Váncsa István

Tovább

A Budapest–Pozsony–Brünn–Varsó gyorsvasút a visegrádi négyek közös politikai akarata, mondta hétfőn Szijjártó, legalábbis a kormánymédia szerint. Számunkra a fenti mondat csupán annyit jelent, hogy bakter­lel­kű kor­mány­zatunk esze továbbra is újabb vasútvonalak létre­hozása körül forog, egyik őrültebb koncepció, mint a másik, de hát mi­lyen is lehetne. Kormányzatunk e tekintetben nincs egyedül, az ötven feletti magyar férfilakosság zöme szegény sorban nőtt fel, gye­rek­korában nem volt kisvasútja, és ezt a traumát haláláig ki nem he­ve­ri. Ismerünk ilyet, jólelkű, segítőkész, önzetlen em­ber, kormányza­tunk poláris el­len­téte, a bank éppen minden vagyoná­ból kifor­gatja, fedél se lesz a fe­je fölött, de mi fáj neki legjobban? Vagy húsz éve ter­vezi, hogy házá­nak padlásszobájába va­sút­modell terep­asz­talt telepít, csak hát a bank viszi a házat, úgyhogy se padlásszoba, se kisvasút.

Ez az, amibe a férfilélek beleroppan.

Kormányzatunknak persze könnyű, neki az uniós hatalmasságok építettek kisvasutat, olyat, mint az igazi, csak épp utasok nin­cse­nek rajta, de talán építenek nagyot is, korszerűt, gyorsat, Var­sóig menőt. Hogy milyen megfontolásból, az nem világos, talán azért, hogy lenyu­god­jon.

Tovább

Tovább

Az Ön által vezetett bizottság súlyos vádakkal illette Magyarországot, jog­államiságunkat és működő demokráciánkat, írja Sargentininek címzett nyílt levelében a CÖF–CÖKA, és már ez az egy mondat is világosan jelzi, hogy a vén kontinens soha többé nem lehet olyan, amilyen volt valamikor. Ugyan Európa nem tegnap kezdett hanyatlani, evvel együtt a levél, amelyben a CÖF–CÖKA jogállamiságunkat és működő demokráciánkat veszi védelmébe, méghozzá épp Sargentini ellenében, egész más műfaj, új korszakot jelez. Európa történetének valószínűleg legutolsó, várhatóan rövid és dicstelen periódusát, amelyben a népámítás itthon kikísérletezett és remekül bevált technológiája lassú, ám döngő léptekkel indul el az úton, amelynek a végét nem ismerhetjük ugyan, de sejthetőleg jobb is így nekünk.

Megszületett a vörös üsző, ennek következtében Európa népei a ráció nyűge alól egyszer és mindenkorra felszabadulnak. A tagolt emberi beszédet a zagyva és értelmetlen fideszmagyar hablatyolás fogja felváltani, persze csak rövid időre, utána ugyanis jön a végítélet, aztán a fájront, a részleteket lásd a jelen szöveg utolsó passzusában.

Tovább

Tovább

Tíz-tizenkét tinédzser hevert a Nyugati balszárnyában működő boltok előtt, öltözékük, viselkedésük normális volt, nem ordítoztak, nem szemeteltek, csak pihentek a betonon, nézték a köröttük nyüzsgő so­kadalmat. Kisvártatva megindult feléjük két egyenruhás, gumibotos dolgozó, szakasztott úgy, avval a mozgással, ahogy ötven éve indul­tak meg a rendőrök, hogy valamely köztéri szabadosságnak véget vessenek. Más kérdés, hogy a fél évszázaddal ezelőtti közegek peri­patetikus bölcselőknek látszottak napjaink biztonsági embereihez ké­pest, eleganciájuk kifogástalan volt, modoruk szívélyes és választé­kos. Mármint a hatvanas évek rendőreié. Mi, akik akkor voltunk ti­zenévesek, rájuk vonatkozólag sok szép emléket őrizgetünk.

E’húztok a picsába innét, mondta a potrohosabbik biztonsági dolgozó, a többit az olvasó fantáziájára bízom. Mindenesetre az ifjak felcihelődtek, és tanácstalan képpel bámultak maguk elé. Figyelj, bame’, ezek a külföldi köcsög mocsadékok azt képzelik, hogy elmen­nek egy másik országba, és ott azt csinálnak, amit akarnak – tájé­koztatta járőrtársát a potrohos, majd bal kezének kisujjával hosszan és elmélyülten túrta az orrát, nyilván újabb és még revelatívabb szo­ciálpszichológiai összefüggéseken gondolkodva. A járőrtárs bóloga­tott, az útjukra bocsátott idegenek pedig értékes tapasztalatokkal gazdagodva hagyták el a pályaudvart. Arcukon az új ismereteknek örvendő intellektus derűje honolt.

