Harminc éve főszerkesztőnek lenni, apukám. 30! Sok szebbnél szebb történetem van az illetőről.

És hát eltaposhatatlan is. Különben érdekes korban él. Minden virágzik, minden hazaszelet és magyarnünüke egy soha nem tapasztalt pompázat része, majd meglátjátok, télen is tárva lesznek az ablakok, falusi nyuggernudizmus-őrület tör ki januárban, száll a kiáltás, éljen a király, éljen a király, és úgy mosolyog az élet, mint Dzsudzsák Balázs és Szijjártó Peti, na, pont úgy. 

Na most egy ilyen korban kritikus újságírónak lenni, ugye? Megtalálni a csomót. Nem a kákán, dehogy. A naponta kisuvickolt, újraaksizott nemzeti bráneren. Csak annyit mondani napról napra, ez így van. Látod? Látom, na és? Elmondani még egyszer, mint Sorosról a hiszekegyet. Pitbullnak lenni, apukám, csak azért is addig turkálni a nemzeti nedvektől lucskos, kokótól ragacsos szellemi ágyrajárók vackában, míg meg nem lesz az az óriástök.

Undoknak maradni, hazaárulónak, a betyár jóistenit! Tud valaki olyan firkászt, olyan újságírót, olyan sajtóembert, aki harminc éve csinálja így – plusz az előző évek irodalmilag is jelentékeny riportjai –, ilyen fölkent pozícióban, ilyen állandósított, nem lankadó figyelemmel, ilyen állhatatosan, ilyen elhivatottan, ilyen mélységesen méltatlan körülmények között, megannyi távirányítóval működtetett okostóni és kistafírozott paprikajancsi korában, amikor milliárdos kenőcsökkel puhítják a nyelvhegyet, föl ne sértse a felcsúti ánuszt. Működtetni a dohogó gyárat. Mindennap. Reggel és este. Nem állhat le, mert nem. Nincs helyette másik, amely szakmában egyébként minden és mindenki pótolható. Ez nem. Ő. Kinek van erről tudomása, ki érzi át, fogja föl, hogy ez a teljesítmény mit jelent?! Haszna, haszontalansága, jövedéke, járuléka, egyebek. Hogy történelem. Kibírni azt is, hogy a szellemi potentát szépen és halálosan költözik át, viszi drága mesterségét, szakmai csecsebecséit a virtuális világba, és nyilván jól is teszi. Itt maradunk papírnak. Kibírni azt is, hogy mindent fölszámolnak, ami civil és valóban polgári, ami független, aminek nem lehet dirigálni, aminek nem lehet kiosztani a lapot, mert van saját kártyacsomagja, és az nem cinkelt.

„Arról beszélt a Domján Editet idéző elbűvölő hang, hogy meghalt egy illető, egy nagyon szeretett, közmegbecsülésnek örvendő, egy utolsó csodaember, kihunyt a lelke fénye a budaörsi harmat csillogásában, és a temetésen elő kellene adni néhány verset. Kettőt minimum. Ki írta őket, nyögte ki Dezső a realizmus maradékát megidézve, mintegy utolsó erejével. Mert most mintha az idős Psota Irén szirénhangja bűvölte volna bele az önfeladás főzőüstjébe, ő természetesen, ő írta, mert sokoldalú ember volt, kreatív lény, univerzumot vesztettünk el vele, a csillagos égbolt egy jelentékeny darabját.

– Tőlünk ment el, tőlem, suttogta a gyönyörű hang. – És még lenne valami.

– Micsoda – köhécselt Dezső.

– Maga a kedvenc színésze, Dezső. Képgyűjteménye van magáról, Dezső.

– Rólam. Hány kép?

– Legalább száz, százhúsz biztosan. Két mappa. Még főiskolás képek is!

Dezső hallgatott, százhúsz kép. Ő ötszázat saccolt. Annyi biztosan készült róla.

Jó, suttogta aztán a telefonba, vállalom, és üvegesen nézett maga elé.”

Emi tovább próbálkozott, fölemlegette még a szülés túlvilági fájdalmait, és hogy milyen komisz gyermek volt Tomika, harapva szopott. Gúnyos kacaj volt a válasz, Lili rugdosni kezdte őket a tegnap vett hegyes orrú – méregdrága olasz márka – cipőjével. Kikönyörögték, hívjon mentőt, Lili azt sikoltotta, jó, és már a legnagyobb fakanállal verte őket, de előkerült a porszívócső és a lámpaállvány is.

