nem tudott megválni tőle. Pedig sok kellemetlenség érte miatta. A kilencvenes évek elején hosszú haja is volt, és mikor azt hitte, itt a váltás, minden jobb lesz, nyitottabbak lesznek az emberek, akkor jött az, hogy a jómódúaknak hajléktalan lett, a szegényeknek pap, az egyiknek arab, a másiknak zsidó.

Az egyik a törött sarkával megsebzi a kezem. Lemegyek, megnézem, hol jár az apám a festésben. És azt hiszem, meg is untam az egész mókát. Úgy látom, apám végzett mára. A pappal beszélget. Szép, és ha egészen készen lesz, fel lehet újítani, és ki lehet tenni a padláson lévő ikonokat. Azzal lesz még inkább ünnepien szép a fal, mondja apámnak a pap.

A földön hagyom a szilánkokat, megsebzem magam, beülök az autóba és elindulok az apámhoz. A ház előtt állok, de nem tudok bemenni. Csend van. Aztán gondolok egyet, és elmegyek a boltba sörért. Évtizede nem voltam a kisboltban. Meglepődöm, hogy ugyanaz a férfi szedi a kosarakat, mint kiskoromban. Akkor is öreg volt már. Valami agybaja van. De kinek nincs?

Azokban az öltözőkben borzasztóan rosszul érezte magát. A csupasz testek között. Ahogy levették az alsóneműjüket, ahogy begyömöszölték a mellüket a melltartóba, ahogyan megtörölték magukat, vagy meztelenül, a törölközőt áttekerve mentek ide-oda, azt nem akarta látni. Ki akart rohanni friss levegőért, úgy érezte, összepréselik, belefullad minden látványba, és csak szorong, fáj a gyomra, nyomja a mellkasát, a torkát, az agyát valami nem jó. A sima testek azért zavarták, mert hivalkodtak és túl feszesek voltak, egészségesek és napbarnák. Kitették magukat meztelenül a tetőre valamiféle gőgnek. És ezek a testek úgy mozogtak, hajoltak, ahogy nem illett a szépségükhöz. A lenyűgözőségükben közönségesek, és valamiért úgy érezte, hogy hamisak voltak. És a kevésbé szép, mégis emberibb testek meg azért, mert hibásak voltak. Mind szemérmetlen volt. Túl biológiai. Szafaris. Az esztétikai szép is és a máshogyan szép is. Lilla folyton ki akarta lőni magát az űrbe, megpróbált sehová nézni, lehajtotta a fejét, de előtte magára vette a ruháját, úgy vizesen, áttetszett a fürdőruhája, ha a nagyanyja ezt nem engedte, bekucorodottt egy kinti, budi nagyságú kabinba. A szagától rosszul volt, és megalázónak érezte az egész leöltözést, letakarta a kis réseket, nehogy belássanak. Addig nem mozdult onnan, míg a nagyanyja nem kiabálta a nevét.

Mikor először megkérdezték, hogy Kriszta a lánya-e, egy turistacsoporttal külföldre utaztak, éppen ettek a buszon, és Kata a szerelme szájába nyomott egy-egy falatot, sajtot, zöldségeket, kenyeret, az meg pillogva kapta be, rágta meg, mint egy ártatlan ded, előtte este pedig az ölében aludt el a buszon. Az utasok mindenképpen érezték, hogy van valami köztük, valami kötelék, de arra nem gondoltak, hogy szerelmesek egymásba. Néha azt mondták, testvérek, unokatesók; valahogy sosem érezték, hogy be kell vallaniuk, ők bizony fülig szerelmesek.

Gyerekkorában nagyon ritkán látta a nagyanyját meztelenül, akkor is csak véletlenül, például akkor, amikor egyik este a lavórba beleállt és lemosta magát, és csak egyszer látta, egy reggel, mikor ott aludt, hogy a nagyanyja magára veszi a melltartóját, rá a kombinét, de valahogy ez a kép belevésődött az agyába.

Kriszta imádott odabújni a barátnője melléhez éjszaka, mint egy hús-vér kabalát fogta, és úgy aludt el. Ha belegondolt, zavarta ez. Ha még egyszer belegondolt, nem gondolta szépnek a nagyanyja mellét, sőt, picit olyan amorfnak, nem testhez állónak vagy milyennek, és kamaszkorában arra gondolt, hogy ha ő fiú lenne, olyan szépen tudna udvarolni, és tuti, hogy a kis mellű lányokat szeretné. A csinos, almaarcú melleket, amilyen az anyjáé és az övé is. Amikor először meglátta a szerelméét, elképedt, fogalma sem volt, mit fog kezdeni ezekkel a willendorfi hatalmasokkal, de aztán simán ment minden.

(album egy: anyám, meseország) Fekszem anya mellett a nagy zöld franciaágyon. Ég a falra szerelt kislámpa, kellemes, látó fény, bújás, anyameleg, a legbiztonságosabb és legérzelmesebb érzés a világon. Anyához bújni a friss, vetett ágyban este. Azt hittem, ezt a legmélyebb, ősi idillt semmi és senki nem fogja és nem is képes feldúlni. Aztán én lettem a legerősebb dúlása. Vagy mások bennem. Nők, férfiak, ideák, jellemhibák, döntések, kölcsönhatások, részecskefizikák, hormonáliák és miegymás.

Nem tudom, hol van az apám, nem tudom, hol van a testvérem, csak arra emlékszem, hogy anyámat és engem körbeölel valami narancsszínű szferikus gömb. Abban vagyunk. És ő mesél. Most éppen a fogantatásról egy képeskönyvből. Rajzokon mutatják, mi és miből lesz, vagyis ki és ki(k)ből. Szerelem, család, gyerek, férfi, nő. Anyám mindent elmond, azon a szépséges anyahangján. Értem. Mindent értek. Kislány vagyok. De értem. Bár ekkor már egy ideje ismerem a saját testem örömforrását. Mégis szemérmes vagyok. Ahogy azóta is. (Persze van, amikor meg nem.)

Az apám olyan szőrös, mint Korda György. Nagyon régen láttam egy klipben. Nem szeretem a Korda-szőrös férfiakat, de azért egy kicsi kell. Bár manapság már alig van szőr a férfiakon. És már jó ideje van annak, hogy a fanszőrt a fiúk is borotválják. Ennek ellenére a szakáll divat.

Tegnap találkoztam egy fiúval. Egy délután alatt többet tanultam a világról és magamból, mint évek alatt. Ez a fiú egy zseni és mániákus depressziós. Egyszerre volt felemelő, nyomasztó, kalandos, szép, megejtő, sűrű, súlyos és kimerítő. 

Csontsovány teste és érzéki, duzzadt ajkai voltak. Olyan szépen mondta oroszul az Anyám tyúkját, hogy félig beleszerettem. Aztán Lermontovot szavalt a villamoson, mert az Anyám tyúkját a HÉV-en mondta el. Aztán valami zsoltárt énekelt latinul, aztán pedig angolul a Napfivér, Holdnővér filmzenéit. Szép, öblös, férfiús hangja volt.  Ez akkor is átjött, mikor Süsüt énekelt a Duna-parton, egy lombtalanításon szerzett piros pléddel a hátán.