Az ÉS könyve februárban – Szilágyi Márton: „Mi vagyok én?” Arany János költészete. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 320 oldal, 3500 Ft

A kötet nagyszabású értelmezése a Toldi-trilógia trilógiaként való szemügyre vétele, aminek legfontosabb és legeredetibb eredménye magának a Toldinak az újszempontú interpretálása. Magam Szilágyi Toldi-értelmezését, mely végre valahára szakított a hagyományos nemzeti szempontú és erősen kultikus Toldi-olvasatokkal, bátran ajánlom mindenkinek, aki szeretné új aspektusból szemügyre venni a túlságosan is „jól ismert” nemzeti „emlékezethelyünket”. Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy erősen vitathatónak látom Szilágyi nagyon is „átkatolizált” Toldi-olvasatát, amely a bűnös ember és az Isten közti kiengesztelődés folyamatának megmutatásaként láttatja Arany művét. Alapfeltevése szerint a bűnt elkövető (gyilkosságba eső), vezeklő Toldi és az őt folyamatosan szem előtt tartó Isten végül feloldozásba, megbocsátásba torkolló kapcsolatát követhetjük nyomon a bujdosástól a próbatételeken át a király színe elé járulásig. Csakhogy a vezekléshez bűntudat szükségeltetik, ami Toldi esetében nincs meg, merthogy a bűn elkövetése sem tudva és akarva történt a részéről, hanem fatális véletlen folytán; ha van bűne az ifjú Toldinak, akkor az a harag, amely a Toldi estéjében – amelyről Szilágyi nagyon helyesen állapítja meg, hogy a Toldi visszaénekléseként olvasandó – is visszatérő motívumként rombolja le nimbuszát. Toldi nem azért bujdosik, mert lelkiismerete elől menekül, hanem egyszerűen azért, mert bátyja emberei üldözik: a világ szemében bűnös, ami alól jellemző módon a világi hatalmat képviselő király és nem az Isten fogja föloldani.

200 AranyLátó
24 Karát
„Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!”
„Óhajtom a classicus írók tanulmányát”

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a Toldi nyomán olyan normatív irodalmiság-eszmény rajzolódik ki a magyar olvasó előtt, amelynek a kritériumai a következőkben állnak: (1) a mű nyelvhez való viszonya eleve kultikus legyen; (2) a cselekmény a hős mintaadó emelkedéstörténetét rajzolja föl, amely célját tekintve valamely magasabb célt szolgál; (3) a főhős tökéletesedésének folyamata mind a külső akadályok, mind a belső hiányosságok leküzdésében álljon. Mindez persze csakis a tragikusra hangolt komolyság jegyében gondolható el, a játékosság, az örömelv és a mindezeket önmagába foglaló nevetés nem méltó a komoly irodalmi műhöz, mint ahogy nem méltó az ember (közelebbről a magyar ember) méltóságához sem. Ez az irodalmiság-képlet az európai irodalom egy nagyon is domináns hagyományához kapcsolódik, amely a nevelődési regény átfogó narratívájának egyfajta nemzetiesített változataként azonosítható be. Az Arany-mű tehát a kor szellemiségének tökéletes és nagyon is korszerű kifejezője, ugyanakkor mintha az Arany-életműből a többi szöveg kárára kiemelt Toldi túlságosan is egyszólamúra hangolta volna a magyar irodalomértés kánonját.

Igazság szerint Zecharjáról, az Abija rendjéből való papról ő maga is csak annyit tudott elmondani, amennyit a Mesterétől hallott. Azt meg sohase merte megkérdezni tőle, hogy neki ugyan milyen forrásból származnak az információi, mert azért annyit már akkoriban is lehetett sejteni, hogy alig maradtak fönn róla hitelesnek tekinthető följegyzések. Nem mintha utána akart volna járni bárminek is. És ha őszinte akart lenni magához, valójában a választ nem is szerette volna hallani, mert elég volt a Mester szava bizonyságnak, hogy úgy higgyen el mindent neki szó szerint, ahogyan azt elébe tárta. Mert az erős és igaz hit nem kíván bizonyítékot, hiszen a hit maga sem más, mint a remélt dolgok bizonyossága.

Különösen a mindmáig népszerű balladák kapcsán figyelhető meg a hivatalos, kanonikus értelmezések dominanciája és a szoros olvasás között keletkező diszkrepancia. Talán nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy ezek a szövegek egyrészt jelentős téttel bírnak a nemzeti identitásunk felépítésében és fenntartásában (nemzeti balladák), másrészt pedig olyan tabutémákat feszegetnek, amelyeknek a megfogalmazása még a modern társadalomban sem feltétlenül egyszerű feladat. A kettős könyvelés már a balladaműfaj Greguss Ágosttól származó, és máig hatóan kártékony definiálásánál is ott munkálkodik. Greguss a „tragédia dalban elbeszélve” tökéletesen értelmetlen meghatározásával, és annak különösen a tragikum-fölfogásával észrevétlenül is a keresztény-sztoikus világrend keretei közé szorította az Arany-balladák értelmezési lehetőségeit, miközben Arany maga (éppen antik műveltségének és nem túl derűs világlátásának köszönhetően) inkább a görög fatalista tragikumfelfogás keretei között rajzolta fel hőseinek sorsát. A bűn-bűnbánat-kiengesztelődés koordinátái között élő hősök helyett inkább a vak és kíméletlen Sors csapásainak, a belső szenvedélyük végzetének kitett szenvedő ember érdekelte ezekben a szövegekben.

Arany születésének bicentenáriumát ülve még mindig az a legizgalmasabb, hogy az amúgy kissé avíttasnak és, valljuk meg, kicsit unalmasnak tartott szerző életműve mennyi meglepetéssel szolgálhat azok számára, akik nem egyszerűen a hagyományőrzés muzeológusi szándékával fordulnak oda hozzá. Csak akkor csodálkozhatunk rá újra Aranyra, vagy Móricz örökérvényű szavait parafrazeálva, csak akkor nyithatjuk fel a gyászházzá vált Arany-panteon ablakait, hogy friss levegővel árasszuk el, ha végrehajtjuk az Arany-korpusz szövegkánonján belüli hangsúlyáthelyezéseket, az értelmezési kánont pedig sikerül bővítenünk olyan jelentések felmutatásával, amelyek a mai ember számára is számot tarthatnak az érdeklődésre. Mindez persze már nem a kétszáz éves, „hunyt mesterünkön” múlik.