Tovább

Tovább

Az a tervünk, hogy újjáépítsük az egész Kárpát-medencét, mondta az alcsúti ember múlt szombaton, a Kárpát-medencén pedig némi aggodalom lett úrrá. Többé-kevésbé tudható, milyen az, amikor az illiberális állam valamit újjávarázsol, elég, ha csak a Várkert Bazár tatarozásának édes-bús történetére, az ünnepélyes átadások sorozatára és az üzemeltető négyszáznyolcvannyolc (azóta nyilván több) garanciális bejelentésére gondolunk. A lényeg annyi, hogy Orbán a 2015-ös évértékelőjében ezt az épületet kormányzása szimbólumaként említette. Politikai pályafutásának legtárgyilagosabb mondatát sikerült evvel megfogalmaznia, ami roppant dicséretes, evvel együtt a Kárpát-medence valószínűleg semmire se vágyik kevésbé, mint arra, hogy Európa erős embere építtesse újjá. E tekintetben a Kárpát-medencét meg lehet értenünk.

Lépjünk tovább, és tételezzük fel, hogy a nyájas olvasónak van pár tucat birkája, illetve csak volt, a nyájas olvasó ugyanis mihaszna pásztor, juhairól gondoskodni vonakodik, szerencsétlen jószágokat rüh, bagócslárva, paklincs és tüdőférgesség kínozza, nem is szólva a büdös sántaságról, pusztulnak egymás után, mindössze pár félholt példány marad. Nyájas olvasóm ekkor avval keresi föl a környékbeli juhászokat, hogy összehangolhatják a juhtenyésztési koncepciójukat az övével, amely, mint fentebb láttuk, remekül bevált. Orbán lényegében ilyesmit adott elő Tusnádfürdőn arról beszélve, hogy a szomszédainkkal „hangoljuk össze a védelmi politikánkat, és hangoljuk össze a haderőfejlesztéseinket is”.

Tovább

Tovább

Tovább

Ha nem állnának katonák ezrei a magyar határon, akkor naponta több ezer menekült érkezne Németországba, jelentette ki az alcsúti ember múlt csütörtökön az EU-csúcs utáni sajtótájékoztatón. A mellette álló Merkel elmosolyodott, és azt javasolta, hogy inkább fotózkodjanak. Ré­szint, mert Európa erős embere nem akkor a legmegnyerőbb, amikor be­szél, hanem amikor a puszta látványával nyűgözi le a publi­kumot, részint pedig azért, mert (ő, Angela Merkel) régóta tudja, hogy daliás partnere igazából nem vele kommunikál, hanem a nagygéci Bözsi nénivel meg a többi rajongójával, akiknek történelemformáló kül­detését köszönheti. Né­metország kancellárja valójában csak azért kerül a képbe, mert a keresz­tény kultúra legfőbb őre elvárja, hogy legyen közelében egy sanda árny­alak, akihez a szózatát intézheti, és akit úgy kezelhet, ahogy Bözsi nénit szokta. Píárszempontból előnyös volna persze, ha Merkel is tartana disz­nót, lehetőleg egy fotogén jószágot, melynek a füle tövét az alcsúti em­ber derűsen vakargathatná, de ki tudja, egyszer talán lesz az is.

Tovább

Tovább

Kórházi mellékhelyiség, se vécédeszka, se kilincs, se papír. Szappant keresni már eszünkbe se jut, tekintve, hogy néhol a vízcsap is hiányzik. Az egyik ápolónő szerint a betegek hazaviszik, ezt megértjük, elfogadjuk. A magyar kórházi reterátok vízcsapjai csakugyan guszták, az otthonába bocsátott beteg pedig örömmel visz magával valami emléktárgyat, a vízcsap épp kézre esik. Eltávolításához kell egy állítható csavarkulcs, esetleg csavarlazító is, ám a lényeg nem ebben áll, hanem abban, hogy minden hiányzó kórházi vízcsap sikertörténet, mellyel hazánk bennünket a bűvkörébe von. A történet főhőse a gyógyult, optimista, jövőbe tekintő volt beteg, aki vízcsapjával együtt a főbejáraton át hagyja el a gyógyintézetet, noha éppenséggel a proszektúrán keresztül is távozhatna akár.

Amit ilyenkor érzünk, nem egyéb, mint a mindennapi hazaszeretet, ezt a legilletékesebb személytől, magától a kormányfőtől tudjuk. Amiképpen azt is, hogy a mindennapi hazaszeretet akkor valósul meg, amikor hazánk bevon bennünket a saját bűvkörébe. Orbán az MTI tudósítása szerint a Tokaji Vízitúra Központ csütörtöki ünnepélyes átadásán tárta föl a nemzet színe előtt ezeket a titkokat, hozzátéve, hogy a Tokaji Vízitúra Központ egy olyan program része, melynek révén a hazaszeretet természetes módon válik megélhetővé, s amely azokat is a nemzeti közösség részévé teszi, akik nem érezték magukat odatartozónak.

