Változatos, kissé vad vidék, erdők, dombok, cserjések, füves puszták, tavak, éjszakánként denevérek surrognak a fák között. Most is olyan az egész, mint kétszáz éve, amikor Constable számos festményen örökítette meg, leszámítva az egyik képen ábrázolt szélmalmot, mert az ott sohase volt. További különbség, hogy akkortájt tehenek legelésztek a zöld gyepen, mostanság viszont muntyákszarvasokkal és kínai víziőzekkel találkozhatni ugyanott, a fákon a jégmadarak és a csókák között örvös sándorpapagáj pöffeszkedik. Ez a Hampstead Heath, London egyik nagyobbacska összefüggő zöldterülete, de messze nem a legnagyobb. Csupán háromszor akkora, mint a mi Városligetünk, ezért aztán nem csoda, hogy magában Hampsteadben számos egyéb park is szolgálja az ott lakók felüdülését, így például a Waterlow park, a Primrose Hill, a Golder’s Hill Park és így tovább, arról nem is szólva, hogy Hampstead közvetlen szomszédságában további parkok találhatók. London zöldterületeinek együttes terjedelme több mint tizennégyezer hektár, a Városligeté, a Népligeté és a Margitszigeté együtt valamivel több mint háromszáz hektár. London lakossága Budapestének négy és félszerese, zöldterületeinek együttes terjedelme viszont a budapestiének negyvenháromszorosa. Evvel együtt ne gondoljuk, hogy London a legzöldebb város a világon, valójában csupán a harmadik, mások szerint a hatodik, bár még így is ott van az első nyolc között.

Ha azt akarjuk, hogy erős, jó jellemű fiataljai legyenek hazánknak, akkor költeni kell a sportra, mondta az alcsúti ember a Tiszaligeti Stadion átadásakor, azóta néhány dolog sokkal világosabb. Jó ideje megtanultuk, hogy költeni a sportra annyit jelent, mint úton-útfélen stadionokat építeni, mostantól viszont látjuk azt is, hogy sok stadion egyenlő sok erős, jó jellemű fiatal, kevés vagy semennyi stadion egyenlő gyenge, rossz jellemű fiatalok. Utóbbiak maguktól nőnek az árokparton, mint a herefojtó aranka, ezzel szemben az erős, jó jellemű fiatalok otthona az alcsúti ember által e célra építtetett stadion, ők abban látják meg a napvilágot, ott is cseperednek fel, a lelátókon. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a pályán is fiatalok szaladgálnak, ám az ő létszámuk a játékvezetővel és a partjelzőkkel együtt is alig haladja meg a két tucatot, míg viszont a lelátókon – pláne a tízezer fölötti befogadóképességű, újdonatúj stadio­nokban – esetenként akár több száz erős, jó jellemű fiatal foglal helyet. Azért vannak ott, hogy az egészségüket megóvják, semmi másért, ugyanis azt hallották az alcsúti embertől, hogy az egészség megóvása csak sportberuházásokkal lehetséges. Ami azt illeti, ezt mi magunk nem igazán tudjuk feldolgozni mentálisan, de hát mi gyenge, rossz jellemű öregek vagyunk, nekünk már úgyis annyi.

Múzeumi negyedet a főváros népe nem akar, ám ennek semmi jelentősége nincs. Először is a főváros népét senki se kérdezte, csak az Ipsos, másodszor pedig múzeumi negyed nélkül az élet most már csak­ugyan nem mehet tovább. Mindenekelőtt azért nem, mert az alcsúti ember fel fog költözni a Várba, ergo onnét a múzeumoknak és általában a kulturális intézményeknek ki kell takarodniuk. Hogy mért, az nem kérdés. Elsősorban azért, mert az alcsúti ember az efféle dolgokat nem állhatja, másodszor azért, mert az általuk elfoglalt helyre szükség van, harmadszor pedig azért, mert Magyarország apostoli kormánya a budai várat nyilván a maga egészében, tokkal-vonóval sajátítandja ki.

Ez utóbbi persze csak feltételezés, de gondolkodjunk józanul. Mért megy a Várba az alcsúti ember? Nem azért, mert jelenlegi munkakörülményei kibírhatatlanul sanyarúak. Parlamenti dolgozószobáját a neten is megcsodálhattuk, alapterülete mint egy sportrepülőtér. Elférne ő abban továbbra is, de mi, magyar emberek, ragaszkodunk hozzá, hogy kormányunk és annak vezetője méltó körülmények között, térben is fölénk emelkedve dolgozhasson. 