Az énekest Balavány Egonnak hívták, és az egyik legnépszerűbb színpadi dalia volt a romlással dacoló városban. Szép férfi volt, ha az utcakövön kopogtak megfontolt, művészi léptei, köszöntek, kalapot emeltek. A nők csak ennyit mondtak, az Egon. Férfiköpés csattant utána, ez is fontos. Az uralkodó nép tagjai is süvegelték, mert nagy művész volt. És tényleg az volt.

Egon többször nősült, mert a színpadi embereknél a szerelem, a szenvedély és a hűség mást jelent, mint a pórnépnél. Nem tudok lelépni a színpadról, érted, fiam? Egyszer fölléptem rá, azóta ott állok. De ez nem Shakespeare. Ez nem bon mot! Ez a valóság. De négyszer nem akarok válni, elhiheted.

Erős, tiszta hangja volt, végigfutott az ember hátán a hideg, ha rákezdte, még a legundokabb kritikusok sem lövöldöztek rá mérgezett nyilakat, sztár volt. Az nem könnyű dolog.

„Új Semjén-versek? Olvasó”

„Ica, várlak zárás után a bolt mögött. Hozok virágot, mert az ovi udvarán sárgán zubog az aranyeső, és lesz néhány tüském, négyet tőletek loptam. Természetben fizetnék. Feri”

„Elképzelésem a következő. Mi, magyarok, segítsük ki orosz testvéreinket, és foglaljuk el Ukrajnát. Hadicsel, hoppá, Moszkva felől vonuljunk föl! A lófaszt alapították a vikingek Moszkvát. Mi voltunk, magyarok! Védjük is meg. Vitéz Kelemen Lajos nyugd. stb., nektek Lajos bácsi”

„Annyira fáj. sk.”

„A minap a Kisvirág Vegyeskereskedés előtt hagytam háború előtti Csepel kerékpáromat, igaz, lezáratlanul. Amikor a vásárlást elintéztem, e régi, becses családi darabot nem találtam. Visszamentem a boltba, hogy érdeklődjek, hát már bent árulták! Ügyes. Zsolt”

„Vásárlás utáni vérnyomáscsökkentést távenergia-szolgáltatással vállalok. Eti”

Bántottalak én téged valaha?, kérdezte ordítva a férfi, mire az asszony bólintott, igen, bántottál, a férfi meghökkent, de csak egyszer, egészen pontosan háromszor vertél meg, mondta a nő, harmadjára össze kellett varrni a szájamat, jó, akkor háromszor, de te nem vagy a lányom, igen, illetve nem, valóban nem a lányod vagyok, de a feleséged vagyok, akkor is az voltam, amikor ököllel megütöttél.

Hogy az anyátok megint okoskodik.

Csak szól, mondta az asszony, és leült a csöndesülő lány mellé, átfogta a vállát.

Én megmondtam, szólt neki.

A lány hisztérikusan felcsattant, megmondtad, megmondtad, miért engedted, hogy hozzámenjek?! Miért engedtétek!

Nahát, ez nagyon fáj, sóhajtotta az anya, és ő is ivott egy vodkát. Könyörögtünk, hogy ne tedd.

Puskát nehogy vigyetek!

Anya már negyedjére telefonál, hallotta mögötte apa dörmögő hangját, kétségbeesetten nyugtatta, valószínűleg most apának a legrosszabb, ilyenkor anya dührohamot kap, és sikoltozás a vége. Minden évben elmegy a háziorvoshoz. Mi a panasz, Zsuzsika. Ja, igen, a sikoltozás. A háziorvos ismerte apát és anyát, adott talán valeriánát. Vagy valami ilyesmit. Zsuzsa, harapjon rá egy fakanálra. Ilyeneket mondott. Anya egyszer a rendelő folyosóján is sikított.

Három napja hozták el őket. Samir és Hafsa, meg a két gyerek. Samir tört angolsággal azt magyarázta, hogy egy hónapon belül Düsseldorfban lesznek, az ő rokonsága ott él. Két unokatestvér, nagybácsi. Hafsának nincsen rokonsága.

Egyedül maradt.

