Stőhr Lóránt

(Ilja Krzsanovszkij–Jekatyerina Oertel: DAU. Natasa. Mozinet Filmnapok)

A nagyjából tucatnyi, többnyire igen hosszú jelenet végignézése egyenként is emberpróbáló feladat. Bár a sztálini diktatúra iszonyatos szorítása egészen a mellbevágó befejezésig csak áttételesen érzékelhető, a tehetetlenség és szorongás személyes egzisztenciális tapasztalata a folyamatos önpusztításon és mások gyötrésén keresztül minden emberi együttlétet alapjaiban határoz meg a filmben.

Tovább

(Pippa Ehrlich és James Reed: Tanítóm, a polip. Netflix dokumentumfilm)

A férfi kitartó érdeklődésére a polip kíváncsisággal válaszolt, és a huszonhatodik napon megtörtént a csoda: az első fizikai kontaktus. A polip lábának és az ember kezének a kölcsönös kapcsolatfelvételt kinyilvánító érintkezése lekörözi az E.T. Spielberg-féle szentimentális emelkedettségét, egész egyszerűen azért, mert a víz alatti tapogatózás – s ez a dokumentumfilm éltetője – valóságos volt. Az első érintkezést az egyre erősödő bizalom, egyre intenzívebb és differenciáltabb együttléti formák követték, mígnem eljutottak a „full contact”-ig, a polip teljes testével rátapadt a filmkészítő testére.

Tovább

(Haragonics Sára–Dér Asia: Anyáim története. Magyarországi bemutató: BIDF 2021. Forgalmazó: HBO)

Melissa nem lesz azonos rangú főszereplője a filmnek, már csak etikai okokból sem lehet, mert a kamera tapintatos távolságból figyeli az új családba beilleszkedés megrázkódtatását, vagy egyáltalán nem mutatja a fájóan nehéz pillanatokat a kölcsönös elfogadás első időszakából. Csodálatos viszont látni a későbbi jeleneteket, hogyan kötődik ez a gyönyörű kislány örökbe fogadó szüleihez, hogyan nyílik ki a fogyatékosnak vélt gyermek értelme és fejlődik a beszédkészsége a biztonságos családi környezetben. S ennél nem kell nyomósabb érv a szerető családok örökbefogadása mellett, legyenek szüleik homoszexuálisok, heterók vagy leszbikusok.

Tovább

(Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, 2021. március 1–10.)

Halvány reményként vagy hamis illúzióként a nemzetközi fesztiválsikerek legjavából kiválogatott program több filmjében is megjelenik a politikai változás. Közülük a Nem vagyok egyedül igazi mese, különösen Magyarországról nézvést, pedig a történet helyszíne, Örményország sem éppen a fejlett demokráciájáról híres.

Tovább

(Amjad Abu Alala: Húszévesen meghalsz. Forgalmazó: HBO)

A Húszévesen meghalsz a Velencei Filmfesztiválon debütált 2019-ben, és az idei Oscar-díjra nominálták, ám a nemzetközi program szűkített listájára már nem jutott be. Az 1989-es katonai puccs után az iszlamista kormányzat betiltott szudáni mozi hosszú évek után első nagyjátékfilmjében Alala tudatosan reflektál a vetítések varázsára és a szudáni film múltjára: egyik főhőse egy nagyvilágot látott öregúr, aki az élet nagy kalandjai után tért haza szülőfalujába, akárcsak A fákról beszélgetni főszereplői, a filmek szerelmeseként régi celluloidszalagokkal lázít a fennálló rend ellen.

Tovább

(David France: Isten hozott Csecsenföldön! Bemutató: Verzió Filmfesztivál. Forgalmazó: HBO)

Hogyan történhet meg mindez Oroszországban, tehetnénk fel a naiv kérdést. Ha nem tudnánk a választ, segítenek megtudni a dokumentumfilm szereplői. Felvételeket láthatunk arról, hogyan vernek agyba-főbe melegeket agresszív férfiak, akiket aztán a rendőrségnek sehogy sem sikerül kézre kerítenie. Moszkvában a rendőrség még csak félrenéz, Csecsenföldön már a hivatalos erőszakszerveké az LMBTQ közösség megkínzásának és kiirtásának feladata. Természetesen a Kreml jóváhagyásával.

Tovább

(Boris Lojkine: Camille. Forgalmazza: Ci­nego. MyFrenchFilmFestival, 2021. január 15–február 15.)