Egymilliárd forintot különített el a kormány a saját leendő munkahelyének cicomázására, olvasható a Magyar Közlönyben, emiatt most kissé bizonytalanok vagyunk. A leendő munkahely ismeretes mód a Várszínház, aktuálisan az onnan frissiben kiakolbólított Nemzeti Táncszínház épülete, amire eddig már húszmilliárdot költöttek. Nem restaurálják, hanem átépítik. Valamely műemlék helyreállítása és az enyészettől való megóvása persze dicséretes dolog, avval minden józan gondolkodású honfi csak egyetérteni tud, míg ellenben a valahai kolostorból kialakított színházépületet irodaházzá átpofozni részint felér egy nemi erőszakkal, részint a cezarománia biztos jele. Evvel együtt elfogadjuk, mert tudjuk, hol élünk. Viszont az egymilliárd forintnyi értékű műkincs, mint fentebb mondtuk, zavarba hoz. Irodahelyiségek falára nem vagyont érő festmények illenek, hanem a császár őfelsége portréja, hogy később a legyek leszarhassák, továbbá a NENYI meg a hasonlók. Egyetlenegy olyan munkakört ismerünk, amely műkincsek jelenlétét tételezi föl, jelesül a műkincs-restaurátorét, ám a miniszterelnökség személyzeti listáján ilyen beosztás tudtunkkal nem szerepel.

Hamburgerekkel mostanság szebb napokat látott étteremkritikusok foglalkoznak, egyebek között a Figaro hasábjain, és valószínűleg ez volt az a mozzanat, amitől Monique-nál a pohár végleg betelt. Gasztronómiát? Itt? Ezeknek?

Jöjjön a szépirodalom.

Hozom a sztéket, mondta Armand, és lerakta az asztalra a zubehört. Ketchup, mustár, worchester. Monique bájos mosolya arra látszott utalni, hogy mindennel meg van elégedve. A világ kerek.

A kultúra akkor kerek, ha a diák azt tanul, amit akar, kutatóként avval foglalkozik, amivel akar. Ha a tenyésztett struccok udvarlási szokásai érdeklik, akkor a tenyésztett struccok udvarlási szokásaival. Persze ez ránk nem érvényes, hiszen nálunk, ahogy ez húsz éve köztudott, még filozófusból is több van a kelleténél, ráadásul hiába próbáljuk őket bádogossá átképezni, ellenállnak. 

A magyaroknak van egy rémálmuk, mondja az építőmester, de téved, minthogy nincs ilyen. Szokásunk ugyan ordítva és verítékben úszva riadni fel éjszakánként, ám erre mindenkinek saját, egyéni oka van. Az egész magyarságot egyszerre és ugyanúgy gyötrő, kollektív lázálomról most még nem beszélhetünk, majd később, talán, már ha az építőmester elég sokáig rakja itt a téglát valamennyiünk osztatlan örömére. Közös motívumok persze már most is akadnak, hiszen esténként bekapcsoljuk a tévét, látjuk benne választott vezetőiket, s evvel elkezdődik az aznapra rendelt lidércnyomás, amely az éjszaka sötétjében tovább súlyosbodik. Természetesen evvel együtt lehetséges, sőt nagyon is valószínű, hogy a legigazabb magyarok, Garancsi, Habony, Mészáros, Széles, Tiborcz, Vajna csakugyan azt álmodják, amit az építőmester számukra előír, vagyis a következőt:

„Egyszer eljön hozzánk a Történelem Ura, és föltesz egy furcsa kérdést, valahogy így: maguk kik, és miért, ott fogunk állni, és nem tudunk válaszolni, s elővesz a zsebéből egy nagy tollat, és kihúz bennünket abból a könyvből, ahol a nemzeteket tartják nyilván.”

Az ellenzék azt akarja, hogy a magyar föld bárkié legyen, csak a magyar gazdáké ne, mondta Fazekas miniszter a párt XXVI. kongresszusán a hvg.hu szerint. Azt is mondta, hogy az ellenzék egyfajta gazdaellenes ligát alakított, és a magyar gazdák csak a Fidesz–KDNP-re számíthatnak.

Hogy kik azok a bizonyos magyar gazdák, akik fölé a párt terjeszti ki menedéket nyújtó angyalszárnyait, arról közelítőleges fogalmai mindenkinek vannak. Magyar gazda például Fazekas miniszter unokatestvérének a fia, aki nemrégiben vásárolt százötvenmillió forint értékű állami földet egy árverésen; magyar gazda Fazekas Szabolcs miniszteri biztos, Fazekas miniszter barátja, akiről Ángyán József egyik jelentésében olvashatunk értő méltatást; magyar gazda Mészáros Lőrinc, Csányi Sándor, Nyerges Zsolt, Leisztinger Tamás és így tovább. Ők valamennyien jó szándékú, dolgos, bár kissé gyámoltalan magyar emberek, akik csak a pártra számíthatnak, mármint Fazekas miniszter szerint. Kivétel Simicska Lajos, aki szintén magyar gazda volt, ám később méltatlanná vált a kapanyélre, magára vessen.

