Takáts József

Ketten egy új könyvről – Lengyel András: Ignotus Hugó-tanulmányok. Modernizáció a pallérozódás és a barbarizálódás sodrában. Múlt és Jövő Könyvek, Budapest, 2020, 560 oldal, 4900 Ft

Lengyel András azok közé tartozik, akik munkáikban nyilvánvalóvá teszik, miféle normákat kívánnak követni irodalomtörténészként, s miféle az az irodalomtudomány, amelyről nincsenek jó véleménnyel. „A mai magyar irodalomtudomány, amely sokszoros tárgyszűkítés eredményeként alakult ki, nem nagyon tud mit kezdeni az életrajz-írással” – kezdi az egyik tanulmányát. Az ő irodalomtörténet-írása viszont épp a lenézett életrajzi kontextus aprólékos feltárását tekinti feladatának. Nem pusztán adatgyűjtés ez, hanem „a lehetőségek, a kényszerűségek, a vágyak szimbiózisának”, azaz „végső soron az egykor volt történeti realitás”-nak a felmutatása, amely körbe vette a vizsgált szerző tetteit és műveit. Olyan történeti kontextualizmus az övé, amely nem éri be az „éppen »korszerűnek« vélelmezett elmélet értelmezésmeghatározó »szemüvegének«” a használatával. Noha a „tárgyszűkítő” irodalomtudomány inkább csak a XX. százados szakmát jellemezte az elmúlt évtizedekben, a XIX. század vagy a régi irodalom kutatóit nemigen, Lengyel megfogalmazásai világossá teszik, milyen polemikus helyzetben készültek könyvének egyes darabjai.

Tovább

Mark Amadeus Notturno: Hayek és Popper a racionalitásról, az ökonomizmusról és a demokráciáról
+ – 30. Esszék a közelmúltról és a közeljövőről
Fáber Ágoston: Pierre Bourdieu: elmélet és politika
Csunderlik Péter: A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig”

Tovább

Szabó Gábor: Történeteink vége. Emlékezés a kortárs magyar irodalomban. Műút Könyvek, Miskolc, 2018, 163 oldal, 2500 Ft

Vannak kritikusok, értelmezők, akik számára a tárgyalt mű csak alkalom, hogy valami rajta túlmutató témáról beszéljenek: az irodalom új trendjeiről, társadalmi problémákról, formai kérdésekről, ideológiákról vagy önmagukról. Szabónak, úgy tűnik, csak az előtte fekvő irodalmi szöveg a fontos – amikor értelmezését írja: mindennél fontosabb. Ritka szakmai alázattal megírt elemzések alkotják a kötetét. A szövegre irányított figyelme szinte minden esetben a tárgyalt életművek rendkívüli ismeretével párosul. Bizonytalanabbnak látom az egyes életművek határain túltekintő általánosításait. A mi kis köztársaságunkról írva azt állítja például, hogy a magyar kulturális kánontól „idegen a magunkon való gúnyos nevetés”, elfeledkezve A civilizátorról, az Új Zrínyiászról, Határ Győzőről és Örkény Istvánról. „A memoár, az esszé és a szépirodalom határterületein mozgó hibrid szövegek a magyar irodalomban viszonylag kevéssé elterjedtek” – írja a Világló részletek ürügyén; s noha felsorol néhány kivételt, nem említi az elmúlt évtizedben megjelenteket: például Gergely Ágnes, Karátson Endre, Szilágyi Júlia vagy Zoltán Gábor kiváló könyveit.

Tovább

Raktárkészlet. 1968 / Kundera / 1988 / Tréfa / 2018. Szerkesztette Beck András. Neowatt Könyvek, Budapest, 2018, 109 oldal, 2900 Ft

E kiállításban és kötetben Beck háromféle szellemi tevékenysége találkozik össze egyedi módon: hiszen ő irodalomkritikus, művészetelméletet tanító egyetemi oktató és könyvgyűjtő is. Könyvgyűjtőként vadászott a Tréfa példányaira (s a kiállításon látható többi Kundera-kötetre, cseh antológiákra); a közelmúlt felé forduló kritikusként készítette a Raktárkészlet kötet interjúit mindazokkal, akik tudhatnak valamit a 68-as megjelenés, betiltás, bezúzás, raktározás, a 87-es szamizdat kiadás és a 88-as újramegjelenés történetéről; és művészetelmélettel foglalkozó szakemberként választotta meg anyaga nyilvánosságra kerülésének a formáját. Mennyivel szegényesebb lett volna csupán megírni és kinyomtatni kiadástörténeti tanulmányként a Tréfahistóriáját! Beck arra törekedett, hogy társas projektté, látvánnyá és eseménnyé is tegye a maga kritikai munkáját. A kis kiállítás az ISBN Galériában – egy ritka kritikai műfaj bemutatása is.

