Elszégyellni magunkat
(Kocsis intim megvilágításban – M5)
Legalább valakinek eszébe jutott, hogy itt van egy nagybeteg ember, aki elsőként veszi egyébként észre azt, amit a legtöbb gyászbeszédben elmondtak, hogy éppen annyi idős, mint Bartók Béla, és ahelyett, hogy szemérmesen elfordította volna a fejét, hagyjuk szegényt, odament hozzá, hogy addig beszéltesse, amíg még lehet. Vannak új elemek, és vannak történetek, amelyeket nem lehet elégszer elmondani.
Háromforintos opera
(Puccini: Tosca – Erkel Színház, november 12.)
Giordani majdnem azt hozza, amit remélt az ember. Megtermett tenor, kicsit olyan, mint egy százkilencven centi magas Szinetár Miklós, a hangja pedig, legalábbis a régi szép időkben, igazán szólt, kicsit mindig ez is volt a baj vele, túlságosan örül az adottságainak. Kiáll és nyomatja, nem nagyon törődik vele, ha közben meghal a kicsi Liu, vagy éppen farkasszemet kell nézni hat puskacsővel.
Az Úr jobb bicepsze
(Palestrina: Missa papae Marcelli – Deutsche Grammophon, 2016)
Az egész interpretáció vibráló, színes, de némileg bizonytalan körvonalú, mintha nem is ott volnánk, ahol vagyunk Michelangelo izompacsirtái között, hanem valami fátyolos fényt engedő üvegablakok előtt. Tényleg ez volt Palestrina szándéka?
Jobban élünk, mint Juhász Gyula
(Mozart: Così fan tutte – a Royal Opera House előadása a Pesti Vigadóban)
Trisztán és Trisztánka
(Wagner: Trisztán és Izolda – A Metropolitan élő közvetítése a Müpában)