Öt éve mondta neki az asszony, hogy költözzenek össze. Ő akkor hatvanöt éves volt, éppen nyugdíjas lett, az asszony is hatvan felett, két esztendeje vesztette el Ivánt, ő négy éve Klárát. Két özvegy, két szabad vegyérték. Régóta ismerték egymást, az őket sújtó gyász után egyre többet találkoztak, alkalomszerűen és randevút megbeszélve is, igyunk holnapután egy kávét, látta már az új parkot?, tegeződjünk, jó? Lett közöttük valami kellemes, meghitt viszony, az ember eszébe jut a másik, jó rágondolni, nem csak úgy vagyok világban, van hová menni, van kihez szólni. Kiadósakat sétáltak, moziba ültek be, a férfi mindig középre akart ülni, a nő szélre, néhányszor színházban voltak.

A jó embereket hasonlóképpen temetik, mint a rosszakat. Általános szokás, mondhatni hagyomány, hogy a rosszéletű embereknek éppolyan végtisztesség jár, mint a jóknak. A nyolcvanöt esztendős korában elhunyt Harsányi tanító néni jó ember volt. Református szertartás szerint helyezték végső nyugalomba, és legalább kétszázötvenen jelentek meg a szertartáson. Ha háromszázra becsüljük a létszámot, akkor sem járhatunk messze az igazságtól. Egy ekkora településen a rossz ember temetésén is összegyűlik kétszáz ember, és éppúgy viselkedik, mint a jó emberek temetésén. Továbbá az is törvényszerű, hogy a rossz ember éppúgy űrt és hiányt hagy maga után, mint a jó, amikor elhalálozik.

A fiú anyja fölakasztotta magát. Ezzel kezdődött. A fiú mentette meg, levágta, még lélegzett, túlélte. A depresszió egy különösen súlyos formája. Nem bipoláris, valami más. A fiú eljött az eset után, és azt mondta, hogy bár nem akar vádaskodni, de az apja tehet róla. Az apja az oka az anyja szenvedésének, ő hozza ki belőle a kétségbeesést és az önpusztítás hajlamát. Milyen ember az apja? Csöndes. Nem kiabál? Nem.

Akkor a férfi megkérdezte a feleségét, ki ez a gyerek, az asszony azt mondta, tanította elsős korában, aztán elvették az osztályt tőle, ez a gyerek soha nem jelentkezett, soha nem szólt, feleltetni sem nagyon lehetett, de adott neki verseket. Tényleg? Három írás, négy, nem hosszúak, kamaszkori versprózák. Valahová elkeverte, neki tulajdonképpen tetszettek, de hát egy magyartanár mindig le van maradva a modern hullámzástól, ez törvényszerű, nem tudja igazán megítélni.

Az új raklapokon ült, volt alatta vagy négy. Fenyvesi, aki most érkezett vissza a nagyraktárból, érezte még a szagukat is. Az öreg lehajtotta a fejét, a válla megereszkedett. Fenyvesi tudta, hogy sápadt, mint egy halott. Magához intette Ferikét, aki máris szaladt, hagyta a parkettákat.

– Elesett?

– Nem tudom, főnök.

– Mondtam, hogy figyeld.

– Mondta, Főnök, figyeltem is. Egyszer csak nem láttam. Kiabáltam, hogy Karcsi bácsi! Karcsi bácsi!

Az öregember erre felemelte a fejét. Fenyvesi intett, hogy jó, jó, halkabban. Aztán hátrament Ferike, és akkor már csak azt látta, hogy ott fekszik. Szerinte...

– Szerinted?

– Nem esett el. Csak lefeküdt oda, hátra. Hogy ne essen össze. Itt – Ferike körbemutatott, lécek, forgácsok, pozdorják mindenütt, a nagy, piros szeletelőgép. – Vagy akárhol. Idetámogattam, főnök.

Bólintott, jól van, Ferike menjen a dolgára. Ő meg odalépett hozzá, óvatosan megfogta a vállát, apa, hoztam újságot meg szendvicset.

– Milyet?

– Marhahúsos.