Késik a kínai nyelvű híradó indulása, és ez fáj nekünk. Hozzászoktunk az elmúlt hat évben, hogy pártunk & kormányunk mindenható, csak pattint az ujjával, és amit akar, az hipp-hopp, testet ölt. Igaz, már át kellett élnünk egy keserű csalódást, hiszen a kormányfői kisvasútnak, amelyet annyira várunk, rég zakatolnia kellene, ám amennyire tudjuk, még most sem zakatol. Pedig számtalanszor elképzeltük a miniszterelnököt, ahogy gondolataiba merülve üldögél a stadionjában, majd miután a nemzet soron következő problémáját megoldotta, kisvasútjára száll, és az arborétumába töfög. Pihenés után ismét kisvasút, vissza a stadionba, újabb nemzeti sorskérdés megoldása következik, és ez így megy nap nap után. Azt tanultuk, hogy az ellentmondások feloldását követően további ellentmondások pattannak elő, amelyeket szintén meg kell oldani. De hogyan, ha nincs kisvasút, horgad föl bennünk a kérdés, és nem alaptalanul, hiszen most meg a kínai nyelvű híradó indítása késlekedik.

Bretschneider ügynök munkahelyét – titkosszolgálati terminológiával élve konspirált körletét – szerkesztőségünk legcsendesebb szobájában terveztük kialakítani. Nem nagy, de operatív munkához épp megfelel, elfér benne az íróasztal, a számítógép, amelyen Bretschneider ügynök jelentéseket írhat, a szekrény, amelyben tárolhatja a felszerelési tárgyait, mint például akciótáska, álruha, álszakáll. Nem elfeledkezni az italkészletről, évtizedekkel ezelőtt ugyanis azt tapasztaltuk, hogy a szerkesztőségekben dolgozó ügynökök többnyire zugivók. Ők, ellentétben a nyíltan és szemérmetlenül vedelő civil szerkesztőkkel, suttyomban húzták meg a vodkásüveget, részint a dekonspirálódást elkerülendő, részint pedig azért, hogy senkinek ne kelljen belőle adniuk. Ettől a jellemvonásuktól eltekintve általában tudtak viselkedni, néha önként lementek sörért, egyébként pedig hozzátartoztak a sajtófau­nához, mint gyékénnyel benőtt vízpartokhoz a foltos nádiposzáta.

Miniszterelnökünk azt a kalmártévét, amelyet most a nemzet kaszinósa révén akar felvásárolni, öt esztendővel ezelőtt már megbúbolta, és erős hímként birtokolja azóta is. Nem állíthatjuk, hogy akár a csatorna, akár valaki erénycsősz tiltakozott volna az aktus ellen, ellenkezőleg, a TV2 remegő, rózsaszín húsa mindenki szeme láttára engedelmesen megnyílt, és a kormányzat által küldött hírpolitikai tanácsadót magába fogadta. Egyszerűbben fogalmazva a csatorna politikai komisszárt kapott, vagy ha úgy tetszik, cenzort, és ebben nem is látott semmi kivetnivalót, sőt. „Azzal a céllal kívántuk felvenni [mármint a komisszárt – V. I.], hogy minden olyan kommunikációs területen, ami politikai vagy kormányzati témát érint, olyan tanácsokkal szolgáljon, amelyek segítik a híreink kiegyensúlyozottságát” – mondta akkoriban a TV2 igazgatója a Forbesnak. 

Rezső bácsi kézbe vett egy cseresznyepaprikát, csumáját levágta, a többit pedig átabotában összekaszabolván beleszórta a tányérjába. Kézbe vett egy másikat, csumázta, kaszabolta, szórta, végül lazán megkavarta a levest és nekilátott. Senki más nem nyúlt a cseresznyepaprikához az ebédlőasztalnál ülők közül, csak Rezső bácsi, ő viszont ismétlődő jelleggel. Levesbe cseresznyepaprika, kivéve a borlevest és a gyümölcsleveseket, bár Rezső bácsi agyában többször megfordult, hogy némi cseresznyepaprika nagyot dobhatna azokon is. 