Camille tekintetén át látunk, ám természetesen többet, mint amit a bátor művésznő fényképezőgépe állóképekben megragadhatott. Lojkine történetet ír, kontextust vázol a fotók köré, afrikai fiatalok történetét, akik közgazdászhallgatókból a politikai forgószél nyomán áldozatokká, menekültekké vagy éppen vérszomjas harcosokká váltak. A címszerep, a dráma azonban ezúttal sem az övék, hanem a csinos, fiatal, fehér bőrű fotósé.

Tovább

(Park Hye-ryeong: Vándorszakács, Na­than Grossman: Én vagyok Greta. Verzió Filmfesztivál.)

Szívszorító látni, ahogy ez a 15-16 éves apró termetű, kislányos arcú lány elszánt tekintettel, a lelkes rajongói közt is magányosan vonul a tömegben brüsszeli, New York-i felvonulásokon, zárkózottságát legyőzve beszélget a világ nagyhatalmú politikusaival, dühödt hangon olvas be az ENSZ közgyűlésének, szorongja végig az átkelést az Atlanti-óceánon egy apró vitorláson. A legmegdöbbentőbb pillanat mégis az, amikor az erdők kiirtásáról, a fajok tömeges kipusztulásáról beszélve elsírja magát az Európai Parlament meghallgatásán. Az anyatermészet haldoklását elképzelve még a rendíthetetlen elszánással az Ügyre fókuszáló Asperger-szindrómás fiatal lány önfegyelmén is áttörnek a könnyek.

Tovább

(Tomas Vengris: Anyaföld. Arte Kino Fesztivál)

Mikor jutnak el görög, szerb, litván, bolgár, grúz filmek a magyar mozikba, de akár a nemzetközi kereskedelmi televíziócsatornákra is? Ugyanakkor hogyan is képzelhetünk közös európai jövőt egymás sorsfordító történeteinek megismerése, személyes tapasztalatainak megélése nélkül? Az Anyaföld című litván film egy másik kelet-európai ország rendszerváltozásán keresztül segít rápillantanunk saját közelmúltunkra.

Tovább

(Burhan Qurbani: Berlin, Alexanderplatz)

Qurbani, hogy méltó legyen Fassbinderhez, gazdag kiállítású, expresszív hatásokkal operáló, helyenként bombasztikus filmet rendezett, az élénk színekkel megfestett látvány, a techno alapon dübörgő kortárs zenék, a giccsel kacérkodó fantáziabetétek sora deklaráltan aktuálisra színezi az 1920-as évekbeli szöveget – legalábbis a felszínen. A regénytől messze rugaszkodó aktualizálás azonban nem szül eredeti értelmezést.

Tovább

(Verzió Filmfesztivál. Magyar versenyprogram)

Talán kevesen tudják, hogy 2019-ben ismét bő egy évre leállt a magyar dokumentumfilm-gyártás állami finanszírozása, ami a korábbi évek felemás döntései mellett bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy az idei Verzión nem volt átütő erejű versenydarab. A kortárs trendek követői helyett a klasszikus formájú, az interjú és a megfigyelés módszerével dolgozó dokumentumfilmek emelkedtek ki az ez évi mezőnyből a műfaj hagyományos erényeit képviselve – a kiszolgáltatottak melletti csendes kiállást, az emberi lét drámáinak tapintatos, érzékeny megfigyelését.

Tovább

(Dominik Moll: Bestiáda)

A Bestiáda azonban arról szól, hogy az ember vágyai félreértésekre, döntései irracionális mozgatórugókra támaszkodnak, s még gondosan kiszámított cselekedeteit is minduntalan más véletlen események írják felül, így az ellenkezője lesz a végeredmény, mint amit a szereplők erőszakkal vagy szenvedéllyel megpróbáltak elérni. Az én elvész a különös egybeesések és furcsa találkozások esetleges szövevényében.

Tovább

(Szalay Péter: Nincs parancs – magyar dokumentumfilm)

Bella Árpád és Harald Jäger. Bella a 1989. augusztus 19-i Páneurópai piknik alkalmával vele szemberohanó németek ellen nem alkalmazott erőszakot, hagyta, hogy a tömeg benyomja a kaput, és átzúduljon osztrák földre. Jäger pár hónappal később, november 9-én Berlinben a Bornholmer strassei határátkelőnél engedte át a keletnémeteket Nyugat-Berlinbe. Alezredesek világos parancs nélkül ott állnak szemben a szabadság felé rohanó tömeggel – Szalay Péter ezt a párhuzamot látja meg a két ember sorsában és hozza össze őket egy film erejéig.

