Fáy Miklós

(Wagner: Lohengrin – A Metropolitan előadása a színház honlapján)

Az ember újra és újra elgondolkodik azon, hogy mikor is volt a fordulat az operában, mikortól számított a külső, mikortól kell inkább szépnek lenni, mit jónak, inkább látványnak, mint hangnak lenni. Biztos, hogy Peter Hofmann is egy állomás volt ezen az úton, és lehet, hogy utálni kellene ezért. Örülök, hogy nem megy.

Tovább

(Grigory Sokolov – Beethoven, Brahms – Deutsche Grammophon, 2020) 

A Szokolov-féle indulat kihuny minden tétel végén, és mindent elölről kell kezdeni. Na persze, Szokolov mégis a kis formák nagy művésze, minden koncert egyenletesen és fékezhetetlenül megy a ráadások felé, a hat, műsorban nem szereplő darabig, ami egyszerre az érzékek gyönyörűsége meg az artistaság ámulata, így nem lehet játszani, ennyi hangot ilyen rövid idő alatt senki nem tud eljátszani. Csak Szokolov.

Tovább

(Beethoven: Triple concerto – Deutsche Grammophon, 2020)

A rondaság ösvénye. De tényleg. Mindkét vonós jelentősen visszafejlődött az évek során, Yo-Yo Ma hamiskás is lett, Anne-Sophie Mutter hegedűhangja pedig olyan éles, mintha sással metszené az ember fülét. Olyan furcsa kimondani (most a Barenboim-rajongók ne figyeljenek ide), hogy még mindig ő teljesít a legjobban, nem túl invenciózus, de korrekt a zongorázás, a zenekar meg végig van vezetve rutinosan mindenféle dinamikai és tempóbeli kalandokon, mintha Barenboim maga is azt mondaná: nem túl jelentős a mű, de azért Beethoven.

Tovább

(At-Home Gala – közvetítés a Metropolitan Opera honlapján)

Azt akarom mondani, hogy ez egy nagy-nagy csoda volt. Nem koronavírus csoda, nem az, hogy jaj, az emberiség a bajban összefog, vagy hogy az operaénekesek mennyire jó fejek Tbiliszitől (ha jól számolom, ez volt a legkeletibb bejelentkezés) New Yorkig és még tovább, ez csak úgy simán operai csoda volt. Akkor is, amikor egyáltalán nem értettem, ezt hogyan is lehet csinálni. Főleg az előre fölvett anyagoknál. Eljátsszák egy opera zenekari részletét, de úgy, hogy mindenki otthon van, a tubás a klozetben fújja, az üstdobos az alagsorban csépeli a bőröket.

Tovább

(Music for Hope – Andrea Bocelli koncertje a milánói dómban)

Most pedig, amikor bajunk van, úgy értem, állandóan arról beszélünk, hogy „ha majd ez elmúlik”, meg hogy ilyen időkben csak a zene segíthet, Andrea Bocelli a milánói dómban adott koncertet, amelynek a rövidített formáját eddig 38 millióan nézték meg.

Tovább

(Mahler: 2. szimfónia – a Budapesti Fesztiválzenekar honlapján)

A lényeg, persze, pont nem itt van. Nem az számít, hogy mennyit változtat a közvetítés az eredeti koncerten, hanem hogy mégis fogható, érzékelhető, átélhető egy teljes értékű interpretáció, ami többé-kevésbé egyenes úton, határozott léptekkel jut el addig, hogy hitelesen tomboljon a sok hangszeres, ujjongjon a kórus, hogy feltámadunk. Hogy az egész ne úgy hangozzék, hogy az ember a végén azt mondja, milyen nagy mágus ez a Mahler, még önmagát is csaknem meg tudta győzni.

Tovább

(Wagner: Parsifal – a Bayerische Staatsoper előadásának internetes közvetítése)

Pierre Audi munkásságára visszatérve: nem is tudom, mennyire maradandó. Mennyire ő a maradandó. Mert ha az előadás vagy a látvány egészére gondolok vissza, nem ő a meghatározó, hanem a díszletet tervező Georg Baselitz. Grafikai Parsifal, a leomló fal, ami rajzolva van meg a meztelenség.