Tovább

Kisantal Tamás: Az élet tanítómesterei. Írások a történelem ábrázolásáról. Kronosz Kiadó, Pécs, 2017, 207 oldal, 2500 Ft

A szerző munkássága több mint egy évtizede (a holokauszt-irodalomról szóló 2006-os könyve óta) két, egymást gyakran keresztező nyomvonalon halad: egyrészt történelemelmélettel foglalkozik, másrészt az antiszemitizmus, a „zsidó” mint ellenségkép ábrázolásának a módjait elemzi. Ilyen tanulmányok kerültek be Az élet tanítómesterei című gyűjteményébe is. Olvashatunk a kötetben a történészi korszakolás eljárásairól és fajtáiról, „történeti” jellegű videojátékokról, a holokauszttagadók érveléseiről, mai regények, filmek, tévésorozatok és boroscímkék Hitler-ábrázolásairól, az 1945 környéki amerikai antiszemitizmus szépprózai és filmes megjelenítéseiről, a Saul fiáról és Anna Frank múzeumban kiállított panoptikumi bábujáról. Kisantal Tamás izgalmas könyveket olvas és érdekes filmeket néz. Nem az érdekli elsősorban, jók-e ezek a művek vagy sem; arra figyel, hogyan formálják meg a múltat, amellyel dolgoznak – hogyan igyekeznek a történész vetélytársaivá, az élet tanítómestereivé válni. Komoly, súlyos témákról ír világosan, okosan és olykor ironikusan.

Tovább

Porkoláb Tibor: Kultusz és fe­lej­tés. Lévay József irodalmi és tár­sa­dalmi státusza. Ráció Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 296 oldal, 2750 Ft

Porkoláb azt állítja, hogy Lévay ünnepelt költővé válásában alapvető szerepet játszott, hogy minden kortársát túlélte. Miközben azt írta naplójába, hogy „még a líra mezején is csak dilettáns maradtam”, már készülődött a megkoszorúzása. Fiatalabb kortársai számára ő volt a magyar irodalom XIX. század közepi aranykorának utolsó tanúja. Életrajzának legendásításával még inkább alkalmas lett a nagy időkkel összekötő szerepre: noha Petőfivel csak futólag találkozott, ünneplése idején már úgy írtak erről, hogy a barátja volt.

Tovább

Közel négy évtizeddel ezelőtt Karátson Endre fejtegette egy tanulmányában, hogy a magyar irodalom idegenkedik a fantasztikumtól, mindig igyekszik megkülönböztetni a valóságosat és a valóságon túlit, íróinak képzeletét befogja a történelmi múlt vagy az aktuális valóság keretei közé, egyszóval: hogy a magyar kultúrában valamiféle „józanság-cenzúra” működik. Ha ez helytálló megállapítás, akkor semmi meglepő nincs abban, hogy a Toldi szerelme nem lett ariostói jellegű alkotás. De lehetséges, hogy fordítva van: azért érvényesül „józanság-cenzúra” és valószerűség-elvárás az irodalmunkban, mert sosem volt Orlando furiosója. Szakszerűbben szólva: mert nincs olyan tekintélyes és inspiratív magyar nyelvű irodalmi formahagyomány, amely „anyanyelve” lehetne az újabb fantasztikus műveknek. Néhány éve Margócsy István írt példaszerű kis tanulmányt e témáról, rámutatva, hogy a XVIII. század végén, a XIX. század elején, amikor először elkezdtek magyarul hexameteres költeményeket írni, milyen sok rontott, nehézkes, sikerületlen kísérlet volt szükséges ahhoz (évtizedeken keresztül, sok-sok költő kezén), hogy végre jó magyar hexameterek szülessenek Vörösmarty műveiben. Még további évtizedek után pedig már könnyedén bántak a hexameterekkel XVIII. századi elődeiknél talán kisebb tehetségű költők is. A saját nyelvű formahagyomány megléte, úgy tűnik, ha nem is az előfeltétele, de elősegítője a színvonalas alkotásnak – mint a dobbantó a tornaszernek nekifutó tornász számára. A magyar irodalomból mintha hiányozna a fantasztikus „dobbantó”.

