Ne szidjátok Amerikát! Ha romlott, az én családom rontotta meg. Ha dicső, általunk dicső. Ha felhőkarcolókat láttok, azokat is mi építettük. Lajos bácsi lányának, Helen néninek nőifehérnemű-üzlete volt Beaver Fallsban. Azt is vállaljuk. Mindent vállalunk. Mi tudjuk, hogy Massachusetts messzecsúszott. Tisztában vagyunk azzal is, hogy Pennsylvania nem Transylvania. De a transzilván ember lehet pennszilván. Esetleg michigani. Mint nagyapám, aki szintén volt Detroitban, de aztán hazajött. Amikor megismertem, már úgy nézett ki, mintha el sem ment volna. De biztosan hiányzott az a nyolc év nagyanyám ágyából, és hiába dolgozott nap mint nap a Ford-műveknél, mert onnan is hiányzott egy idő után nagyapám, aki csak ideiglenesen tartózkodott Amerikában. Nem úgy, mint végleg kitelepedett fivére, nővére, sógorai meg sógornője. És nem is úgy, mint később az állítólag ugyancsak ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok. Amelyek most ideiglenesen otthon tartózkodnak, illetve egy szomszédos országban. Nem nálunk éppen. Élünk ideiglenesen, meghalunk véglegesen. Közben elmegyünk Amerikába is. Amikor ott jártam, láttam, nagy az ég ott is. Másképpen nagy, mint Európában. Égebb az ég, kékebb a kék, amerikai az angol. Nem hiszem, hogy nagyapám megtanulta volna. Ahogy az oroszt sem a hadifogságban. Nem akart tanulni. Haza akart jönni Oroszországból, aztán az Óperenciás-tengeren túlról is. Annyi rokona volt már arrafelé, hogy nyugodtan rájuk bízhatta Amerikát, ahol úgyis minden a miénk. A bombák is, amelyekkel felszabadítjuk saját magunkat.

Egyelőre ott tartok, hogy pénz kellene. Rubel. Mert azt alig adtak a román írószövetségnél. Kérdem a főszerkesztő-helyettesünket, aki már járt egyszer a Szovjetunióban, hogy mi a megoldás. Cigaretta. Meg színes műanyag szatyor. Micsoda? És női bugyi. Jó áron el lehet adni. De én nem értek az ilyesmihez, mondom a nálam sokkal idősebb, klasszikus műveltségű költőnek, műfordítónak, színikritikusnak. Nem is kell, egy kilométerről észreveszik rajtad, hogy külföldi vagy. Elindulsz az utcán, és rögtön megállítanak. Hát jó. Nagy nehezen szerzek pult alól néhány csomag Kentet, veszek egy csomó nájlontasakot. A bugyivásárlást nem vállalom, azt a feleségemre bízom. Becsomagolok, vonattal utazom Bukarestbe, onnan Kijevig visz majd egy másik vonat, hálókocsiban.  A határállomáson kezdődik a szovjet nagyság.

De ő nem volt összeesküvő, csak magányos őrült. Ez viszont nyilvánvalóan része volt a forgatókönyvnek, mert Pietà van, Petőfi nincs. Nem is volt. Legalábbis úgy, ahogy hisszük. Gondoljunk bele ebbe is! Máig nem lehet tudni, hogy december 31. vagy január 1. És hogy Kiskőrös, Szabadszállás vagy esetleg Kiskunfélegyháza. Az anyakönyvi bejegyzés is ilyen furcsa: Petrovics Alexander. Igen, egy egész nemzet nagyszerű konspirációja ez a Petőfi-terv. Csak ki kellett találni egy nyughatatlan fiatalembert, aki hol itt, hol ott járt iskolába, hol itt, hol ott segédszínészkedett, de sehol nem olyan sokat, hogy a kollektív képzelőerő ne szárnyalhason szabadon. Ismerjük be, mi találtuk ki Petőfi Sándort.