(Peter Schaffer: Amadeus, Pesti Színház, november 26.; Alexander Vantourn­hout / not standing: Through the Grapevine, Trafó, december 1.)

Shaffer darabja őszintén szólva nem túl bonyolult, megkockáztatom, kissé felszínes, ám ez nem szokta megakadályozni a rendezőket abban, hogy némi mélységet csempésszenek a karakterekbe. De kinek az árnyalás áll jobban kézre – mint például Szikszai Rémusznak (Orlai Produkció, 2014), aki az izgő-mozgó, a kisujjából is muzsikát csiholó, folyton vibráló Keresztes Tamás mellé Kulka Jánost kérte fel tépelődni és tragikusan önmarcangolni –, kinek az ecsetelgetés. A Pesti Színház novemberi bemutatóján inkább ez utóbbi módszer érződik: Hegedűs D. Gézának láthatóan fontos, hogy felfesse a teljes tablót, érzékeltesse az udvari viszonyokat, a kétpólusú szembenállásokat (olasz vs. német nyelvű opera, befutott vs. feltörekvő, nyalánkságokon élő vs. koplaló művész, tehetség vs. morál).

(Freeszemle, Örkény Színház, november 12–18.)

(John, Budaörsi Latinovits Színház, október 29.)

Csakhogy a John (drámai) vonzereje a Budaörsi Latinovits Színház és a rendező, Máté Gábor felfogásában rejtve marad. Őszintén szólva az izgalmas plakát és a horrorsztorit ígérő beharangozó szöveg után az előadást látva az ember könnyen becsapottnak érezheti magát. Nem mintha azt várnánk, hogy a színpadon majd patakokban folyik a vér, és a kisvárosi panzióban kísértetek ijesztgetik a vendégeket, de tulajdonképpen a nagy szembenézés és magunkra ismerés is elmarad. Pedig az aha-élmény meglehetne, hogy bizony mi is pont ilyen – fiatalosan, megcsalósan, lelkiismeret-furdalósan, próbálkozósan, szakítani nem akarósan – vagy olyan – öregecskén, a vélt vagy valós emlékeinkkel körülbástyázottan, a halottainkat vagy a betegeinket rejtegetőn-ápolón – magányosak vagyunk

(Lidércek, Shaxpeare, Delírium; Örkény Színház, október 10.)

A részletekbe kár lenne belemenni, mivel a színpad majd minden négyzetcentiméterén és az előadás majd minden másodpercében a Bodótól megszokott felfokozott ritmusban pörögnek a képek, valamint a hozzájuk tartozó fricskák és poénok, amelyek szintén felfokozott trágárságát megint csak nem érheti kritika, hiszen Závada Péter szövege abszolút az utcáról ismerős nyelven szól. Mindemellett a színlapon már hígítva tálalt cím (rövidítve: LSD) is sokat elárul arról, miféle eszköztárra számíthatunk (két terápiás ülés között egy kollektív hallucinációra).

(Molière: Tartuffe, Comédie-Française, MITEM, Nemzeti Színház, október 7.)

Ha valami igazán feltűnő ebben az előadásban, egyrészt az, hogy az egyetlen, asztal alá bújós, leleplezős jeleneten kívül gyakorlatilag nincs benne helyzetkomikum – cserébe viszont vannak ténylegesen felbomló vagy elmélyülő emberi viszonyok családon kívül és belül. És ebből következik a másik: Ivo van Hove a Tartuffe-öt nem vérbő komédiának, hanem elég súlyos drámának játszatja. És a nézőtéren mintha senki sem bánná, hogy nem kacagja könnyesre magát.

(Marius von Mayenburg: Perplex, Exit Generáció – Szkéné Színház, szeptember 23.)