Tizennégy éves. Nyolcéves kora óta nézi a műsort, akkor ébredt föl először, akkor nézett végig egy ilyen jelenetsort a megnyílt ajtó mögül, amiről nem tudta, micsoda, aztán nyilván rájött. Nem volt testvére. Maradtak reggelre nyomok. Az apja már munkában. Ő soha nem kérdezett a nyomokra, amik kék és zöld foltok voltak, véraláfutások. Soha nem kérdezett, és ez jó volt, nem kell beszélni róla, olyan, mintha nem is lett volna, nincs és kész. Soha senkinek nem mondta. Az iskolában se, a téren, az egyesületben, ahová fél évig járt. Atlétika. Azt mondta Feri bácsi, benne van a jegyzőkönyvben, hogy beállított hozzá egy kislány, már ismerte, mert néhány napja, hete nézte a többieket, futókat, gerelyeseket, távolugrókat, aztán odajött hozzá, melyik a leghosszabb táv. Milyen táv. A futó táv. Hogy hívnak. Elvira vagyok, melyik a leghosszabb táv. Itt a tízezer a leghosszabb, Elvira, de csak nagyoknak. Te még nem vagy akkora. Azért szeretne edzeni. Addig edzett, mígnem egy délután lefutotta magában. Egyedül. Feri bácsi csak nézte. Egy kör, két kör, tíz kör, húsz, huszonöt kör. És nem jött többé, nem látták. Feri bácsi be akart menni az iskolába, de mindig közbejött valami. Feri bácsi nem is igazán csodálkozott a tízezer méteren. Volt abban a lányban valami furcsa, mintha beszélt volna futás közben.

A már lezajlott temetést a nővére intézte, akart segíteni, de a nővére nem engedte, mindegy. Anyát is a nővére ápolta, miután hazahozta a kórházból. Majd én, mondta mindig, ne fáradj, majd én. Megfeszült a nővére szája. Jól van, akkor te. Amikor fölment az anyja lakásába, a nővére soha nem hagyta egyedül őket.

A másik oldalról figyelte a túlpartot. Miután eljött a temetkezési vállalattól, vett egy távcsövet a közeli vadászboltban, és most azzal pásztázott. A lencse közel hozta a még burjánzó túlpartot. Csak meglátta a zöld csónakot. Három óráig időzött ott, a háta mögött futók és kerékpárosok jártak, kutya szaladt le hozzá, körbeszaglászta, hajók jöttek és mentek, egy hatalmas, üres vontató dél felé úszott. Rajta a termetes daru, akár egy magányos kérdőjel. Érkezett aztán egy olyan hajó, amilyet a nővére is kibérelt, lehet, hogy ugyanaz volt, ugyanaz a hajó egy másik gyászoló társasággal, a híd előtt ez is befordult, keresztbe állt az áramlással, hagyta magát sodortatni. Repültek a virágok. A virágokat látta. A dobozt nem látta, ahhoz túl messze volt. Eszébe jutott a lány az irodából. Volt egy pici tetoválás a nyakán, a füle alatt. Egy fecske talán?

Éjszaka éppen végeztek, amikor észrevették, hogy a küszöbön áll a kisebb, fehéren lobogó szellem a sötétben. Mostanában átjár. Nem minden éjjel, de elég gyakran. Beszélt a klinikai pszichológussal, el fog múlni. Biztos? Beszéljenek többet az óvodáról, mi történt vele, ki a barátja, fél-e valakitől. Az első éve, nem? Ő kísérte vissza, betakargatta, suttogott hozzá, voltak három-négy mondatos meséi, amikbe mindig belealudt a kicsi, de most máshogy történt.

És a fiúk nevettek, mint a boldog lovacskák. Dobogtak a csizmájukkal. Cincogott a hegedű. Úgy verték össze a tenyerüket, mint a gyerekek. Van színházunk nekünk is! A hosszú, elnyúlt épület, ami kocsma is lehetett, talán zsidó kocsma, vagy bolsevik gyűlések, rendezvények színhelye, belerecsegett a röhögésbe. A tréfamesterek hajlongtak, gyorsan eltették az üveg italt, aztán másnap besétáltak az egyik közeli, csöndesen nyújtózó aknamezőre. Volt ott valami tiltó tábla is, feszített drótok, de ki törődik ilyesmikkel. Fűre lépni tilos, persze. A drót alatt át lehet bújni, tessék csak. Hacsek úr! Sajó úr! Szíveskedjenek. Úgy nézett ki, hogy az aknamezők is kedvelik a tréfálkozást. A kikerics körül döng a dongó, errefelé is sárgáll a kutyatej. A folyton értetlenkedő Hacsek nem jutott el Moszkváig. Sem pedig a jól informált Sajó úr. Az az igazság, balzsamozni se igen lehetett volna őket.