Tovább

(Pietro Marcello: Martin Eden)

A történet idejének, a meghatározatlan múltnak testet és színt ad, hogy a Martin Edent a digitális korszakban archaikusnak tűnő 16 mm-es filmszalagra forgatták, és gondos utómunkának vetették alá. A képek lágysága, enyhe szemcséssége, a koloritot meghatározó kékek és barnák gazdag árnyalatai nemcsak a múltat, de az Edent körbefogó szegényes tárgyi-emberi környezetet is a nyers materiába öntik. Kritikus attitűdje ellenére Pietro Marcello mégis jóval derűsebb, szinte pittoreszk módon beszél a szegénységről, mint Jack London tette.

Tovább

(Horvát Lili: Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre)

Két csodálatos színészi alakítás sodor magával minket. Bodó Viktor okosan figyelő, orvosi, emberi tapasztalatát gondolattá érlelő, megfontoltan nyugodt, ugyanakkor játékosan nyitott középkorú férfit alakít. Ragyogó világoskék szeme uralkodik Stork Natasán, aki szenvedélyes pontossággal visz végig a főhősnő folyton változó érzésein és gondolatain, egyszerre feszült és lágy, határozottan és bizonytalan. Egy baj van csak a nagyszerű színésznővel: túl fiatal a szerephez.

Tovább

(Lakos Nóra: Hab)

A történet teljes badarság, játékos bolondozás, nem lehet és nem is kell komolyan venni. S hogy mégis élvezetes a film, az a részleteknek, egy-egy karakterfestő mozzanatnak, érzelmileg hiteles pillanatnak, néhol szellemes (máskor kényszeredett) humorának és főként a stílusos rendezésnek köszönhető.

Tovább

(Małgorzata Szumowska: A másik bárány)

Małgorzata Szumowska eleddig erősen konceptuális nagyjátékfilmekkel jelentkezett, írtunk is róluk e lap hasábjain (Arc, Test), friss mozibemutatója, A másik bárány esetében viszont a horror műfaja kínálta szerzői szuverenitással élve az angol nyelvű nemzetközi koprodukciós filmkészítés terepére lépett.

Tovább

(Atom Egoyan: A díszvendég)

Hová tűnt a csodált ifjú zseni, a kommunikáció csődjéről és az új technikai eszközök végzetes hatásáról szóló agyafúrt filmek szerzője? S közelebb lépve kritikám tulajdonképpeni tárgyához, hogyan vehetnénk komolyan legújabb filmjeit, így a tavalyi Velencei Filmfesztiválon bemutatott A díszvendég messzemenőkig eltúlzott és titoktalanná simított drámáját?

Tovább

(Hajdú Eszter: Barta Tamás – Siess haza, vár a mama)

A dokumentumfilm erős jelenetei és gazdag képi-hangi anyaga ellenére dramaturgiailag egyenetlen alkotás. A jellegzetes magyar sorstörténet és a megrendítő családi dráma nyomai a vásznon nem tesznek ki egy töredékben maradt életet.

Tovább

(Jean-Pierre Dardenne–Luc Dardenne: Az ifjú Ahmed)

A bűnről és megbocsátásról, önelvesztésről és elfogadásról valódi társadalmi érzékenységgel és mély humánummal szóló Dardenne-filmek a kortárs mozgóképkultúra legjelesebb alkotásai. Az utóbbi időben azonban varázsuk megkopott, kiszámíthatóvá lett dramaturgiájuk okán csendesen elvesztek a művészmozik dömpingjében. A tavalyi cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját elnyert filmjük, Az ifjú Ahmed fent említett kezdő képsorának láttán egyszerre fogott el az ismerősség és az aggodalom érzése: vajon a hasonló korú címszereplő méltó lesz-e A fiú zavarba ejtően komplex címszereplőjéhez, vajon az a közel másfél óra, amit fizikailag is fiatal hősünkhöz tapadva fogunk tölteni, okoz-e majd hasonló katartikus belátást, mint Dardenne-ék korábbi remekműve, életem egyik legnagyobb filmélménye?

Tovább
Élet és Irodalom 2021