Tovább

Szilágyi Márton: Ha­gyo­mány­tö­ré­sek. Tanulmányok az 1840-es évek magyar irodalmáról. Ráció Ki­adó, Budapest, 2016. 299 oldal, 2900 Ft

A Hagyománytörések persze nem ilyesféle történetpolitikai fejtegetéseket tartalmaz, hanem szaktanulmányokat. A kötet első részében három pályaképet olvashatunk három költőről: Vörösmartyról, Petőfiről és Aranyról. E pályaképekben Szilágyi korábbi könyveiből ismert módszerét követi, a társadalomtörténeti beágyazásét. A költői-írói tevékenységet társadalmi mobilitási stratégiaként értelmezi; a költő választott műfajait vagy magáról kialakított imázsát ugyanazon keretben tárgyalja, mint vagyoni állapotának alakulástörténetét vagy házasodási döntésének szociológiai jelentését.

Tovább

Most, hogy megjelent a 2000 utolsó nyomtatott száma, sok olvasója érezheti úgy, hogy e búcsúszámmal a magyar folyóirat-kultúra rendszerváltás utáni aranykora is véget ért. Hiszen az 1989 táján, után alapított lapok közül már megszűnt a Hiány, a hetilap Magyar Napló, az Athenaeum, a Pompeji, az Átváltozások, a Nappali ház, a Holmi, a Lettre, a 2000 – csak a Café Bábel és a Kalligram él az akkoriban gründoltak közül. (S vajon a Buksz megjelenik-e még?) Noha e folyóiratok önmagukban is jelentős szellemi alkotások voltak, együttes teljesítményük tette az elmúlt negyedszázadot a folyóirat-kultúra fénykorává, amelynek persze nemcsak az új, hanem a jobb régi lapok is részesei voltak. Úgy tűnik, az akkor 27–30, illetve 40–45 éves (ma huszonöttel idősebb) generáció volt a két utolsó nagy lapalapító nemzedék a magyar kultúrában. Az utóbbi évtized és a ma fiataljai már a világhálón hozzák létre a maguk fórumait. Az új kommunikációs formák új lehetőségeket nyitnak meg; a régiek megszűnésével régebben még létező lehetőségek tűnnek el. Ki tudja, utóbb a nyereség vagy a veszteség tűnik-e majd nagyobbnak? 

Tovább

Ketten egy új könyvről - György Péter: Az ismeretlen nyelv – A hatalom színrevitele. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016. 349 oldal, 3990 Ft

Néha oldalakon keresztül csak az egykori szereplők hangját halljuk; a szerző, leszámítva a kötet bevezető tanulmányát, inkább csak érthetővé kívánja tenni magyarázataival a dokumentumokat, s csak részleges értelmezésükre törekszik. A divatos színháztudományi téma, az újrajátszás analógiájára valamifajta írásbeli újraelőadásoknak tekinti e dokumentumközléseket, amelyek számára nem a történelmi forrásértékük miatt fontosak, hanem drámai értelmük és érzelmi töltetük miatt.

Tovább

Miskolczy Ambrus: Cioran hosszú kamaszkora

Pálfalvi Lajos: A Transz-Atlantik megállói

Hetényi Zsuzsa: Nabokov regényösvényei

Vallasek Júlia: Angolkeringő

Tovább

Aki ma íróként vagy kritikusként a realista megszólalás lehetőségeit keresi, e lecke (s a további leckék) tudásának birtokában keresheti. Íróként, azt hiszem, könnyebb ma realista szöveget írni, mint kritikusként igazolni őket. Valaha így beszéltek a kritikusok: íme, ez a mű megmutatta társadalmunk súlyos problémáit. Ma, úgy tűnik, csak ilyen körmönfontan fogalmazhatnak: ez a mű képes volt rá, hogy „retorikai alapon” felkeltse a „valóság általánosítható illúzióját”. Helyesebb a mai megfogalmazás, nem vitás, ám e helyességért azzal fizet, hogy kénytelen lemondani a társadalmi igazság kimondásának pátoszáról.

