Bán Zsófia

Édesanyám jócskán meglepődött, hiszen még nem volt késő este, mint most, nem ragyogtak fenn a csillagok, mint most, hanem aranybarna késő délután volt, és csak annyit akart volna mondani a dédapádnak, hogy hagyja abba az ógörög gajdolást és vigye ki a szemetet. Dédapád korábban görögtanár volt egy jó nevű pesti gimnáziumban, akkor még kellett latint meg görögöt tanulni, mint nektek most az oroszt, érted? A latin már ki van halva. Nem, a dínók nem beszéltek latinul, csak hallgattak, aztán kihaltak. Lehet, hogy ha beszéltek volna, nem halnak ki. A beszéd olyan emberi dolog, tudod?

Tovább

Nádas 80, Darvasi 60 – Tematikus próza-összeállítás

Imponálóan kerek számok ürügyén továbbírt, újragondolt, átrajzolt írói motívumok, születésnapi köszöntések helyett prózatételek. Nádas Pétert és Darvasi Lászlót, és velük a magyar prózát ünnepeljük. Bán Zsófia, Forgách András, Grecsó Krisztián és Kácsor Zsolt állt bele a hatástörténetekbe.


A magyar vámpír hidegen odavetette:

– Na kérem szépen, igen? Nem? – Míg a gyerekek ijedten tétováztak, már be is lépett az osztályba, a hóna alatt egy másik vámpírfejjel. Illetve, nem lehetett megállapítani, hogy nem a feje van-e a hóna alatt, ezen később a leszármazottaik hetedíziglen is késhegyig menő vitákat folytattak. Amúgy kapus­szerelésben volt, és közölte, hogy szólítsák Samir Handanovicnak. Csillogott a szeme, de nem mosolygott. Olyannyira nem, hogy eszükbe sem jutott kételkedni a szavaiban. Picike nyugtalanság mégis befészkelte magát a sorok közé. Irénkenéni ugyanis mindig mindenkire mosolygott, és hát sajnos nagyon úgy festett, hogy Tibibácsira is, addig, addig, amíg most helyette itt volt nekik Samir Handanovic, aki kapus és magyar vámpír. Valami különös melankólia, amolyan Borgognoni-féle szomorúság lengte körül, ugyanakkor érezték, hogy jó lesz vigyázni vele.

Tovább

Ketten egy új könyvről – Beck András: Eljutni A-tól B-ig és vissza. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021, 312 oldal, 3699 Ft

Talált tárgyait duchampi gesztussal egy másik kontextusba helyezi, ahol hirtelen más fénytörésbe kerülnek. Ugyanakkor, módszerének fontos eleme, hogy tárgyait nem keresi, hanem számára is meglepetésszerűen, megtalálja. Attitűdje nem a céltudatos könyvtári tudósé, hanem a tudatosan céltalan kultúrflâneur-é, aki hagyja, hogy az ösztöne és a véletlen vigye, amerre akarja – ami végül mégiscsak kiad egy jól körvonalazható mintázatot. Láthatóan, a kultúra performativitása izgatja, ezért fordul gyakran olyan művészek felé, akik maguk is a performansz műfaját gyakorolják, mint Cage, Abramovic vagy Andy Warhol, akitől a kötet címét is kölcsönözte (Andy Warhol’s Philosophy From A-to B and Back). Ám, mint kiderül, a neve alatt futó műnek nem is Warhol a szerzője. From A to B – and Beck.

Tovább

Már elfelejtettem, milyen repülni. Már elfelejtettem, milyen, amikor nem akar hajnalodni, és egyre csak sötétlik alattad az örökfelhők fölötti, paplanos örökéj.    

Már elfelejtettem, milyen autóval elsuhanni egy napsütötte, gondosan nyírott domboldal mellett, már elfelejtettem, milyen egy őslénytömör, hófödte hegycsúcs távoli gleccsertükre.

Már elfelejtettem, milyen vonaton ülni, utazni, menni, szabadon helyet változtatni három hosszú év után, mint aki váratlanul amnesztiát kapott: menj, mehetsz, amerre látsz. Vagy fokozatosan oszladozó, ködfoltos amnéziát. Kiszabadulni egy veszélyekkel teli világba, a zűrös világszabadságba, és tudni, bármikor rád omolhat, mint egy romos házfal. A karantén legalább biztos volt, ott tudtad a szabályokat. Persze, ha nem vigyázol, ott is bármikor hátba döfnek, a fürdőszoba felé menet. Vagy akkor is, ha vigyázol. Jöhet diktatúra vagy világjárvány, nem vagy a magad ura – ennyi, ami bizonyos. És akkor Istenről még nem szóltunk, aki, ugye – de már elfelejtettem.

Tovább

Volt még benne fürdőruha, bikini, bikini, bikini, törölköző, és amikor ő törölköz, a szőke karpihéin megcsillan a nap, ő szőke ő, én meg barna ő. Aztán volt még benne bolgár bédekker, egy bolgár bédekker magyarul. Svájcibicska apától, mindig legyen nálad svájcibicska, kés, villa, olló, dugóhúzó, reszelőcske, gombocska, minden, ami neszeszer egy ilyen vidám kempingútra, gumipapucs, flipflop, flipflop, klaffog a kereke, napolaj, ragtapasz, mondd utánam, rak tapasz, ha csurog a vér, rak, ha nyílik a seb, rak, ha hullanak a könnyek, ha fáj, rak, rak, rak, legyen rá tapasz, de ha nincs – legyen! –, de ha nem ragad, ha homok kerül alá, ha homok kerül a gépezetbe, hát akkor meg kell napolajozni, csillagom.