Tovább

(Wagner: Tannhäuser – A Metropolitan előadása a színház honlapján)

Mert nincs is szebb, mint Wagner úgy, ahogy van, miniatúrának vagy festménynek látszó díszletben izgatott énekesek lelke, szíve zeng a dalban. Az egyetlen probléma az énekes maga, azt nem lehet elvarázsolni, a dolog természeténél fogva elhízott, gömbölyded tenorista néz szembe élete értelmével, egy nagyra nőtt, masszív asszonysággal, és bár a szerelem nem kizárólag a szépek életének értelme, mégis ahhoz szoktunk, hogy az ifjak és karcsúak szerethetnek a színpadon.

Tovább

(Puccini: Tosca – A Wiener Staatsoper előadása az intézmény honlapján)

Bécsben sincs kolbászból az Operaház kerítése, ha ez öröm, akkor örüljünk. De nem öröm, mert az ember szereti azt képzelni, hogy csak Pesten uralják a színpadot az alkalmatlan emberek, erre tessék. Maria José Siri sem épp ideális Tosca, pont az hiányzik belőle, amitől primadonna a primadonna, hogy a világot változtatja meg maga körül, mindent úgy látunk, vagy úgy érzékelünk, ahogy ő. Hullanak a hősök, de az mind nem számít, mert mi (mármint primadonna-énünk) életben van, énekel, öl, menekül, meghal. Ha majd lemegy a függöny, ébredhetünk a valóra, de addig olyan utat teszünk meg, amelyet önerőből képtelenek volnánk.

Tovább

(Wagner: A bolygó hollandi – a Metropolitan előadása a Bartók Rádióban)

Persze, ilyenkor jön a kérdés, hogy ha nem tudom, hogy Gergijev és Metropolitan, csak bekapcsolom a rádiót, és ez szól belőle, akkor is ilyen alázatos szívvel keresem a magyarázatot, hogy ez miért ilyen, és ha ilyen, akkor az miért jó?  Nem, hát persze hogy nem. Úgyhogy ne is fárasszuk egymást és magunkat: nem jó.

Tovább

(Monteverdi: Poppea megkoronázása – Katona József Színház, március 7.)

Az opera azért mégis a hangokról szól, és Poppea megkoronázásában beszédhangok énekelnek, annak megfelelő színnel és színvonallal. Nekem éppenséggel tetszik, hiszen ha dalra fakadok, magam is erre vagyok képes (nagy jóindulattal), legyen az opera tényleg mindenkié, és ne csak azoké a pufók, furcsa arcszőrzetet vagy furcsa frizurát viselő férfiaké és nőké, akik a színház életidegenjei. Van még egy mellékszál is: az előadás azt is bebizonyítja, hogy hiába tűnik úgy, jelen körülmények között nem lehet megmenteni, korszerű színházat faragni az operaelőadásokból, se közönség, se rendező, se szereplő nincs hozzá, mert itt van. Van rendezés, van szereplő, egyelőre közönség is van, de ha nincs, én jövök, szívesen nézném újra.

Tovább

(Händel: Agrippina – a Metropolitan előadásának élő közvetítése a Müpában, február 29.)

Ez a Metropolitan, így nem meglepetés a zenei színvonal sem. Harry Bicket a karmester, nem az első Händelje a házban, tudja, hogyan lehet olyan előadást összehozni, amely a régi zenélés erényeit egyezteti a modern hangszerekkel, friss, gyors vagy legalábbis lendületes, elő- és viszonylag nagyot szól, betölti a nagy teret. Az énekesek erős mezőnyéből kiemelkedik Joyce DiDonato, illik is, hiszen ő a címszereplő, úgy is énekel, ahogy egy világszinten is vezető mezzoszoprántól remélhető.

Tovább

(Beethoven: The Last Three Sonatas – Deutsche Grammophon, 2020)

Az elv pedig az, hogy Maurizio Pollini, miután 1976-ban lemezt készített Beethoven utolsó három zongoraszonátájáról, negyvennégy évvel később megint nekiállt, és lemezt készített Beethoven utolsó három zongoraszonátájáról. Nem megnyerhető vállalkozás, az embernek elfáradnak az idegei, az izmai, az ízületei, nem fog olyan szépen szólni a hangszer, mint amikor még vidám, harminchat

éves világsztár, de vannak egyéb szempontok is. Például az, hogy ezt a három utolsó szonátát Pollini többé-kevésbé folyamatosan a műsorán tartotta, együtt élte le velük az életét, változott róla a mondanivalója.

Tovább

(A Fesztiválzenekar hangversenye a Müpában, február 15.)