Tovább

Berzsenyi Dániel levelezése. Sajtó alá rendezte Fórizs Gergely. EditioPrinceps, Budapest, 2015. 1203 oldal,5250 Ft

Tovább

Scheibner Tamás: A magyar irodalomtudomány szovjetizálása. A szocialista realista kritika és intézményei 1945–1953. Ráció Kiadó, Budapest, 2014. 314 oldal, 2750 Ft

Tovább

Ott voltam 1989 októberében Budapesten a Radnóti Színházban a Holmi bemutatkozó estjén a nézőközönség soraiban, és izgatott voltam, csodálkozó és számító, mert nem egyszerűen nézőként ültem a tömött széksorok egyikében, hanem szerkesztőként, aki a vetélytársait jött meghallgatni. A Jelenkor fiatal segédszerkesztője voltam akkor, a nyolcvanas évek magyar irodalma vezető folyóiratáé, s úgy sejtettem, úgy is lett, hogy olyan folyóirat lép színre a Holmival, amely át fogja rendezni az irodalmi lapok terét; talán nem úgy, ahogyan a szerkesztői remélik, a Nyugat örökébe lépve, de átrendezi, megváltoztatva az én lapom helyzetét is.

Tovább

Sztanó László: Taljánok, olaszok, digók. A nemzeti sztereotípi­ák fogságában. Corvina Kiadó, Bu­da­pest, 2014. 579 oldal, 4500 Ft

Tovább

A kikónoknak az volt a balszerencséjük, hogy a földjük útba esett a Trója alól hazafelé tartó Odüsszeusznak és embereinek, s még azelőtt esett útba, hogy az óriás emberevő laiszt­rügonok szétzúzták volna a hős bárkáinak és embereinek többségét. Így aztán Odüsszeusz kikötött a kikónok földjén, s a következőképpen cselekedett: városukat „feldúltam, leölettem a népét; / onnan az asszonyokat, sok kincset kézrekerítve / osztoztunk, hogy senki jogán csúf csorba ne essék”. Mindezt maga Odüsszeusz meséli el az Odüsszeia IX. énekében, a phaiák király udvarában – a mi számunkra Devecseri Gábor szavaival. 

Tovább

Bűnbak minden időben. Bűnbakok a magyar és az egyetemes történelemben. Szerkesztette Gyarmati György, Lengvári István, Pók Attila, Vonyó József. Kronosz Kiadó–Magyar Történelmi Társulat–Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Pécs–Budapest, 2013. 559 oldal,4500 Ft

Tovább

Lajtai L. László: „Magyar nemzet vagyok”. Az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusa. Argumentum Kiadó–Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2013. 643 oldal,3900 Ft

Tovább

Három regény egy-egy részletéről szeretnék írni e cikkben, mely műveket nem köti össze más, csak egy költemény, melyet mindegyik alkotás így vagy úgy megidéz. A költemény szerzője Goe­the, mindössze nyolcsoros, az egyik regényben azt olvashatjuk róla, hogy a legszebb német vers, a másikban azt, hogy „a valaha megírt német versek legismertebbike, melyet minden német gyereknek kívülről kell fújnia”. Valóban a legismertebbek egyike lehet, ismerjük keletkezésének a napját, megírásának körülményeit, képes levelezőlapokon látható a világhírű jelenet, amint a már idős költő újra felmegy a Türingiai-erdő legmagasabb csúcsára, s az ott álló vadászkunyhó falán megtalálja ötven évvel korábban ráírt költeményét, amely A vándor éji dala címet viseli, akárcsak több más, hasonló rövidségű Goethe-vers. A nyolc sort sokféle fordításban ismerheti a magyar olvasó, akár azt is mondhatnám, túl sok fordításban: legalább harminc magyar változata létezik. Egyik ritkábban idézett fordítása, Tandori Dezsőé, így hangzik: „Már minden ormot / Csend borít, / A fákon a lombot / Alig / Járja a szél: / Madarak csendje az erdőn. / Érted is eljön, / Várj csak, az éj.”

Tovább
Élet és Irodalom 2020