Vandlik Katalin

Anyámnak nem volt olyan meggyőződése, hogy gyümölcs lenne. Leginkább halottként tudta volna elképzelni magát, de ez sehogy se jött össze neki. A többszöri kórházi kezelés olyan mértékben hozzászoktatta a szervezetét a nyugtatókhoz, hogy amikor maga ellen akarta azokat fordítani, egy lónak elegendő adag sem ütötte ki. Az osztályon nem a szokványos kórházszag terjengett, itt nem érződött fertőtlenítő, ürülék vagy főzelék szaga. A pszichiátrián használtruha-szag volt, meg műanyagpohár-, műanyag­asz­talterítő- és szomorúságszag. A műanyag abroszok alól fellibbenő szomorúságszag nagymértékben anyám földszagú kipárolgásából állt.

Tovább

Már gyerekkorában is bizalmatlanul méregette a tárgyakat, nem hitt a mozdulatlanságukban. Úgy gondolta, hogy ezzel csak álcáznak valamit, valami fontosat, ami elárulná a lényegüket, sőt, mindennek a lényegét. A fák, amelyek legfeljebb csak hajladoznak, ha fújja őket a szél, vajon titokban nem húzzák ki gyökérlábaikat a földből, és indulnak el másik erdőt, másik utat vagy másik ligetet keresni? Vagy az ajtó mögötti szoba: létezik egyáltalán, mikor épp nem látja senki? De minden helyben maradásra ítélt dolog közül a szobrok voltak számára a leggyanúsabbak. Biztos volt benne, hogy élnek, és amikor nem figyelik őket, átmozgatják megmerevedett végtagjaikat. Emlékszik a Vidámparkban egy kisfiúszoborra; mindig szerette volna megnézni, hogy záróra után mit csinál, de félt egyedül odamenni. Éjszaka, ha felébredt csendben fülelt, hogy megtudja, a játékok játszanak-e egymással, amíg ő alszik. Kitalálta, hogy körberajzolja őket, de ez nem bizonyult jó ötletnek, hiszen így, még ha esetleg el is mozdultak, vissza tudtak állni pont ugyanoda, ahol voltak.

Tovább

Már rég kinézte magának a házat. Az École de Nancy egy nem túl hivalkodó, mégis mesterdarabja. Magas, karcsú, háromszintes épület, meredek nyeregtetővel. Az alsó szinten nagy, osztott ablakok, egykor fehér spalettákkal, a fala világosbarna. Csendes, egyirányú utcácskában áll, ahova a vasúti töltés felől, a Quai de la Bataille-ról lehet rákanyarodni. Ideális hely. Az öreg tábornok nem nagyon járt el otthonról, legalábbis egyedül nem. Egyszer látta, hogy a feleségével taxiba szállnak, és az öregember „voilà, voilà” felkiáltással üdvözli a sofőrt. Elég zavartnak tűnt. Három hete figyeli, naponta több órán keresztül a házat: az idős páron kívül nincs más lakója. A postás és hetente egyszer egy nagydarab nő az egyetlen látogatójuk.

Tovább
Élet és Irodalom 2020