(Démonizált hely – Sétaszínház Térey János műveiből, augusztus 31., A Menedék – TÁP Színház, Trafó, szeptember 5., A Jelentéktelen –Narratíva, Füge, Jurányi, szeptember 12.)

A Démonizált hely, ahová más kirándulni jár nem könnyed kikapcsolódást kínál, pláne éjjeli sötétségben, hanem kicsit fel akarja piszkálni a hely szellemét, elmélyülésre, múltba tekintésre, beleérzésre invitál. És teszi mindezt a választott lakókörnyezetében bizonyos fokig meghasonlott Térey János írásain keresztül. Igazából nem fontos, a kiválasztott részletek honnan, melyik könyvből valók, csak az, ahogyan és amikhez kapcsolódnak – ahogyan a szövegi kontextusból vissza- vagy átlépnek a régi-új, történelmi és személyes kontextusba. (Ugyanakkor egy ilyen beavatás után biztosan más szemmel olvassa újra a regényeket, drámákat és elbeszéléseket az ember, mert bizony tagadhatatlanul kedvet kap az újraolvasáshoz.)

De a Vas utcát most öntudatos fiatal felnőttek vették birtokba, akik tudják, mit akarnak, és ha kell, megtoldják a karjukat a parlamentig. És akiknek hála az is látszik, hogy itt nemcsak az ő tanulmányaik, hanem (minimum) a felsőoktatás szabadsága is tét. És ebből a helyzetből – ugye feltűnt? – a kinevezések óta a minisztérium kivonult.

Hajrá, srácok! #freeSZFE

(Tündértánc – Nővarázs, Fővárosi Nagycirkusz, augusztus 14., 15:00)

Vitatható viszont a rendezés, a műsor összeállítása – a „darabot” maga Fekete Péter jelenleg kultúráért felelős államtitkár stb. arranzsálta, akit egyszer megvédtem, de most már nem mentegetem, csak csodálom, hogy a munkája mellett a hivatására is tud nem kevés időt és energiát áldozni –, illetve az arra aggatott dramaturgia, még ha az nem egészen úgy működik is, mint a szövegalapú, drámai színházban, hanem „vannak kész és alig piszkálgatható artistaszámok”, azokhoz kell karaktereket és ívet kitalálni, betéteket, párbeszédes passzázsjeleneteket írni, ahogy azt az előadás dramaturgjától, Pál Dániel Leventétől olvashatjuk a vonatkozó újságszerű kiadványban.

(Határátlépések, OPI, Hatszín Teátrum, július 30. etc.)

Tetszik a színpadi elkötelezettség, a minőségi szórakoztatás vágya, a komédia mögötti gondolat, a játszók közötti kapcsolat, bosszant a kritikátlan röhögés a puszta hatásvadászatnak vélt (részben az is, de csak részben) gatyaletolós viccelődésen. Tetszik a jó karikírozás, egy-egy kabarétréfa kidolgozottsága, bosszant, amikor csak úgy-amúgy, kényszerből sikerül lecsapni a poént. Tetszik a meta, a kiszólás, még ha következetes motívummá nem fejlődik is, bosszant, amikor kevesebb van egy jelenetben a hosszánál.

Hová is fordulhatna ez elől az ember menedékért, mint a művészethez, szóval pihenésképpen magam is „ráfanyalodtam” az éterben keringő kincsekre. Már csak azért is, mert az utóbbi hetekben olyan felvételek jöttek szembe és kínálták magukat, amelyeknek már képtelenség volt ellenállni, ráadásul egy darabig még ingyenesen is hozzáférhetők, illetve egy csekély összegért bármikor megtekinthetők. A Metropolitan Opera online szolgáltatására egyszerűen nincs más szó: példaértékű.

Nem állítom, hogy ezek a produkciók akár technikai apparátusukat, akár kidolgozottságukat tekintve mind tökéletesek, de legalább mernek játszani a térrel, eljátszani gondolatokkal, kérdezni, bevonni és beavatkozni, és ami a legfontosabb: nem szimpla városnézésre, nem is öröklétre hajtanak, hanem itt és most, a jelenben aktívan léteznek. Erős pillanatképek, amelyeket a PLACCC háttérgárdájának azért nem ártana kicsit (át)láthatóbban gondozni.

Mellesleg, de ezt csak halkan mondom, ha sokak megítélése szerint nem megfelelő az oktatás színvonala, arra nem egy kívülről/felülről vezérelt strukturális modellváltás a megoldás. Személy szerint a levélben azonban az a kedvenc részem, amikor a szöveg megfogalmazói arról beszélnek, hogy „az egyetemen végzett hallgatók nem szolgálják ki a magyar kőszínházi hálózatot”, mert „az egyetem oktatói közössége a független szféra felé orientálja” őket. Nos, bár a szerződtetés folyamatába nem látok bele, naivan azt gondolom, hogy egy fiatal színész oda szerződik, ahol tovább pallérozhatja magát (értsd: kecsegtető szerepajánlatokat kap), és a munkájából nem mellesleg meg is tud élni.