A produkció igen fontos összetevője a dramaturg beavatkozása, mégpedig azért, mert Hárs Anna szinte észrevehetetlenül simítja bele a végig és minden irányba nyitott darabba Kabai Lóránt verseit. És ezek az előadás legdrámaibb pillanatai, még ha helyenként elmosódik is a határ a rögös magyar flaszter mélyen személyes lírája és Mayenburg univerzálisabb, látleletszerűre komponált konzumsemmisége között; helyesebben pont ettől drámaiak. Mindemellett a vége felé közeledve egyre hangsúlyosabban érződik, hogy az alkotók nem csak a felszínt akarták kapargatni, vagyis nem engedték, hogy a többnyire humoros fordulatok a zabolátlan komédiázás csalóka terepére csábítsák őket.

(Jógyerekek képeskönyve, tatabányai Jászai Mari Színház – Népház, Városmajori Szabadtéri Színpad, szeptember 7.)

Az előadás legnagyobb erénye mégsem a rengeteg apró rendezői, színpadi ötlet és aktuális fricska, a forma kidolgozottsága, hanem a társulat szemmel látható kedvtelése. Az arcfestéssel szinte a felismerhetetlenségig elmaszkírozott színészek fegyelmezett szabadsággal lubickolnak Dr. Roboz freak show-szerű mókatárában, amelyet Kardos Róbert mindentudó – Hamletet és Petőfit parafrazeáló – porondmesterként vezet elő oldalán áldozatkész segédjével, akit a külsőleg és belsőleg, azaz a játék struktúráját tekintve is Joker Crespo Rodrigo alakít. Settenkedő jelenlétével a szálakat szinte észrevétlen mozgató kulcsfigurája ő ennek a gyermektárlatnak, amelyet Danis Lídia és Király Attila szülőpárosa harsány önzéssel és ügyesen koreografált (lepedő)akrobatikával hoz erre a könyörtelen világra. (Itt jegyezzük meg – ez már-már vesszőparipám –, hogy a városmajori színlapról ez alkalommal két nem elhanyagolható név maradt le a stáblistáról: a nyelvi leleményeket kiötlő Parti Nagy Lajosé és a koreográfusé, Katona Gáboré.)

(Medea gyermekei, Narratíva Kollektíva; Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, szeptember 1.)

A színlap párhuzamot von Medea idegensége, magárahagyottsága, kívülállása és a független társulatok aktuális helyzete között, de Hegymegi Máté rendezését nézve pont ezzel az értelmezéssel érdemes óvatosan bánni. Mert ha nem kezeljük kellő absztrakcióval a szöveget, a rendezés éppenséggel egyik főszereplőjét, a színpadon, mint mindig, most is roppant áldozatos ifj. Vidnyánszky Attilát lövi lábon, akinek iászoni szájába ad egy – a jelenben – igen kényes kijelentést: „apám rangja mentén én is nagy vagyok”.

(Cirque Alfonse: Animal & C!RCA: Humans 2.0, Cirque du Sziget, augusztus 12.)

Még egy kört mindenkinek, Orlai Produkció, Városmajori Szabadtéri Színpad, július 20.

Mert Thomas Vinterberg Még egy kört mindenkinek című filmje nem felhőtlen komédia, nyári kikapcsolódás, még ha a mellékszereplőktől megfosztott színpadi verzió helyenként kínál is afféle jutalomjátéknak beillő magánszámokat a színészeknek. És kivételesen nem is a túlzott alkoholfogyasztásból fakadó burleszkszerű ügyetlenkedésre kell itt gondolni, bőven akad benne más kijátszanivaló is, amit Schruff Milán, Epres Attila, Király Attila és Debreczeny Csaba szépen ki is játszik. Négy szerethető, karakteres figurát alakítanak, akik fiatalon nagy reményekkel indultak neki az életnek, a tanári pályának, most meg tessék, elérkezett az életközepi válság, megfeneklettek

(Vivarium Studio / Philippe Quesne: Le jardin des délices. Avignoni Fesztivál / Arte Concert, augusztus 9-ig.)

