Persze, néhanapján eszembe jut, hogy ha egy efféle Khéry B. Rezső, ki gyenge Babits-utánérzéseivel, tehát még az epigonizmusa terén is jó évtizedekkel késve le a divatot, kis és középdíjakig, évente megjelenő könyvekig viheti, belőlem is lehetett volna, ha nem is valami, de legalábbis valamelyest valaki, éppen őrá tovább gondolva jön mindig az enyhet adó újra- és újrafelismerés: legalább nem lettünk kollégák. Kevés olyan megnyugtató gondolat adatik az életben, mint ez; mellette ülve, jegyzetelve, őt fotózva, „kötetlen” alkalmakkor, könyv- és lapszámbemutatók, pódiumbeszélgetések és felolvasások utáni koccintgatások hosszán, szemlesütve, melegedő sörömet vagy a cipőmet bámulva, mint a legtöbben, míg viszi, mit viszi, egy díjbirkózó, egy súlyemelő olimpikon erejével és kitartásával hurcibálja, fáradhatatlanul, a prímet. Nyávogó kappanhangjától visszhangzik a presszó, a kocsma, a kultúrház, az írószövetség díszterme.

Maga a kritikus önolvasás, önértelmezés gesztusa mint a pályakorrekció lehetséges eszköze, ebben a kötetben jelenik meg először, s válik a direkt önirónia és -gúny terepévé. Ez által olyan jellemző megjelenését regisztrálhatjuk, melyet Orbán Ottó egész további költészete meghatározó, jellegadó ismertetőjegyeként ismerünk. Az életrajz megverselésének „költőisége” helyett „pontosságával” kapcsolatos elvárása, a „prózaibb” (depoetizált) fogalmazás igénye hívja életre az Emberáldozat, mint a fülszöveg is megjegyzi, „titkos regény”-szerűségét, a korábbi Orbán-verselésnél narratívabb jellegét. Ez a versbeszéd szituáltságában is döntő faktornak bizonyul: jellemzően a hol anekdotikusabb, hol memoárszerűbb beszédhelyzetekből visszaemlékező egyén hangján szólalnak meg a szövegek.

► Szöllősi Mátyás: Szabad. Vá­lo­gatott és új versek. Helikon Kiadó, Budapest, 2022, 179 oldal, 3999 Ft

A Szabad lapjain valamiféle óvatos elmozdulási szándék érhető tetten a korábbi kötetek rideg(ebb) szemléletű, kontemplatív lírájától, mégpedig valamiféle szentimentalizálódás (a szótári értelemben vett „líra”) felé. Szöllősi, aki idáig fegyelmezetten homogén lírai univerzumot teremtett, nagy rizikót vállal a jól (szinte önműködő módon) kitaposott ösvényről le-lelépegetve. Ez a – manapság egyre ritkábban, keveseknél megfigyelhető – kísérletező törekvés mindenképp tiszteletet érdemel.

Húsz éve jelent meg Orbán Ottó utolsó még általa összeállított (de már posztumusz megjelent) verseskötete, az Ostromgyűrűben. Ilyesformán ez tekinthető utolsó teljes értékű munkájának, hiszen ez még nem csupán a benne foglalt művek milyensége, hanem a kompozíció és szerkesztés szempontjából is bír a szerzői autenticitás teljes körű hitelesítő értékével. (Szemben a szintén posztumusz megjelent és már nem Orbán által összeállított és megtervezett Az éjnek rémjáró szaka kötettel.) Az Ostromgyűrűben életműlezárásként láthatóan tudatos gesztusok által formált mű. Megnyilatkozásai, állapotának alakulása és halála körülményeinek ismeretében vélelmezhető, hogy Orbán Ottó nem volt, nem lehetett bizonyos benne, hogy az Ostromgyűrűben lesz majd az utolsó még életében elkészített verseskötete, viszont kialakítása során, minden kétséget kizárhatóan, számolt ennek lehetőségével, megalkotásakor tehát bizonyosan releváns befolyásoló erővel, lényeges szempontként hatott a kötet esetleges lezárásként is érvényesülhető, különleges szerepe. Ezek miatt annak tudatában is „az utolsó szó jogán” kelt, lezárásnak szánhatott műegészként tekintek rá, ha egy esetleges újabb, hasonló szereppel bíró verseskötet lehetőségét (reményét) vélhetően maga Orbán sem zárta ki.

