►Joe Hisaishi in Vienna – Deutsche Grammophon, 2024

És akkor a nagy kiútkeresés közben jöttek a minimalisták, akiknek az eszközeit meg lehet érteni, és jött a filmzene, ami bizonyos értelemben rab madár, hiszen illeszkednie kell a képsorokhoz, de sokkal szélesebb közönséghez ér el. És lassan a filmzene is megszülte a maga csillagait, Ennio Morricone, John Williams, akik idővel és vénségükre saját jogú komponisták lettek, már film se kell nekik, mégis tele lesz értük a hangversenyterem. Ebbe a sorba illeszkedik Joe Hisaishi, eredeti nevén Fudzsiszava Mamoru.Í

► Puccini: Turandot – Magyar Állami Operaház, november 21.

Ami Yusif Eyvazovot illeti, azt kapjuk, amit reméltünk, vagy amitől féltünk, nagyon monoton, de nagyon meggyőző éneklést. Mintha Eyvazovon kétállású kapcsoló volna, vagy énekel, vagy nem, de hogy időnként hangosabban vagy halkabban, lágyabban vagy ércesebben szólaljon meg, azt nem lehet tőle elvárni. Volt még Liuként Pasztircsák Polina, akit nem tört meg rendezői vagy karmesteri önkény, láthatólag határozott képe volt arról, hogyan akarja a szerepet elénekelni, és azt végig is vitte, sápatag leányka, aki alig várja, hogy áldozatául essen a világ kegyetlenségének.

► Verdi: Falstaff – Magyar Állami Operaház, november 16.

A bűnös a karmester, Héja Domonkos, aki valamiért A windsori bús özvegyek a depresszió és szétesettség legsötétebb bugyraiban című darabot próbálta meg elvezényelni, a tempók mindig lassabbnak tűnnek a kézenfekvőnél, ám hiába lassú az egész, azért az együttesek szétesését így sem sikerült mindig elkerülni. Hogy nem teljes alkalmatlanságról van szó, az azért látszik, mert épp a legnehezebb együttes, a zárófúga nem hullott atomjaira szét, de azért megmarad az örök tanulság, hogy szomorú ember ne vezényeljen vígoperát.

► Bellini: A kalóz – Müpa, november 6.

Ami A kalózt illeti, elég nagy rejtély, hogy miért pihent ilyen sokat, igaz, a nagyvilágban is pihent. A zenetörténet úgy tartja számon, mint Bellini első igazi, nagy és nemzetközi sikerét, de ehhez képest viszonylag hamar kifújt. Játszották Párizsban, Londonban, New Yorkban, aztán elfelejtették. Elővették Bellini halálának századik évfordulójára, aztán megint elfelejtették. Az az érdekes, hogy ezalatt végig amolyan tenoropera volt, az volt a lényeg, hogy ki énekli a címszerepet. Az évfordulós előadáson például Gigli. Amikor megint elővették, akkor viszont (és azóta is) a szoprán lett a kulcsfigura, aki miatt játszani érdemes: Callas, Caballé, nálunk meg Kolonits Klára.

►Messa per Rossini – Müpa, november 1.

Életrajzi mű. Már a szónak abban az értelmében, hogy mindig szerepelni fog Verdi életrajzában, ez volt az, ami megadta a kezdőlökést a Requiem megírásához, mert Verdi nemcsak ötletelt, de dolgozott is, magára vállalata a Messa per Rossini zárótételét. De a teljes művet elő sem adták, mindenki összeveszett mindenkivel, Rossiniről nem emlékeztek meg egységesen, az elkészült gyászmisére pedig nem a feledés, de az előadatlanság homálya borult. Atán megvolt a premier, de csak száztizenkilenc évvel a tervezett bemutató után, és azóta sem mondható, hogy a világ egy új és népszerű Requiemmel lett gazdagabb.

► Verdi: Otello – Magyar Állami Operaház, október 22.

Kisebb megrázkódtatások azért akadtak, a Jagót éneklő Alexandru Agache egy kicsit elkavarodott a második felvonás végén a Bosszúkettősben, ijedten pislogott hol Otellóra, hol a karmesterre, de nem tartott sokáig a megingás. És végeredményben kettejük miatt jött az Operába, aki nem turistaként, hanem a zenei élményért jött. Jagóért és Otellóért, Agachéért és José Curáért. Agachét nézni a hangja miatt, Curát a múltja miatt. Ami azt illeti, mindkettőnek nagyobb a múltja, mint a jövője, de a jelene mindkettőnek értékes.

► A MÁV Szimfonikusok koncertje a Zeneakadémián – október 18.

Nem panasz, tényleg nem panasz, és nem is hiszem, hogy feltétlenül a teljes Beethovent meg kell kapnunk egyetlen koncerten. Amit most ajánlottak, az egy estére éppen elég, lendületes és friss, fiatal, erős, nagy, szellemes, és zene, mindenekelőtt és fölött zene. Nem önmagában álló esemény, inkább bevezető a MÁV Szimfonikusok Beethoven-sorozatához: előbb nyissuk ki az ajtót, ne is nyissuk, törjük be, aztán, ha már bent vagyunk, majd meglátjátok, pontosan mit is akarunk mondani. Alig várom.

