Szív Ernő

„Az író másnap, redőzött, félfelhős ég, rohad a rendszer, már föl is tépte a szerkesztőség párnázott ajtaját, majd két tenyérrel nehézkedett rá a szerkesztő asztalára. Az pedig bele is reccsent, pedig pozdorja volt, és egyszer Aczél György is ült rajta. Valamint egyszer Ilike is, valakivel. De kivel.

Elolvastad, Sándor?

Kis csönd, olyan presszókávés. Dúdolt odakint, Ilike, az elvált a titkárnő, a nélkülözhetetlen, a párttitkár is el akarta vinni a megyei központba, de ő nem ment, fiatal költők édesanyja volt, szoptatott is dúlt irodalmi estek után, pelenkázott és lelket ápolt, titokban hamarabb utalt honoráriumot, és többet, egyszer egy kritikus meg akarta erőszakolni, a hallgatag alanyi költő mentette meg, és most a dúdolástól tulipánszagú lett a két narancsos ajka. Főzte a mokkát, erősen megtömve. Jut eszébe, van-e még konyak? Volt, de erre az esetre kevés.

Igen, Géza, dadogta a szerkesztő, elolvastam, és valóban gyönyörű, többször megszakadt a szívem, én… én egyszerűen nem találok szavakat, én… le vagyok taglózva, öt katarzisom volt, nem, hat, de viszont, és ezt szeretném, ha nem értenéd félre, egy kicsit, egy icipicit meghúznám.”

Tovább

„Aztán nemsokára, valamikor, egy tragikus kiskedden, házibuliban találkoztak. A nő ránézett, és Szív esküdni mert volna, hogy nem ismeri meg őt. Talán még a vállát is megvonta, kije neki ez a tag, aki úgy néz rá, hogy közben körte lesz. A rossz író összeivott mindent, sületlenségeket beszélt, leszólt másokat, hencegett, úgy viselkedett, hogy az a többieknek volt kellemetlen. Egy igazi barom volt, fölpántlikázva, bőgve, kolomppal. A társa meg, ez a nő olyan türelmes volt, mint egy öreg, szélütött pap. Fényben ázik a parókia kertje, kötélen szárad egy fekete reverenda. Szép volt a nő, szarkaláb rajzolódott a nyakára, az alsó ajkára harapott, néha fölemelte a tenyerét, és a férfi homlokára tette. Hűsítelek, te forró bikaember. Egyszer még a szájára is rátapasztott, hogy elég, ne tovább, merítsd meg az arcod a csöndben, kis kuss legyen. De nem szidta, ahogy ez ilyenkor szokás. Nem perelt. Nem mutatta, hogy ez a viselkedés, ez a handabanda neki mennyire kényelmetlen, pedig az volt, hát lehet olyat állítani, hogy egy perc alatt írta meg benne, a rossz íróban egy angyali kéz a legutolsó regényét, azt az ötszáztizenöt oldalast?! Úgy beszélt vele, mintha nem két üveg borral és jó néhány vodkával, illetve két almapálinkával szólna, végül gyerek lett a rossz íróból, tanácstalan, esendő, segítségre váró kisgyerek, aki eltévedt a jegenye felnőttek világában. Majdnem leszakította a fogast az a barom, úgy kapaszkodott. És úgy távoztak, hogy a nő fogta, tartotta. Oszlop a nádszál, hiába fúj a szeszszagú, vidéki szél.”

Tovább

A nők szebben tudnak darálni. Klopfolni? Igen. A nők mindig szebben isszák a kávét. És hosszabban is. Tovább is élnek, hát nem? A csudába is, tényleg jobban bírják valahogy a temetést, és hogy tudnak alkudozni egy megveszekedett halottöltöztetővel, így történik: lófaszt lesz a szivarzsebben százdolláros, János, ha nyitva lesz a balszeme, mint az előző uramnál.

 

Tovább

„A Haza, hazám, azám, na, nem. Kerített szarkupac, benne gyáva mézszó, benne kuss, juss, vér, gyöngy, takony és spermium – mi férfimag, néha csak geci – akárha egy shakespeare-i üstben, úgy kavarja, hogy ami kifő belőle, sehogyan sem leli. Hazám, te Londondánia. Hazám szerelem. Csalás. Árulás” 

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021