De hát minek is egy ilyesfajta átalakulás kidolgozására és magára az átállásra annyi időt szánni? Ne is január elsejétől, hanem – mi sem logikusabb – inkább szeptembertől, a következő tanév kezdetétől menjen minden új mederben! Ez mostantól számítva alig három hónap (egy átlagos munkavállalói próbaidő) a jövőbeni fenntartó Alapítvány létrehozására és bejegyzésére, a kuratórium és mindenféle felügyelő testületek felállítására (a tagok jelölésére, megválasztására és becsatornázására az érdemi munkába), a szervezeti és működési szabályzat ki- vagy átdolgozására, az új működési szerkezet bejáratására, az ezzel járó adminisztrációs és egyéb pluszfeladatok elvégzésére stb. Az oktatás tartalmát remélhetően azért nem kell majd hozzácsiszolni a jogi csűrcsavarokhoz, bár az eljárást tiszteletre méltó higgadtsággal és felelősségérzettel kezelő SZFE honlapján a transzparencia jegyében nagyon helyesen nyilvánossá tett dokumentumokban a minisztérium részéről egyre kevesebb szó esik az egyetem szakmai személyzetével és polgáraival való egyeztetésről.

Vagyis ahogy a mellékelt példa mutatja, jelen helyzetben nemcsak a rongyos és független csepűrágók, hanem a profitorientált előadó-művészeti nagyvállalatok is bajban vannak. A Cirque du Soleil eddig 44 előadását kényszerült lemondani (rendszerint aréna méretű terekben játszanak elég borsos jegyárakkal), így mostanra olyannyira kifutott a pénzből, hogy mintegy 1 milliárd kanadai dollár adósságot halmozott fel. A kanadai állam viszonylag hamar döntésre jutott, hogy hajlandó egy jelentősebb kölcsönnel megsegíteni a céget, amit egészséges nemzeti öntudattal feltételekhez kötött: a székhely maradjon kanadai földön, a döntéshozó testület legbefolyásosabb tagjai legyenek kanadai állampolgárok, a részvényesek többsége szintén, és így a szellemi tulajdon maradjon hazai kezelésben.

Az előadó- és képzőművészek helyzete nyilvánvalóan Franciaországban sem rózsás. Azzal a különbséggel, hogy arrafelé mintha a gyakorló szakemberek kicsit szélesebb körét meghallgatnák a politikusok, illetve a rendszer sokkal jobban be van biztosítva. Teszem azt, színházi ügyekben a döntéshozók például nem az ország gyakorlatilag egyetlen igazán kiemelt, állandó társulattal rendelkező repertoárszínházának igazgatójától kérnek véleményt, a nemzeti (vagyis állami támogatással rendelkező) színházak direktorai pedig nagyon is szívükön viselik a függetlenek sorsát, szolidaritási alapot reklamálnak, mivel programjukban és működésükben nagy mértékben rájuk is támaszkodnak.

Fekete Péter cirkuszi elfogultsága nem titok, ugyanakkor meg is kell őt védenem, mert ő legalább megmaradt hobbibűvésznek, nem húz elő nyulakat a cilinderből, nem szórakoztatja kártyatrükkökkel a nagyérdeműt, hanem politikusként milliárdokkal zsonglőrködik. Szemben például a Nemzeti Színház időnként politikusi elánnal megszólaló direktorával, illetve az EMMI Kultúráért Felelős Államtitkárságának eredeti szakmáját tekintve színész, énekes Előadó-művészeti főosztályvezetőjével, aki adandó alkalommal az internet nyilvánossága előtt is dalra fakad egy lélekemelőnek és européernek szánt országimázsklipben.

A színpadi élőszó bennszakadt, a videokultúra viszont virágzásnak indult. Így idén április 11-én nem csupán írott formában árasztották el a netes felületeket a válogatott versek, hanem az archívumok gyöngyszemei mellett friss mozgóképes anyagok is megjelentek. És nem, ne a Vers mindenkinek steril stúdiófelvételeire gondoljunk, színházi alkotóink szerencsére ennél jóval találékonyabbak.

Mások, színészek és színházvezetők maguk készítettek pár szavas felvezetéssel rövid felvételt. Mindeközben a Magyar Teátrumi Társaság portálján nem látni semmit, még a saját üzenetüket sem, amely a Nemzeti Színház honlapján tűnt fel Trill Zsolt – nyilván munkaköri kötelességeként elvégzett – tolmácsolásában. Az impresszum szerint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet jegyezte textus kétmondatos összefoglalással elintézi a világszövetség üzenetét, majd azt egy majdnem kétszer olyan hosszú gondolatfutammal egészíti ki, amely »nemzetünk szellemi egészségé«-ért aggódik, és végül „szellemi és érzelmi erőt, jókedvet, bőséget és védő kart” kíván (sic!).