► A Royal Philharmonic hangversenye – Müpa, október 11.

Talán mégis be kellene tiltani Brahms Magyar táncait, úgy értem, legalább figyelmeztetni kellene minden vendégkarmestert és vendégzenekart, hogy ne ez legyen a ráadás. Vagy legalább ne az első legyen, ne az ötödik, és ne is a hatodik (bocsánat, Leonard Bernstein, azt az 1983-as ráadást azért soha nem feledjük). Szóval bármelyik, csak ne ez, hogy jaj, magyarok, mi is legyen, van valami olyan mű, aminek a nevében benne van a magyar szó? És akkor felütik a kottát, ja, az első, az pont jó lesz nekik.

► A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának évadnyitó koncertje – Müpa, október 1.

Akkor hát jöjjön az érdemi. Az is Elgar, és az sem épp agyonjátszott darab, koncerten én még soha nem hallottam a Délen (Alassio) címet viselő nyitányt. Maga a cím is megtévesztő, nem az Alassio, hanem a nyitány, a várhatónál jóval hosszabb, és inkább szimfonikus költemény, mint bármi egyéb. Méghozzá olyan szimfonikus költemény, amilyet Richard Strauss írhatott volna egy alkotói válság kellős közepén, össze van rakva, meg van hangszerelve, vannak benne hangsúlyos részek, a végén visszatér az eleje, de hogy végül mi történt Elgarral Alassióban, az egyáltalán nem tűnt fontosnak.

► A Nemzeti Filharmonikusok évadnyitó koncertje – Müpa, szeptember 25.

Tetszik, nagyon tetszik, főleg, mert a maga választotta célkitűzéssel és keretek között Baráti Kristóf igazán kiválóan játszik. Nem szenved, de miért is szenvedne, zene és nem farönkök hajigálása. A második tétel persze így leesik egy kicsit, de arról inkább tehet a zenekar és karmester, ez az éktelen baromfiudvarhang, amit a fafúvósok bocsátanak ki magukból a tétel elején kicsit sem emeli meg a pillanatot, nem lehet úgy nagyot ugrani, ha nincs honnét elrugaszkodni.

► A Fesztiválzenekar hangversenye – Müpa, szeptember 20.

Milyen cím az, hogy Táncszvit? Bartóki, de már Bartóknál sem értettem. Elvben minden szvit táncszvit, ez a műfaj lényege, stilizált táncok sorozata. Most akkor ez a mű Bartókkal akar versenyezni? Vagy Bachhal? Hiszen erről is szó esik a közönséghez intézett bevezetőben, Bach idejében sem táncoltak gavotte-ot és sarabande-ot, csak a ritmus, a lüktetés, a tempó adott. Tánczenét hallgatunk, de csak hallgatunk.

► Mozart: Figaro házassága – közvetítés Londonból, Cinema MOM, szeptember 10.

Azért kezdjük mégis a rosszal: az előadásnak volt egy karmester is, Julia Jones. Zenei szempontból meglehetősen fantáziátlan teremtés, aki mindig egy kicsit mellétempózott, úgy értem, hol egy kicsit lassabb, hol egy kicsit gyorsabb iram lett volna kézenfekvő, logikus vagy kívánatos, de ő ragaszkodott a maga elképzeléseihez. Végül is felfoghatjuk a darabot így is, van-e olyan jó a mű, hogy legyűri az előadó ellenkezését is, és akkor a tanulság örömteli: van. Az előadók kicsit küszködnek ettől, láthatóan nem érzik jó kézben magukat, de profik, és akkor a Figaro megszólal.

► Händel: Messiah – DG, 1988

Pinnock pedig egyszerűen bámulatos. Lassabban kezd a nyitányban, amivel jobba megadja a mű, a nagy mű méltóágát, figyelem, kezdünk. Aztán jön Howard Crook az első áriával, és ő már vibrál, valójában mintha nem is Händel-hang, hanem Mozart-hang volna, könnyű, finom, de valahogy ismerős a zenei világ. Ha ma sokan a háromból Pinnock változatát tartják a legszebbnek, sőt, a teljes Messiás-diszkográfiában is őt tartják a legjobbnak, annak nyilván ez az oka: ez mindenkinek jó. Aki valami normális zenét akar hallgatni karácsonykor, húsvétkor, vagy a sírjában, annak épp olyan megfelelő ez a lemez, mint aki azzal vacakol, hogy mik is a mélyvonós menetek egy kórus kíséretében.