Azt írja az újság, hogy a 2012-es PISA-felmérés most közzétett statisztikái szerint a magyar diákok az internetes szövegértést mérő teszten a harmincnégy OECD-ország indulói közül a harmincadik helyen végeztek. Azt is írja, hogy ez volt az első olyan vizsgálat, amely a diákok digitális szövegértési képességeit bírálta el.

Eszerint tehát van internetes szöveg, és van nem internetes. E két szövegtípus nyilván lényegileg különböző, hiszen a megértésüket célzó buzgalom eredményes voltának megítélésére más-más teszt hivatott. Viszont ez az írás, amelyet az olvasó most épp az érdeklődésére méltat, megjelent a weboldalunkon, vagyis internetes szövegnek minősül, ugyanakkor megjelent nyomtatásban is, ebbeli minőségében pedig nem internetes. Előbbi létmódja az internetes – vagy, mint föntebb láttuk, „digitális” – szövegértés adományát tételezi fel, utóbbi a nem internetesét, amelyet a digitális ellentéteként analógnak kellene mondanunk.

Gyaníthatólag tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetben vagyunk. Ha nem volnánk abban, akkor kormányunk aligha érezte volna szükségét, hogy tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet kezelését illetően törvénymódosításokat kezdeményezzen, melyek révén polgárait eddig nem remélt örömökben részesítheti. Például a Keleti pályaudvar környékén lakó magányos szépkorúak, akik sokat szenvednek attól, hogy a kutya nem nyitja rájuk az ajtót, mostantól, ha akarják, társaságot kaphatnak. Süssenek néhány tepsi pogácsát, vigyék le az utcára, kínálják meg vele a környéken tébláboló és láthatólag éhes idegent, jótettük helyébe pedig jót várhatnak, közelebbről vendéget, és vele együtt emberi szót, ami oly fájón hiányzik őnekik.

Tavaly októberben négy helybeli férfi egy tizenhat éves afgán menekültet minden különösebb ok nélkül eszméletlenre vert. A fiú a kórházban tért magához, súlyosabb sérülése nincs, viszont aggódik kissé, mert beígérték neki, hogy a következő alkalommal agyon is ütik. A dorgálást részint azért kapta, mert afgán, részint pedig azért, mert menekült. A helyszín Nauru, huszonegy négyzetkilométeres szigetország a Csendes-óceán mélyén, közvetlenül az egyenlítő mellett, Afganisztántól jó tízezer kilométernyire. Hasonló incidensek persze egyre több helyen és egyre fokozódó gyakorisággal zajlanak, de maradjunk csak Naurunál. Mit keres ott egy anyátlan-apátlan afgán tinédzser, ez a legnyilvánvalóbb kérdés, a válasz pedig ugyancsak nyilvánvaló. Semmit. Soha esze ágában nem lett volna odamenni, hiszen Naururól korábban még csak nem is hallott. Ausztráliába igyekezett, számos sorstársával együtt, nem tudván, hogy menekült oda a lábát be nem teheti. Ausztrália kicsi és sűrűn lakott, érthető hát, hogy az oda kívánkozó menekülteket mind egy szálig elhajtja. Indokína felől érkeznek, tehát visszazsuppolja őket Indokínába. Üzletet köt az embercsempészekkel, azok pedig megfordulnak, és az egész csoportot visszaviszik. Ha ez mégse jön össze, akkor deportálja az oltalomkeresőket a két menekülttáborba, az egyik a Pápua Új-Guineához tartozó Manus nevű szigeten van, a másik Naurun. Nem igazán komfortosak. Hogy az érkezők közül ki a valódi menekült és ki a gazdasági bevándorló, az ott dől el, a táborokban, amelyekről – főleg a nauruiról – az ausztrál sajtó hátborzongató dolgokat közöl. Ezeknek az igazságtartalma nyilván kérdéses, viszont az a tény, hogy a táborok alkalmazottainak titoktartási kötelezettségük van, legalábbis megfontolandó. Aki bármit is elmond abból, amit a tábor kerítésén belül látott, hallott, tapasztalt, két év szabadságvesztéssel büntethető, vagyis gyaníthatóan egyik tábor se egy Csillebérc, hogy finomak legyünk. Ha menekült volnék és módomban állna dönteni, ezerszer inkább választanám Vámosszabadit, mint akár Naurut, akár Manust. De hát akik ott vannak, azoknak nincs választásuk, illetve ami mégis van, az se túl kecsegtető, lásd alább. Megvárják, amíg az erre hivatott bizottság átvilágítja őket, elválasztja a valódi menekülteket a gazdasági bevándorlóktól, az előbbi csoport tagjait pedig menekültstátusszal ruházza föl.