Tovább

Tovább

Tovább

Jég, jég, mindenütt jég!

Abban az évben a Duna csontig befagyott, így volt, hidd el. Simán át lehetett jutni a túlpartra. Hét-nyolc évtizede is megvolt annak, hogy ilyen komolyan befagyott. De erre már csak a legöregebbek meg a közepesen öregek emlékeznek. Mit tudtok ti a régi hidegekről. Képtelenek vagytok összevetni az előző időket az utóbbi időkkel. Zuhog rátok a jelen, mint a keményen kopogó jégeső. Azt hiszitek, régen minden nagyon más volt. Hinni a templomban kell, fiam.

Egy reggel a Duna, mint a Volga Sztálingrádnál ’42 zimankós telén, úgy befagyott, hogy tankkal is át lehetett volna kelni rajta.  Na jó, annyira talán nem, de simán benne volt a levegőben a lehetőség. Erre viszont már tényleg csak a legöregebbek emlékeznek. Azon a reggelen, amikor a legfiatalabbak még az igazak álmát aludták, a legöregebbek meg a közepesen öregek épp a kávéjukat kevergették, kavargatták, amikor álmosan kinéztek a jégvirágos ablakon, és akkor.

Tovább

Mindig a csúcsdísz, az hiányzik. 

Hol a csúcsdísz?! Ami volt, tudod.

Feltűnik egy pillanatra, friss molyirtót teszel a szekrénybe, erős, felszálló levendulaillat, már-már émelyítő, és akkor, valahol ott, az akasztott molyirtók mögött.

Felfénylik egy felső polcon, egy doboz mélyén, egy hínáros tó fenekén pislákol talán, a szemed sarkából, periférikusan észleled a derengést, mint valami távoli ködcsillagét, de ahogy odakapod a fejed, kivetnéd pillantásod hálóját, eltűnik; nem, nem kialszik, hanem úgy, mintha ott se lett volna, hülyét csinál belőled, ez az igazság; de, hogy mi az igazság, azt kutyanehéz eldönteni, és egy kutya, hát, főleg, így decemberben, amikor hirtelen megnyílik az ég, lezúdul a városra az ólmos, szennyezett eső, és a bundája megszívja magát vízzel, na, akkor, kész, ereszd el. És ha elereszted, akkor bármi lehet, ez benne a profiterol, odakopizod a fa tetejére, és save. Mented, ami menthető. Csillogni fog, mint a kikefélt kutyaszőr egy nyári délután. Ereszd el.

Tovább

Tovább

Hal voltam, elhagytam az óceán locsogó vízét, és magamra haragítottam úrnőjét, a szelíd Iemanját, egy virágokkal megrakott kis csónakból eltorzult arccal rikácsol velem, nem hiszem el, kinek képzeled magad, te kis kurva, fejhangra csúsznak fel szavai, azt hiszed, csak így itthagyhatsz, mi?, nem állt jól neki a rikácsolás, ki se néztem volna belőle, ebből a szelídnek tűnő, madonnaszerű lényből,  csúf grimaszba csúszó arca kivörösödött, köhögni és fulladozni kezdett, fulladj meg, parancsolta két köhögőroham között, de én egyetlen szavára sem hederítve, kilélegezve, belélegezve, tempósan kiúsztam a partra, és menten lábakat növesztettem, nagy, széles kacsalábaim voltak, és kacsacsőröm, folyton szétcsúszott rajta a rúzs, fájtak az új lábaim, pokoli kínjuk minden lépéssel egyre csak nőtt, ha egy élesebb kavicsra léptem, felszisszentem a fájdalomtól, a kacsaláb kacsatalpa, ha nem is ezer, de legalább öt sebből vérzett,

Tovább

A semmiből tűnik elő, mint aki kést ránt egy sötét utcasarkon. Alattomosan, észrevétlenül terjed a bőre alabástrom-nyugalmú reggelén, bíborszín rémhírterjesztő. Egyszer csak ott van, mint a tetthelyre kényszeresen visszajáró elkövető, visszavenni a szalaggal lezárt területet. Előbb semmi, aztán ott van, mutatja magát. Vágtató nyulakkal díszített öblös porcelántálba szórja a müzlit, előveszi a tejet a hűtőből, ellenőrzi, nem járt-e le a szavatossága, semmi, felszeleteli a gyümölcsöket, előbb az almát, aztán a narancsot, végül, mint egy győzedelmes záróakkordot, a méregzöld kiwit, még mindig semmi, az egészet rákotorja a müzlire, és előveszi a mézesbödönt meg a nyeles, simára esztergált faspirált, beledöfi a sűrű, aranyló mézbe és rácsurgatja az egészségbombára, csurgat, még mindig semmi, azúrkék ég, nyugodt hajózás, a reggel feszített, dagadó vitorlákkal suhan a jelen időben.

Tovább

Tovább

„Neked nincs fiad!” (Saul fia)
„I heard a fly buzz when I died” (Emily Dickinson)

 

1945 májusában Lee Miller, amerikai fotográfusnő és haditudósító, Hitler aznapi halálhírére meztelenül beleült a Führer müncheni lakásának fürdőkádjába, majd az általa gondosan megkomponált képet kollégájával, David Schermannal lefényképeztette. 

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2023