Az értelmezés lehetőségei persze kimeríthetetlenek, akárcsak Hieronymus Bosch címadó festményét szemlélve. De Philippe Quesne ezúttal sem közvetlenül dekódolható elemekkel dolgozik, inkább közös kulturális referenciákkal, noha a triptichon (elenyésző) részben megelevenedik – az sem rossz szórakozás, hogy előadás után keresgéljük a képen, a szereplők melyik beállása vagy alakzata hol bújik meg a boschi kavalkádban.

(Mindaz, ami történt és történhetne, MITEM, Tüskecsarnok, június 9.)

Egy normális világban, szűkítek: országban nem kellene ilyesfajta pénzügyekkel foglalkoznunk. De az nem normális világ, ahol a szigorúan vett, magát értékteremtőnek jelölő intézményi struktúrából csak a Nemzeti Színháznak vannak (például) utcai hirdetőoszlopai, és ahol az egyik oldalra ömlik a pénz elszámolási kötelezettség nélkül (mármint konkrétan biztosan el kell számolni vele, de ha nem lett annyi bevétel, hát na bumm, úgysem abból kell fenntartaniuk magukat), a másikon, a kicsi függetlenekén pedig lassan kő kövön nem marad, mert megindult a láthatóan tudatos leépítés.

(Született: Wágner Emese; Ki ölte meg az apámat, Jurányi Ház, május 8.)

A francia irodalomba mintegy tíz éve betört Édouard Louis módszeresen vizsgálja a francia társadalom kisebb-nagyobb egységeit. Nem leleplezés ez, csak egyfajta szókimondás, félig-meddig fikcióba oltott (ön)analízis. (Magyarul eddig csak a Leszámolás Eddyvel című első kötete jelent meg.) Ennek a szubjektív, regényes szociográfiának a harmadik mozaikja a Ki ölte meg az apámat, amelynek színpadi adaptációja (fordította: Pallai Mara, dramaturg: Bíró Bence) egyrészt a CSET Fesztbe, másrészt a Pride programjai közé is passzol. Az életműben a coming outon már túl vagyunk (azt hinnénk, ez volt a neheze, pedig nem), de nem az az érdekes, hanem a környezet, amely a látszat fenntartása érdekében folyamatosan táplálja a szégyenérzetet.

(Marina Davidova: Museum of Uncounted Voices, Wiener Festwochen, Odeon, Bécs, május 27.)

A bakui születésű Davidova (ha hihetünk az internetnek) a kazahsztáni Karagandában született, de Moszkva után a kilencvenes évek közepétől Németországban élő színésznő, Marina Weis szájába adja a saját történetét. Egy olyan nőét, aki a Szovjetunióban nőtt fel. Akinek az orosz az anyanyelve – nem azért, mert az azeri vagy az apai örmény helyett ezt választotta, hanem mert ezt erőltette rá, a családjára, milliókra a rendszer –, az orosz irodalom a műveltsége. Aki gyerekkorától kezdve Moszkvába vágyott, mint Csehov három nővére, és ott meg is találta az identitását. És aki ettől függetlenül sokakkal egyetemben naivan örült a Szovjetunió felbomlásának, mert a gyökereit nem tagadta meg, és sokakkal egyetemben nem gondolt bele, mivel jár ez az átalakulás. Aki akkor élte meg először igazán a hontalanságát, amikor az elveszett születési anyakönyvi kivonatát pótolnia kellett, és a határőrök, hivatalok egymásra mutogattak. És aki azt hitte, ennél rosszabb már nem jöhet.

(Stanisław Ignacy Witkiewicz: Vízityúk, Katona József Színház, Kamra, május 13.)

A Vízityúk műfaji megjelölése nyilvánvaló avantgárd fricska (a szerző élt 1885-től 1939-ig), belefér egy nagy adag abszurd, egy csipet burleszk meg egy másik kiadósabb adag sűrű szürreália, mármint elvileg, mert ez utóbbi tartalom Zsótér Sándor rendezésében kevéssé bontakozik ki.

(Jean-Luc Lagarce: A várományos, Örkény István Színház, április 23.)