► Amelia – Nonesuch, 2024

De mi is ez az egész? Dalciklus? Ahhoz nagyon kevés benne a dal. Egy vagy két sort énekel csak Laurie Anderson, alapjában véve beszél. Oratórium? Ahhoz nem elég egynemű, és megint csak kevéssé zenés. Akkor rádiójáték? Ahhoz meg nem elég dokumentum-alapú, Laurie Anderson ugyan fölhasználta Amelia Earhart férjének küldött táviratait, de nem szó szerint. Meg hát nem is rádiós eszközökkel él, nem igazi repülőmotort hallunk, hanem elektromos hangszereket, nyúzott gitárt, szintetizátorokat, brácsát, csellót, a Brnói Filharmonikusokat Példázat az emberéletről? Indulunk és érkezünk, ha éppenséggel érkezésnek lehet mondani, hogy elnyel az óceán.

► Mozart: Symphonies – Deutsche Grammophon, 2024

Bármilyen meglepő, az öregek is voltak fiatalok, és ha tartanánk magunkat ahhoz az elképzeléshez, hogy a nagybetűs élet és elmélyülés a karmesterek számára ötven fölött kezdődik, akkor, csak a nemzetközi hírű magyaroknál maradva, lemaradtunk volna Fricsay Ferencről és Kertész Istvánról. Szóval ide nekünk Tarmo Peltokoskit, aki nem annyira szörnyen fiatal, huszonhárom éves. Igaz, úgy néz ki, mintha csak tizenöt volna, bámulja az ember, ahogy okoskodik a szemüvegével, és legszívesebben adna neki egy nagy tockost, térjél már észre, kedves fiam.

► Verdi: Az álarcosbál. Magyar Állami Operaház, augusztus 14.

A kérdés tehát az, hogy vajon van-e nekünk itt és most, nyár közepén egy jó színházunk.  Jó az nincs. Kibírható van, olyan társulat, amelyik azért valamit akar kezdeni Az álarcosbállal, nem feltétlenül csak úgy elénekelni. Ez alól a bariton Mókus Attila a kivétel, ő körülbelül a világ legrosszabb énekes-színésze, nem nagyon tud mást tenni, mint hogy nagyon erősen kimereszti a szemét, és világos, hogy intézményi szinten semmiféle segítséget nem kapott, a rendező már árkon-bokron túl van, és hogy valaki játékmesterkedett-e az előadás körül, afelől vannak erős kétségeim. Viszont Mókus Attila figyelemre méltó hang, minden meg van bocsátva.

► Huszka Jenő – Szilágyi László: Mária főhadnagy – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, augusztus 9.

Kossuth-alapon fejeződik is be az előadás, valamikor mélyen az éjszakában, elcincogja a hegedű, hogy esik eső karikára, és közben a hangszóróból Kossuth hangja szól. Mintha az ötvenes években volnánk, amikor a személyi kultuszt a Kossuth-kultusszal kellett és lehetett igazolni. De nem is ez a baj, hanem hogy itt sajnos mindenki el van tévedve, amikor azt képzeli, hogy egy ilyen operett elbír valami nagy, nemzeti mondanivalót.

► Jonathan Tetelman: The Great Puccini – Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 30.

Jó a koncert. A második részben a fekete szmokingot fehérre váltja a főhős, és mindannyian tudjuk és érezzük, egyre ellenállhatatlanabbul sodródunk a Nessun dorma felé, de itt is vár ránk egy kis meglepetés, mert az áriát Tetelman a nézőtéren helyet foglaló nagy, nagy, még annál is nagyobb Turandotnak, Marton Évának ajánlja. Tartja, tartja a „vincero”-t szakadásig, aztán két kezével szívecskét mutat a félelmetes és jégszívűnek mondott hercegnőnek.

► Wagner: Trisztán és Izolda – a bayreuthi előadás élő közvetítése a MOM Parkban, július 25.

Az a kérdés, kiről is szól a Trisztán és Izolda. Trisztánról és Izoldáról, vagy a karmesterről? Ha az előző kettőről, akkor sincs nagy baj, nem a világ legárnyaltabb, legsokszínűbb Trisztánja Andreas Schager, de azt az egy, hősi vagy harsány árnyalatot jól tudja, torkaszakadtából haldoklik, ordítva szereti és várja Izoldáját, aki végül meg is érkezik. Camilla Nylund mintha épp az ellenkezője volna, már az első percekben látszik, hogy a mű végére készül, tudja, az ő sorsa ott dől el, hogy sikerül majd a szerelmi halál.

► A Fesztiválakadémia záróhangversenye – Zeneakadémia, július 21.

A H-dúr trió a koncert zárásaként teljesen más eset volt, Kelemen Barnabás hegedült, Nicolas Altstaedt csellózott, és Alexander Lonquich zongorázott. Mintha a két vonós levált volna a zongoristáról, együtt és egymásnak és egymásért játszottak, az ember csak ámult, mennyi lehetőség van ebben is: néha a hegedű a csellóhang folytatásának látszott, néha egy csapatnak látszottak, máskor egymás ellentétének.