Tovább

Tovább

Stadiont épít a Szeged-Csanádi Egyházmegye, tudatta múlt pénteken a Hír TV, hozzátéve, hogy az e célra szánt állami támogatás már meg is érkezett. Húszmilliárdról van szó, fele megy a stadionra, a többiből két tannyelvű iskola lesz, zenei gimnázium, kollégium, ifjúsági park.

Ami konkrétan a stadiont illeti, arra vonatkozólag korábban szerényebb összegről volt szó. „Múlt heti örvendetes hír, hogy a kormány döntése értelmében megvalósul Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök régi álma: kétmilliárd forint közpénzből hatezer férőhelyes szuperstadiont kap az NB II-es csapata Szegeden” – írta Megyesi Gusztáv kollégánk alig két és fél évvel ezelőtt. Azóta, mint látjuk, a stadion bekerülési költsége az ötszörösére nőtt, és megy az még följebb is, ha minden igaz, de hát így van rendjén. Már csak azért is, mert minden fillér, amit a szegedi stadionra költünk, a lehető legjobb helyre, Garancsi István kormányközeli iparmágnás egyik cégének bankszámlájára kerül, hogy aztán onnan jusson el a folyamok torkolatához, végső nyughelyére, mint a megistenülő Utnapistim a vízözön után.

Tovább

Tovább

Pénteken kiderült, hogy a Konzum PE Magántőkealap által kibocsátott befektetési jegyek kizárólagos tulajdonosa Mészáros Lőrinc, ami tömören annyit jelent, hogy a felcsúti gázszerelő mostanra Magyarország leggazdagabb polgára lett. Csak a Budapesti Értéktőzsdén jegyzett cégekben lévő részesedése 280–300 milliárd forintot ér, emellett van még a nagy hírű Mészáros és Mészáros Kft., van száznál is több egyéb vállalat, borászatok, tévé- és rádióállomások, szállodák, egyebek. Tavaly az Átlátszó kiszámolta, hogy M. L., aki természetesen nem strómanja senkinek, gazdagabb, mint a Horthy-korszak három legvagyonosabb magyar nábobja, gróf Károlyi László, gróf Festetics Sándor és Habsburg József főherceg együttvéve. Noha például a Károlyi család a honfoglalás idején nyerte az első birtokait, amelyeket később csak gyarapítgatott, míg ellenben M. L. a maga mesés vagyonát a két dolgos kezével kaparta össze, és csupán pár év alatt.

Diktátorok vannak, voltak és egyre inkább lesznek is, de ilyen gázszerelővel egyikük se büszkélkedhet. Magyarország e tekintetben is egyedül áll. 

Tovább

Tovább

Nemzeti nagyburzsoáziánk a melegpornó tárgykörében kartellezik, erre mutatott rá az OLAF, és erről ír a magyar sajtónak az a része, amely a publikumot a győzelmi mámor lelkesítő napjaiban is további örömhírekkel iparkodik delektálni. A sajtónak ez a része mi vagyunk. Szomorúan állapítjuk meg, hogy az állampárti médiának egyetlen jó szava sincs Garancsi Istvánról és Hernádi Zsoltról, gazdasági életünk azon csúcsfigurái­ról, akikre a csalás elleni hivatal fentebbi megállapítása utal. A pártsajtó, amely egyebek közt arra is hivatott, hogy számunkra zsinórmértékül szolgáljon, nem veszi észre, hogy az OLAF véleménye majdhogynem hízelgő. Az derül ki belőle, hogy a magyar nagyburzsoázia föntebb jelzett kiválóságait és ily módon az illiberális állam egészét is csak hódolat illeti, nem bírálat, és ennek a belátásához elég a történtekre madártávlatból tekintenünk.

A nyolcvan százalékban Hernádi Zsolt tulajdonát képező Gran Private Equity uniós pénzeket fektetett a nem jellemzően valláserkölcsi alapon szerveződő Dating Central Europe Zrt.-be, mely utóbbi pedig hetvenezer euróért vásárolta meg a melegrandi.hu társkereső oldalt. Mire következtethetünk ebből, ha tárgyilagosak vagyunk? Egyértelmű. Felvilágosult gondolkodásmód, tolerancia, elfogulatlanság, liberalizmus, vagyis a poláris ellentéte mindannak, amivel a pártállamot vádolni szokás. Az EU szerint viszont az unió hírneve sérül azáltal, hogy Garancsiék az európai adófizetők pénzét buzioldalak feltőkésítésére fordítják, mármost akkor ki itt a kirekesztő, az előítéletes, a bigott, korlátolt és intoleráns

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021