Az első alkalommal, éppen huszonöt éve, egymásnak koccantak a pult előtt, azt hitte a recepciós, összetartoznak, úgy is regisztrálta be őket, nem kérdezősködött, ők meg belementek a játékba, együtt lifteztek föl, ugyanaz a szoba, és odafönt Szőke leült az ágyra. Ez... ez most mi. Te tudod, hogy ez most mi? És hogy van egy gyereke. Nem baj, neki is van. De hogy ők mit akarnak? Nem tudja, mondta, és tényleg nem tudta, hát nem volt eltervezve, ebben a magától értetődő, jóllehet mégis képtelen helyzetben, mert más az, hogy mit éreztek tizennyolc évesen, de hogy ez most így jöjjön elő, ilyen gátlástalanul és őszintén, csöppnyi szemérem nélkül, csak mert ilyenkor már van kis szégyenkezés, hogy megereszkedett, hogy petyhüdt, hogy úszógumi, hogy nehezebb és hogy savanyú vagyok. Lettem. Hát ez tényleg fölfoghatatlan volt. Nem volt semmi szabadkozás. Te most fogod a mellem? Tényleg? Együtt mentek le a már nekiveselkedett, enyhén spicces többiekhez, kézen fogva.

Mit röhögsz, hülye.

Inkább töltsél, Karcsi.

Különben tavaly is ezt hozott a nyár, jó adag megkönnyebbülést, langyos hullámok, égen kószáló felhők és forró lángosok formájában visszatértek az álmok. Zoli, a vendéglős akkor még újra tudott indítani. Idén Zoliból több lesz, nem nyitnak újra, hiánycikk lesz a vasalt keresztpánt az ötkilós lakattal, hát istenem, miért nem helyezkedtek jobban, kisbolttal a nemzeti sztráda mellett?! Te tiszta hülye vagy. Nyár, haverok, afta.

Elengedett kézzel, csak mert így mondtuk, és nem azt, hogy elengedett kormánnyal, menni a nagy, huszonnyolcas biciklivel, egyenes háttal, elég nagyképűen. Megtanulni a füttyöt, négyujjas, hajlított mutatóujjas, az egyujjas az már kétségtelenül csúcs, nem kevésbé a sivítós ujj nélküli, ami olyan hanghatás, mintha kettévágná a levegőt. Megtanulni az ökölfúvás búgó galambhangját, a horogkötést, a hashullámoztatást, az akármikor böfögést.

Szőrösödik. Juj, már feketednek a szálacskák! Hol van nagypapa nagyítója, ja, a gyógyszeres dobozban tartja. Imi azt mondja, hogy le kell borotválni, akkor jobban fog nőni, de Imi hülye. Mondjuk, Imi olyan erős, mint az állat, és már cigarettázik is.

Egyszer a nagyfiúk szóltak, hogy réseken és repedéseken át be lehet bújni a roggyant tetejű zsinagógába. Vannak ott mindenféle könyvek. Meg talán más is. Lázas ujjakkal eldugott, padló alá ásott érték. A hetvenes évek legeleje, egy vidéki kisváros senkiése zsinagógája. Majdnem harminc éve üres, elvitték belőle az Istent, a szót, a hitet. Egyre kevesebb az ember, aki még emlékszik az idelátogató izraelitákra. Hányszor átnézhették érdeklődők eldugott arany után. Hány elemlámpafény pásztázhatta valami rejtett visszacsillanás reményében. Kopogás falon, földön, gerendán. De csak Dávid zsoltárai, fekete hátú énekeskönyvek hevertek a halmozódó törmelékek között.

Gyurka nagybátyám édesanyja akkor halt meg, amikor ő ötéves volt. Anyám alig egy. Rengeteg képet látok róla, méla arcú, mondhatnám kissé bambának is, de inkább szomorúnak. A maciját végül én beleztem ki. A hintalovát én tettem tönkre. A gyönyörű rajzait, tollas, íjat feszítő indiánokról és görög testű sportolókról én kótyavetyéltem el. Az összegyűjtött sportújságjait, köztük az Aranycsapat diadalmenetét én szórtam bele a világba. A család, amikor a gyönyörű, okos anyja meghalt, kézről kézre adta, igazi árva volt. A nagyszülők versengtek érte, kinél legyen. Birkózott. Gimnazista lett, valami eltört a kamasz fiúnál, egyre rosszabbul tanult, meg is bukott másodikos korában. Még otthonról is megszökött, fölszaladt Pestre. Aztán ott is hagyta az iskolát, és a nyári szünetben a téglagyárban dolgozott, ahol egy elszabadult csille csúnyán megbántotta a karját. De birkózott tovább, egyre növekvő fájdalmakkal. A szolnoki kórházban állapították meg a csontszarkómát. Ötvennégy augusztusában halt meg a családi otthonban, tizennyolc évesen.