Az emberi történelem nagy-nagy tragédiája, hogy aranykorait mindig csak utólag veszi észre. Pedig micsoda idők voltak azok! A Nemzetközi Szenvedés Egyesület (s némiképp az Egyesült Trauma Szervezet is) megváltoztathatta volna a világot. Minden Katarina Schmiegel 1978-as tanulmányával (Szenvedésfordulat az eszmetörténet történetében) kezdődött. Ő volt az első, aki rávilágított, hogy az emberi történelem, művészet és gondolkodás összes folyamatának egyetlenegy konzekvens szemléleti kerete adható: a fájdalom története. Tanítványai szervezték meg pár évre rá a Nemzetközi Szenvedés Egyesület elődét, a Ruhr-vidéki Agónia Társulatot, melynek nyomán mint buzgó sejtek, burjánzottak újabb és újabb regionális szervezetek, immáron egész Európában. Öt évre rá, a bolgár Nemzeti Kín Klub csatlakozásával jött létre a Nemzetközi Szenvedés Egyesület. Ki hitte volna, hogy ez a mérföldkő egyben már egy végzetes lépés is lesz a vég felé. Egy évvel később ugyanis a Luzitán Nyomorkoalíció kezdeményezésére a Schmiegellel addigra feloldhatatlan szemléleti vitába keveredő Jean Pierre Letallec követői is megszervezték a maguk szánalmas kis próbálkozását, a huszonkét ország traumaköreit tömörítő Egyesült Trauma Szervezetet.

Persze, mert nem érti itt senki, így egy másik hang, hogy ez nem úgy megy, hogy jön az EU, kiszállnak a kilométerekkel odébb tengelytörött, hiperszuper Audijaikból a teljes megye költségvetésébe kerülő öltönyeikben, és hoznak egy zsák pénzt, hogy bitte, pardon, Béla úr, nem adhatnánk-e már ide ezt a pár milliócskát, a tengelytörés óta cipeljük, és már megszakad a hátunk alatta, hanem mindenféle istenverte bürokráciát raknak köré! Nincs pénz, na, nincs pénz, a kurva istenit! Fiam, Isten nevét... Nincs pénz, csak egy döntés van, csak mondják, hogy van a pénz! Ez a döntés, hogy jön neki egy e-mail egyik nap, hogy akkor van pénz. Aztán még több tucat, hogy ezt így, azt úgy lekönyvelni, engedélyeztetni, kitölteni, ellenjegyezni, előkeresni és beszkennelni és feltölteni arra a felületre, ami nem jön be, a jegyzővel igazoltatni, aki már két éve elköltözött, aztán... Ha nincs pénz, mi a faszból épült a Magyarország erős és büszke európai ország alatt a plakáthely, hogy még az autópályáról is idelátszik, csak kibaszott út nincs annak, aki megnézné közelebbről, he?

Aztán jött ez a Géza, akinek viszont véleményei voltak, a konzervativizmusról, liberalizmusról, ilyen kérdésekről is. Elment néha vele tüntetni, ami ugyancsak érdekes volt, korábban csak a híradóban látott tüntetést. Romagyilkosságok ellen tüntettek, ami nem olyan volt, mint amilyennek elképzelte. Nem volt náluk transzparens, zászló. Nem kiabáltak, hogy ne öljék meg a romákat, csak ott álltak, és tapsolták a szónokokat, akik azt mondták, hogy ne öljék meg a romákat. Egy idő után elzsibbadt a lába, akkor pipiskedett egy kicsit. Jobb volt, amikor ide-oda vonultak. Nem szerette különösen a romákat. Ez a Géza sosem tudta röviden elmondani, hogy mit vagy kit szeret. Árnyaltan szeretett fogalmazni, és ilyenkor ideges lett, ha az árnyalt fogalmazás közben szakították félbe, néha annyira, hogy elmosogatott vagy ruhákat hajtogatott, közben csapkodott egy keveset.