Azt akarom csak mondani, hogy nagyon helyes és fontos, hogy a Fesztiválzenekar újra és újra műsorára tűzze az 5. szimfóniát, hogy emlékezzünk, honnét indultunk, hol a cél és hol tartunk. Mivel nyolc év telt el az utolsó előadás óta, itt volt az ideje egy új kísérletnek. Egy megnyugtató kísérletnek. Mert tényleg óriási a fejlődés csak Adagietto-kérdésben is, bár ez a szimfónia legtakarékosabb tétele, csak vonósok és hárfa játszik, nincs az a szimfonikus téboly, káosz és rend, amely egy nagy Mahler-tételre jellemző, azt akkor nem is vállalhatta volna magára az induló Fesztiválzenekar.

Tovább

(A Zeneakadémia kamarazenekarának koncertje – február 9.)

Azt is hallom, hogy nem szeretném őt nagyon sokáig hallgatni, de azt egyelőre kell. Biztosan vannak, akik úgy gondolták, hogy az elmúlt évben előadott, szörnyűséges, bár kéztörlésekben ugyancsak gazdag Goldberg-variációk csak kisiklás volt részéről, ők most megnyugodhatnak. David Fray tényleg ennyit tud, így zongorázik. Úgy, hogy nagy okosan olyan tempóval szalad neki a Bach d-moll zongoraversenynek, amit nem tud tartani, ezért aztán lassul az első tétel alatt, meg a hangok sem szólalnak meg.

Tovább

(Gershwin: Porgy és Bess – A Metropolitan Opera előadásának élő közvetítése a Müpában, február 1.)

Ez egy bonyolult opera. Nem azért, amit mondani szokás, hogy micsoda címszereplői vannak, egy súlyosan mozgássérült Rómeó és egy kiöregedőben lévő kábítószeres lotyó Júlia. Ha csak az operáknál és a címszereplőknél maradunk, volt erre már példa a Porgy előtti történelemben is, Rigoletto is biceg, és a traviata sem volna kellemes vendég a családban.

Tovább

(Domingo 50 – gálakoncert a veronai Arenában – Uránia Filmszínház, január 25.)

Domingo viszont 78 éves volt a nyáron, ennyi idős korban nem volna más dolga, mint otthon krahácsolni, és azon elmélkedni, hogy jaj, milyen nagy énekes is voltam egykoron. Nem az a lényeg, hogy nem tudja abbahagyni, hanem hogy kiteszi magát ennek a baritonlétnek, hogy nekirugaszkodik újfent a pályának, hogy a legelvakultabb hívek és rajongók is megeresztenek egy-egy viccet, jövőre majd ő lesz az Éj királynője.

Tovább

(Gautier Capuçon és Yuja Wang hangversenye – Zeneakadémia, január 16.)

Amúgy nincs semmi baj, vagy legalábbis, ami Yuja Wangot illeti, vele tényleg nincs baj, peregnek a hangok, játssza, amit kell, aztán kibotorkál az őrülten magas sarkú cipőben, visszabotorkál. Akkor már nagyobb a gond a szintén világsztár minősítésű Gautier Capuçonnal, aki hamis, és egyre hamisabb. A Franck A-dúr szonáta második tétele után még Wang is leüt egy-két hangot, mintha jelezni akarná, hogy hangolásra szorul a cselló, de Capuçon nem hangol, inkább nyekeregtet.

Tovább

(Berg: Wozzeck – élő közvetíts a Metropolitan Operából, január 11.)

Nem szeretnék túl sokat belelátni a rendező Kentridge-be, mert alapvetően azt érzem, hogy az operarendezés számára elsősorban mégis díszlettervezői feladat, nem az egymásnak éneklők foglalkoztatják, hanem amit látunk, az a szörnyű rendetlenségnek ható szörnyű rend, ami a színpadon honol, és ami felszámolhatatlan.

Tovább

Úgy 1970-ig egyértelmű volt a helyzet: Beethoven a legnagyobb. Legfeljebb az a kérdés, hogy ő a legnagyobb zeneszerző, vagy ő a legnagyobb géniusz a földiek között. Újító és megőrző, egy halom zenei műfaj elindítója, egy még nagyobb halomnak a csúcsra járatója, mert szimfóniát, zongoraszonátát, vonósnégyest, hegedűszonátát soha senki, sem azelőtt, sem azóta. Aztán eljött az 1970-es év, a bicentenárium, és utána mintha átbuktunk volna a csúcson, hirtelen kiderült, hogy másoknak is helye van a dobogó tetején. Sőt, mintha neki magának nem volna helye a dobogó tetején, mert van két felfoghatatlanabb alkotó is, Mozart és Bach.

Tovább
Élet és Irodalom 2020