Mohai V. Lajos: Tintaceruza a sörösládában. A város és söre – Próza és esszé.  Prae.hu Kiadó, Budapest, 2020, 89 oldal, 3800 Ft

A sokszólamúságra csak egy magyarázatot találok – ha kell egyáltalán magyarázat –: hogy ezek mind előtanulmányok a nagy műhöz. Próbafejezetek, stílusgyakorlatok. Készülődés. Regényépítés. Megállnak önmagukban is – mint mondjuk, Munkácsynak sokszor a végleges képnél is frissebb, eredetibb tanulmányrajzai –, de mégiscsak eszközök a végső hang, kifejezés, formakompozíció megtalálásához.

Romsics Ignác hetvenéves. A történészprofesszor könyvei rendre nagy sikert aratnak az olvasók körében, ám méltatlan támadásokat is el kell szenvednie miattuk, s ami különös: „jobbról” is, „balról” is. Kifejti véleményét az emlékezetpolitikai indoktrináció aggasztó mai tüneteiről – az utcanévcsatáktól a szoborháborúkig – s a nemzeti múlt újragondolásának és újraírásának politikavezérelt, megosztó jellegéről, ami szembemegy a nemzeti emlékezetpolitika igazi céljával: a politikai közösség egymással viaskodó két nagy tömbjének a közelítésével. Az akadémikussal Szále László beszélget.

Az egykori Vidám Park helyén épül a Pannon Park, amely fölött most ugyancsak sötét fellegek gyűlnek, pedig a tervek szerint ez lehetne az ország legvidámabb és legegészségesebb szabadidőparkja. Zöld beruházás, család- és élőlénybarát kulturális létesítmény, jó esetben önfenntartó. Biodómja szabályozható klímájával a látogatókat is védi a rossz időjárástól meg a közeli Hungária körút zajától és szennyezett levegőjétől, és az állatokat is. Sokba kerül? Nagyon sokba. Annyiba, mint bármely, milliókat szolgáló, nagy létesítmény…

Jó ötven éve kutat, ír és tanít, legjobban a történettudomány érdekli, annak függetlensége, szakszerűsége, hitelessége – és társadalmi haszna. Témáit illetően leginkább az újkori magyar történelem jelenségei és szereplői izgatják, azon belül is kitüntetetten Trianon előzményei és következményei – nemcsak politikai síkon, hanem gazdasági, szellem- és mentalitástörténeti szempontból is. Közmondásosan tömören – olykor élesen, mégis árnyaltan – fogalmaz, rövid válaszait tovább firtató kérdéseimre nemegyszer csak annyit mondott: aki többet akar tudni, olvassa el a könyveiben.

Én is csak ezt javasolhatom.

Cigányzenészek harca a két világháború közötti Magyarországon. Szerkesztette Hajnáczky Tamás. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 354 oldal, 3500 Ft

A muzsikus cigányok magasrendű tudásukkal külön kasztot képviselnek a roma – és a magyar – társadalomban. Nem ismerek más népcsoportot, amely egy adott képesség dolgában ennyi tehetséget tudna felmutatni, mint a muzsikus cigányság a zenében. Nyilván nem csak a tehetség a titok, legalább annyira a tanulás, amire kisgyerekkoruktól kezdve az apák veszik rá – sokszor nem éppen píszí módszerekkel – fiaikat. Hogy a vonóval együtt kenyeret is adjanak a kezükbe. Ez rendben is volna, hisz ki vitatná, hogy a cigányság felemelkedésének a kulcsa a tanulás. Ám a muzsikus cigányokra ez mintha mégsem lenne teljesen igaz. Hiába tanultak, hiába tudnak…

Az embereket szenvedélyesen érdekli a „mi történt”, de majdnem annyira az is, hogy „mi lett volna, ha” másképp történik. Nem csak a történelemben. Hányszor gondoljuk: mi lett volna, ha nem írjuk meg azt a levelet. Ha megkérjük annak a lánynak a kezét. Ha „nem veszem el anyátokat”. Ha akkor kipakolok. Ha akkor nem pakolok ki. Ha Rómeó idejében megérkezik a sírboltba. Ha a kapufáról befelé pattan a labda. Ha nem esik ki a szög a királyi ló patkójából... Az amatőr múltkutatók az ilyesmitől lázba jönnek, a profi történészek inkább idegenkednek tőle. De nem mindig tudják megállni ők sem a meg nem történt történelem faggatását.

Magyarország legrégibb polgármesterét 1990-es megválasztása óta hatszor újraválasztották. 1990-ben függetlenként 83 százalékkal, 2014-ben ugyancsak független jelöltként 87,5 százalékos többséggel. Előtte 25 évig a település tanácselnöke volt. Ez összesen ötvenhárom év egy település élén. Valószínűleg nemcsak itthon, hanem a világon is egyedülálló teljesítmény. A magyar önkormányzati rendszer 1990-ben az egyik legjobbnak, legkorszerűbbnek számított Európában, ma már csak árnyéka önmagának. A sokat megélt polgármester talán tudja: miért? S hogy kinek jó ez?

A felejthető magyar bajnokság befejezése, a különleges Bl-döntő, a közelgő világbajnokság újra fölveti a hazai drukkereket régóta gyötrő kérdéseket: miért olyan nagy a különbség a magyar és a világfutball között, miért nem vagyunk ott most sem a vb-n? A kérdéseket dr. Mezey Györgynek tesszük fel, a háború utáni kapitányok sorában Gallowich Tibor és Sebes Gusztáv után a legsikeresebbnek, akit 1985-ben Európában az év szövetségi kapitányának választották. És akivel legutóbb 1986-ban – 32 éve! – vettünk részt világbajnokságon. Igaz, csúnyán leszerepeltünk. Legalábbis ahhoz képest, hogy 1985-ben egy ideig a magyar válogatott világelső volt a nemzetek ranglistáján. S még a kudarcos vébé után is az első tízben voltunk.

A Yale Egyetem professor emeritusa élete 80 évének csaknem felét külföldön töltötte. 1975-ben politikai okokból kényszerült elhagyni Magyarországot, ám az eltanácsolás-kiűzetés nagy nemzetközi tudományos karrierhez „segítette”. Jeles angliai, ausztráliai, amerikai egyetemeken tanított, legutóbb négy éven át a New York-i Egyetem Egyesült Arab Emírségek fővárosában létrehozott campusán, mint a társadalomtudományi kar alapító dékánja. A napokban jelent meg könyve a pakisztáni vendégmunkásokról, jelenleg Mihályi Péterrel együtt egy újragondolandó elméleti problémán, a tőke és a járadék összefüggésén dolgozik.