Magyarországon hites bányamérő az a személy lehet, akinek a 12/2010. (III. 4.) KHEM rendeletben meghatározott szakirányú felsőfokú szakképzettsége és szakmai gyakorlata van, sikeresen letette a szakmai minősítő vizsgát, nem áll a bányamérői tevékenység folytatásától történő eltiltás hatálya alatt, és akit a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal a Hites bányamérők nyilvántartásába felvett.

Ám ez még mind nem elég. Ahhoz, hogy a hites bányamérő hitesen mérhesse a bányát, előbb még esküt is kell tennie. Az eskü szövegét a fönt jelzett rendeletből ismerhetjük meg: én, Tüdő János, esküszöm, hogy hites bányamérői tevékenységemet Magyarország Alaptörvénye, a hatályos jogszabályok előírásai és a szakmai és etikai normák szerint lelkiismeretesen stb.

A konzisztórium szót először I. Constantinus, ismertebb nevén Nagy Konstantin udvarában a császár legközelebbi tanácsadóira, vagyis a korabeli habonyokra, lázárokra és rogánokra, illetve az ő üléseikre használták. Consistorium = összejöveteli hely. Később ugyanezt a szót a bíborosi kollégium üléseire kezdték alkalmazni, mai jelentése egyháztanács. Ha tehát a felsőoktatási törvény hétfőn elfogadott módosítása értelmében minden egyetemen és főiskolán öttagú, a kormány által közvetlenül irányított és ellenőrzött testület jön létre, amit nem bizottságnak, nem tanácsnak, még csak nem is szovjetnek fogunk nevezni, hanem konzisztóriumnak, akkor már maga a szóhasználat is eleve tisztázza, mire az egész.

Budapest bűzövezetének főútvonalát Illatos út néven ismerjük, és ez nem tegnap óta van így, hanem legalább százhúsz esztendeje. Nevét az út az Illatos-ároktól kapta, ez utóbbi a főváros 1878-as térképén még Lecsapoló árok néven szerepel, szennycsatorna volt ugyanis. A mai Kőbányai út, Mázsa utca, Száva utca és Horog utca határolta területen elhelyezkedő disznóhizlaldák szennyvizét vezette a Dunába, mármost aki lakott valaha is disznóhizlalda pár kilométeres körzetén belül, vagy legalább elhaladt egy effajta intézmény mellett, az sejtheti, hogy ennek a csatornának nagyjából milyen szaga volt. A nép Büdös-árok néven ismerte, Mesterházi még 1966-ban is így írt róla: „A Büdösárok magas töltések közt folyt, később, amikor egy térképen megláttam, hogy »Illatos árok« a hivatalos neve, az eufémiát pimasz gúnynak éreztem. 

A terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása – mondta Robespierre, majd intett az ítélet-végrehajtónak, a guillotine negyvenkilós bárdja pedig döngve lezuhant. Európa akkor még nem tétovázott, nem volt elbizonytalanodva saját identitását és saját céljait illetően, hanem tudta, ki is ő és merre tart. Egyébként pedig épp revolúció zajlott, ahogy revolúció zajlik nálunk is, a forradalmár pedig nem a multikulturalizmus és a politikai korrektség és hasonló bűvszavak varázsában vívja vitáit, hanem cselekszik a saját legjobb belátása, hajlamai és képességei szerint. Addig, amíg teheti. Robespierre nem ugrott félre a felelősség elől, hanem megértette a nép akaratát, azért aztán utolsó heteiben valami ezerkétszáz olyan polgárt nyakaztatott le, akiknek a lelkében a forradalmi láng nem a tőlük elvárható hévvel lobogott. Lehet, hogy a bakót ekkor már nem is a győzelem érdekében dolgoztatta, hiszen az már megvolt, hanem inkább a saját örömére, ám ez végül is lényegtelen. Csinálta, amíg hagyták. Utána ment ő is Danton után.

Sanyi kedden elmozdította a sámlit, emiatt néhány ember élete kicsit másképp alakult. Juliskát elvitte a mentő, harmadnap műtötték, Jancsi közben feltette a szolgálatvezénylést a Facebookra. Nem megy másképp. Juliska mellett, amíg a kórházban van, a hozzátartozóknak folyamatosan ügyeletet kell tartaniuk, ez átfogó logisztikai tervezést igényel, az így kialakított ütemterv pedig nem vitaanyag, hanem parancs. Jancsi dolga a tervezés, a hozzátartozók feladata figyelni a szolgálatvezénylést és a saját dolgaikat ahhoz igazítani. Ha majd ők kerülnek hasonló helyzetbe, akkor nyilván őket menti ki a család. Bár azért messze jobb, ha ezt inkább nem tesztelik.