Olyan egyszerű lenne azt mondani, hogy ez az egész annyira ismerős, annyira magyar, de lássuk be, a beosztások és függelmek ilyetén hálója nemcsak itt és most érvényes jelenség. Nagyon úgy fest, hogy az 1990-es évek elejének vidéki Franciaországában is olyannyira bosszantóan az volt, hogy (az akkor még fiatal és pár évvel később még mindig fiatalon elhunyt) Lagarce annak ellenére fanyarul kifigurázta, hogy a darab a kultuszminisztérium és egy besançoni színház megrendelésére készült. Ascher Tamás pedig az Örkény társulatával igazi bohózatot rendezett belőle, éleset, szatirikusat, és azért úgy kanyarította, hogy azt érezzük, „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk”.

(Az istenek alkonya Csehov: Cseresznyéskert, Katona József Színház, április 22.)

A végén meg az tűnik fel, hogy meghajláskor a színészek nem fogják meg egymás kezét. Egy olyan világ peremén állnak, ahol mindenkinek megvan a maga baja, és szinte mindenkinek megvan hozzá a saját igaza is. Ahol nincsenek viszonyok, csak viszonyulások – közeledések, távolodások, súrlódások, ütközések – vannak, és ki-ki ennek függvényében helyezkedik. Úgymond, pozicionálja magát. Magát. Pont.

(A sztyeppe illata, Fővárosi Nagycirkusz, április 5., Emlékszem, „Az ég...”, Trafó, március 30.)

Ilyen felvezető után minimum virtuóz magyarságkutató mutatványokra számít az ember, de hamar kiderül, hogy mindez csak lózung, egy „vezető kulturális intézmény” naprakész ars poeticája, és A sztyeppe illata címet viselő este legfeljebb a népek barátságát illusztrálja. A (változatlanul) meglehetősen didaktikus keretjáték – amelyben a porondmester-mesélő mintha egy falusi iskolában okítaná a jóra, hitre és bizalomra, kitartásra a mezítlábas gyerekeket, akiket nem mellesleg a háború elől ide menekült ukrán artistaképző ifjú, nagyon ifjú növendékei alakítanak – persze fikarcnyit sem von le a csokorba gyűjtött számok szakmai minőségéből. És meg kell hagyni, hogy a produkciók szinte mindegyike parádésnak mondható.

(Dekameron 2023, Budapest Bábszínház, március 13.)

Őszintén szólva olyan szerteágazóan burjánzó a színpadi anyag, hogy az ember óhatatlanul lajstromozásba fullad. Mert tematikusan van itt háború, pestis, elzártság és trauma, kistérségi korrupció és ügyesen csomagolt összeesküvés-elmélet, kísértés és mánia, szolidaritás, szerelem és árulás, erőszak és gyász, csalárdság és klímaválság, túlélés és demokrácia, egy sor, a mindenkori emberiséget kivédhetetlenül érintő kérdés – az előadás nem kevesebbet akar, mint az egész világot átfogni, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy ezt nem teljesíti.

(Eugene O’Neill: Utazás az éjszakába, Stúdió K, március 7.)

A színészek igyekeznek a lehető legtermészetesebben viselkedni ebben az idegenek körülülte közelségben, úgy tenni, mintha nem vennének tudomást – akár a család – a minden léptüket figyelő szempárokról, ami többé-kevésbé sikerül is nekik. A kevésbé pedig nem rajtuk múlik, hanem leginkább a szövegen. A színlap szerint a darabot átdolgozta Laboda Kornél, húzott is belőle rendesen (és üdvösen, nagyon is kell itt a húzás; dramaturg: Barcsai Bálint), helyenként érezhetően bele is nyúlt, hogy valamicskét közelebb hozza időben, nyelvhasználatban ezt a közeget, csakhogy másutt meghagyott kifejezetten zengzetes mondatokat, mondhatni, belekezdett, de nem vitte végig. Az egyik pillanatban behúzza, a következőben kilöki a nézőt. Tulajdonképpen Fehér Balázs Benő rendezésének minden síkját ez a kettősség jellemzi: a fentebb már említett fura keveredés.