(Poppea megkoronázása, Katona József Színház, március 7.)

Ugyanakkor  jegyezzük meg, hogy ez nem egy Pintér Béla-daljáték, ahol kényelmesebben szabható a színészekre az ének, hanem egy barokk opera, amelynek simán fel lehet rúgni a szabályait, sőt, az teszi izgalmassá az előadást, de felrúgni csak következetesen érdemes, azaz nem muszáj képzett operaénekeseket imitálni, ha nincs meg hozzá a technika. Színészből is tökéletes.

(Molnár Ferenc: A doktor úr, Vígszínház, február 29.)

Ennyi példából is egyértelműen látszik, hogy az előadás erőssége a képi fogalmazás, aminek viszont keményen ellentart a színészi játék. Sárkány szerepét Fesztbaum Bélára osztani a Szent István körúton már-már provokációval ér fel, mégpedig azért, mert ő a kisujjából kirázna bármilyen Molnár-szerepet, csakhogy Zsótér ezt nem hagyja neki. Ahogy a színpadon senki másnak sem.

(Lady Chatterley szeretője, Trafó, február 10.; Mit tennél, ha ma meghalnék?, B32, február 14.)

Ördög Tamás rendező az elmúlt egy-kétszáz év irodalmi termésében mintha kifejezetten keresné az olyan műveket, amelyek a maguk korában (és az adaptációknak köszönhetően akár később is) felhördülést keltettek, netán botrányt kavartak. És előszeretettel mutat rá arra, hogy ma már nem egészen az a botrány alapköve, amit annak idején a háborgók annak tartottak, sőt, bizonyos fokig – sulykolás nélkül – igazságot szolgáltat a megalázottaknak és megszomorítottaknak.

(W. Shakespeare: II. Richárd, Pesti Színház, január 12.)

A Kolozsvárról vendégrendező színházi mogul, Tompa Gábor ilyetén módon súlyozza át a darab mélystruktúráját. A történelmi konfliktusokat, a nem annyira akciókban, inkább gyászban és háttércselszövésekben gazdag shakespeare-i cselekményt természetesen teljességében megtartja, csak erősen lelki síkra tereli a két főszereplő viszonyát, amelyben magán- és közélet folyton összekoppan. Értelmezzük úgy, hogy ebben a felfogásban a II. Richárd egy barátság története, amelyben a két fél tudatában van egyrészt kötelességeinek, másrészt a másikkal szemben elkövetett akár személyes, akár politikai vétkeinek, csak az egyik jobban, a másik kevésbé mutatja ki az érzelmeit.

(Lót – Szodomában kövérebb a fű, Örkény Színház, január 9.)

Menni vagy maradni? Megvendégelni az idegent, vagy kiszolgáltatni? Belesimulni a rendszerbe vagy sem? Elfogadni a helyzetet, vagy lázadni ellene? Hűség, hit, remény, szeretet? Minden szájból kemény mondatok hangzanak el többek közt ezekről – Térey alaposan átgondolta és kihegyezte a témát, amellyel Kovalik évekkel ezelőtt megkínálta (Ari-Nagy Barbara dramaturg és Nádasdy Ádám irodalmi konzultáns pedig posztumusz finom kézzel, tisztelettel dolgozott az írott anyagon).

(Bánk bán, Katona József Színház, Kamra, december 20.)

De tegyük is félre rögtön az előadás-tapasztalatokon alapuló előítéletet (amelyet, jegyezzük meg, Vidnyánszky Attila 2017-es rendezése a Nemzetiben abszolút pozitív irányba lökött), mert Tarnóczi a Kamrában nem a kötelező kűrt futja, neki saját koreográfiája van, amely mindamellett tiszteletről, fejlett elemzőkészségről és finom humorérzékről árulkodik.

(Kurázsi és gyerekei, Radnóti Tesla Labor, november 20.; Rozsda, Szkéné, november 22.)

A Szkéné Rozsda-előadása nagyjából fordítva hatott rám: szép lassan, fokozatosan megnyert magának. Nem a dráma, ami olyan, amilyen, nem a színészet, ami kevés híján tökéletesen illik a szöveg világához, hanem a produkció a maga egészében. Mert bár nem tökéletes (nem is kell annak lennie), igazi elkötelezett munka. Az látszik rajta, hogy a rendező, Horváth János Antal Simon Longman darabjának az elkötelezettje. Mert beleszeretett. És nem iszonyúan mondani akar vele valamit a világról, hanem egyszerűen meg akarja mutatni azt a világot, ami ebben a szövegben van. És ehhez nagyszerű társakat talált maga mellé.