Pistiék rendszeresen kijártak őzet nézni. Vasárnap, miután végeztek az ebéddel, Pisti anyja elmosogatott, autóba ültek, és elindultak kifelé a városból.

A folyón túl volt az erdő. Őzeket az erdő körüli szántóföldeken lehetett látni. Kisebb-nagyobb csapatokba verődtek, s mint minden állat, táplálék után kutattak, vagy csak heverésztek a tarlón, és a fülükkel legyezgették magukat. Némelyik különhúzódott a többitől és fekete orrával sűrűn a levegőbe szaglászott. Ha veszélyt szimatolt, fölkászálódtak, és odébb vonultak, vagy meglódulva vad vágtába kezdtek. Ilyenkor szempillantás alatt elérték a szántóföld szélét. Egy ugrás, és elnyelte őket az erdő.

Pisti apja mezőgazdász volt, jól ismerte a környéket.

Ahogy Terike kikanyarodik a Malom utcából, kisebb csődületre lesz figyelmes az Iparoskörnél. Mintha egy egész regiment egyszerre szívná a cigarettáját. De kevesen dohányoznak, a korán jött szürkületben csak itt-ott piroslik fel a parázs. Egy nyúlszájú közlegény a falnak dőlve, csajkából kanalazza a vacsoráját. Lapos pillantásokat vet az Iparoskör előtti pad felé. Az arra járók lesütött szemmel sietnek el a pad mellett, vagy nagy ívben kikerülik. Van, aki lelassít, rövid ideig figyeli a jelenetet, majd fejcsóválva gyorsít a léptein. Többen azonban odagyűlnek, kurjongatnak. Mind katonák.

A város, amelyben történetünk játszódik – hol volt, hol nem volt –, az ország délkeleti szegletében fekszik. Közepes nagyságú – Sztálingrádhoz vagy Drezdához képest persze kisváros –, és történelmi okokból több részre tagolható: leginkább magyarok lakta részre, leginkább románok lakta részre és leginkább svábok lakta részre. Különlegessége azonban, hogy ez idő tájt akármerre járunk benne, a magyar szót mindenütt ugyanolyan jól értik. Ez idő tájt. De hát milyen idő ez? Olyan, hogy az oroszok éppen feltűnnek Kelet-Európa valamennyi tartományában, s jelenlétük a város svábok lakta részében különösen szembetűnő.

Egy este, amikor mind a nappaliban ültünk, és a Vissza a jövőbe ment a tévében, elárultam nekik, mennyire irigylem a főszereplőt. Vajon mi lenne, ha én is visszautazhatnék a szüleim fiatalkorába? Meglesni aput, ahogy anyunak udvarol, táncolnak, majd hazakíséri. Kopognak a léptek a sötét kisvárosi utcákon. Boldizsár együttérzőn fölemelte a fejét, aztán visszatemetkezett a könyvébe. Cece vigyorogva megveregette a vállam, hogy az időutazás hülyeség, különben se lehetséges, viszont bármikor jól beszívhat az ember, ha akar. Értetlenkedésem látva legyintett, hogy ugyan, a fű nem kábítószer, és hogy tudom-e, mi különbözteti meg a Kalmopyrintől. Nem tudtam. Semmi, mondta.

„Hisz te is itt éltél a közelben, Gyulán”, írja családtörténeti montázsában Kiss Ottó. A „(Nem mindig) szerelmes földrajz” sorozatunkban viharsarki alkotók írásaiból válogattunk.

Feca akkor már több mint három éve várta, hogy elveszítse a szüzességét. Nyolcadikosként minden hétvégén nézte a szexfilmeket a SAT1-on, de hiába dicsekedett lebírhatatlan kangörccsel a suliban, körberöhögték a csajok. Az állítólagos pénisztréner Laura egyenesen odáig ment, hogy előbb megjátszott ijedtséggel a szájához kapta a kezét, majd fejhangon, mint akinek Simsonnal hajtanak át a tengerimalacán, nyafogni kezdett, hogy ha ő levenné a pólóját, Feca hazáig rohanna rémületében. Pedig Feca azonkívül, hogy Laura levegye a pólóját, talán csak azt várta jobban, hogy ne a kezét kapja a szájához. De ezt kizárólag a srácoknak említette, ha motoros kártyáztak.

Nagyszerűen sikerült a bemutató, és éjfél előtt, mint afféle félhivatalos vendéglátó, szállására kísértem az írónőt. A rendezvénynek ugyanis csupán ötletadója voltam, a szervezés bonyolult feladatát az egyesület látta el, mely időről időre számolt a munkámmal. Nem érhette szó a ház elejét, rendesen fizettek, és a honorárium mellé vacsora is dukált, még ha nem is a város legkitűnőbb vendéglőjében. Egy jó pizza mindenütt egy jó pizza. A különösen vékony tésztával aládúcolt rákos-gombás feltét vendégünknek is ínyére volt, moderátori teljesítményem mellett nem győzte dicsérni a konyhát és a jóféle borokat, melyekkel a zajosnak mondható sikert is leöblítettük. El vagyok kényeztetve, hangoztatta többször is, csillogó szemmel. A város vendégházában foglaltunk neki szobát, amit kedvesen megköszönt, és mielőtt megöleltem volna, hogy a reggeli viszontlátásig elbúcsúzzam tőle, ahogy íróvendégeinktől szokás, kezemet az öléhez vonta.

Lehetett tudni, hogy jönnek. Nem volt előzetes figyelmeztetés, nem tűntek fel a városban plakátok, mint eboltás idején, nem cirkált hangosbemondós kocsi az utcákon, nem szórtak röpcédulákat permetező repülőgépről a közterekre – csupán egyszerűen, de annál rettenetesebben benne volt a levegőben, hogy úton vannak, hogy felénk tartanak, és előbb vagy utóbb halálbiztosan megérkeznek hozzánk.

Az első példány, jó anyám állítása szerint, aki a minap fülig érő szájjal, már-már lelkendezve fogadott, Zsoltiék felől érkezett. Átvetette magát kerítésünkön, köszönés nélkül végignyargalt az előkerten, majd fölszaladt Klára néni diófájára. Jó anyám hiába szólongatta, válaszra nem méltatta, viszont kíváncsiskodva, a rémület legkisebb jele nélkül vizslatta őt. Barátságos volt, fekete, a farka pedig nagy és szőrös.

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS
A tárcatár rovatba - állandó szerzőnk, Szív Ernő mellé - minden évben három írót kérünk föl, hogy havi rendszerességgel újítsák meg velünk, nálunk a tárcaírás hagyományát. Idén Keresztury Tibor, Kiss László és Szvoren Edina köszöni a figyelmüket. Felkészül: Csabai László, Térey János és Tompa Andrea.