De Buchbinder előadásmódjának fegyelmezett ötletessége, könnyedsége és kiszámíthatatlansága is hozzájárult az élmény közvetlenségéhez. Játéka néhol szinte vázlatosnak hatott, mégis minden elnagyoltság nélkül. Gyakran fogalmazott meg leegyszerűsített, markáns állításokat, máskor viszont áttetszően finom érzékenységgel játszott, de mindig olyan természetességgel, mintha csak kottát olvasna a közönség előtt.

(Grigorij Szokolov – Művészetek Palotája, 2024. március 13.)

Grigorij Szokolov múlt heti budapesti szólóestje esetében joggal merült fel az emberben a kérdés, hogy az esemény vajon hangverseny volt-e egyáltalán. A rövid válasz az, hogy nem. A hosszabb pedig, hogy valószínűleg nem. De mindez tökéletes volt így.

(Miah Persson, Magnus Svensson – Művészetek Palotája, 2024. február 4.)

Február 4-én az este nyolckor kezdődő dalesten, pláne, nem is akárkik voltak jelen. Az „északi romantika” címet viselő koncertnapnak ugyanis talán ez volt a legjelentősebb presztízseseménye, amelyen a világhírű svéd szoprán, Miah Persson és honfitársa, a legnevesebb énekesek partnereként ismert kamarazenész-zongorista, Magnus Svensson válogatott a századforduló skandináv szerzőinek műveiből. Produkciójuk nagyszerű voltát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy tökéletesen el tudták feledtetni hangversenyük presztízsjellegét, meglepően hétköznapi, már-már otthonos élménnyé formálva azt az egy órát, amit kettejük fellépése jelentett az egész napos koncertfolyamban.

(Budapesti Fesztiválzenekar, Kian Soltani, Gérard Korsten – Zeneakadémia, 2024. január 19.)

Soltani pompás játéka szeszélyes volt és álmodozó, hangszínben, frazeálásban egyaránt annyira változatos, hogy szinte lehetetlen lett volna egyetlen korszakhoz kötni az így megszólaló darabot. Az ember képzeletében a bécsi zene csaknem teljes kapcsolatrendszere kirajzolódott, mert a technikai nehézségeket zavartalan büszkeséggel előtérbe helyező interpretációban hol a XIX. század végének nosztalgiája hallatszott, hol a barokk ékessége dominált, a fegyelmezett, arányos fantáziájú Haydn megszokott képét egy bravúrdarab kissé gátlástalan komponistájáéval cserélve fel. És ahogy Soltani nem arra koncentrált, hogy a concerto tiszteletre méltó kulturális értékét közvetítse, úgy Korsten sem a stíluskorszakok alapos körülhatárolásával differenciált a hosszabb-rövidebb szimfóniák között.

(Liszt Ferenc Kamarazenekar, Matic Kuder, Anreas Ottensamer – Zeneakadémia, 2023. december 3.)

Akárhogy is, a produkció viszonylag csiszolatlanra sikerült, az összeszokás hiánya ugyanis mechanikussá, nehézkessé tette a zenekar játékát, nem is annyira tagok, mint inkább a karmester és a zenészek között. Pedig Ottensamer egyébként világos mozdulatokkal, élénken vezényelt, zenei elképzeléseit azonban mintha nem sikerült volna igazán közvetlenül közölnie a zenészekkel, és ez határozottan kilúgozta az előadásból a lendületet, a groteszk fénytöréseket és a nosztalgia önkritikus megnyilvánulásait.

(Joshua Bell, NDR Elbphilharmonie, Alan Gilbert – Művészetek Palotája, 2023. november 9.)

A produkció technikai értelemben igazán magával ragadta a hallgatót: igényes volt, változatos és virtuóz. Bell mindvégig játékos képzeletgazdagsággal formálta meg a hegedűverseny szólóját – nem a puszta szórakoztatás vagy a kirívó szemfényvesztés szándékával, de az érzelmesség és a drámaiság helyett inkább a briliáns könnyedségre helyezve a hangsúlyt –, a zenekar előadásmódját pedig tiszta, erőteljes hangzás jellemezte, inkább áttetsző, mint dús, de kellőképpen lehengerlő és meggyőző. Alan Gilbert ugyanakkor sajátosan fogta össze az egészet: bizonyos formai elemeket szuggesztíven formált meg, másokat viszont elengedett, olyannyira, hogy sajátos hiány keletkezett a zenei folyamatban, ami a szövet mintázatának kibontakozásában éppúgy megfigyelhető volt, mint a szólamok hangzásarányainak kidolgozásában.

(Jonas Kaufmann, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Jochen Rieder – Művészetek Palotája, 2023. október 15.)

Őszintén szólva alighanem ez a sűrű, célzott figyelem az ő leginkább magával ragadó képessége. Sokat dicsért hangja igazság szerint egyáltalán nem kelt különleges benyomást, mi több, bariton fekvésben valójában egyértelműen szebb, bársonyosabb, meggyőzőbb a hangszíne, mint tenorként. Technikailag azonban bármire képes vele, ráadásul úgy, hogy az embernek szinte alkalma sincs az énektechnikát csodálni, mert Kaufmann bármikor el tudja hitetni a hallgatójával, hogy szólamát csakis valamiféle keresetlen őszinteség miatt képes hibátlanul megszólaltatni.

(For Clara – Hélène Grimaud, Konstantin Krimmel – Deutsche Grammophon, 2023)

Grimaud persze egyébként sem szentimentális, még akkor sem, amikor a darabok – jó értelemben véve – helyet adnának az érzelmességnek. Játéka nemcsak szellemi és érzelmi síkon, hanem technikai értelemben is nagyon szép és világos, vonalvezetése pontos, költőisége keresetlenül természetes, olyannyira, hogy ha van értelme egyáltalán kifogással élni, akkor csak azt lehet felhozni ellene, hogy kissé túl tiszta.

Karl-Heinz Schütz, Pusker Júlia, Diyang Mei, Ella van Poucke, Baráti Kristóf, Magyar Valentin, Pablo Barragán, Abouzahra Amira, Szűcs Máté, Bruno Philippe – Kaposvár, Szivárvány Kultúrpalota, 2023. augusztus 15.

A fesztivál egészének programja a maga lazán illeszkedő módján kimondottan gondolatébresztő volt: a város százötvenedik születésnapja köré szerveződve ugyanis azt a benyomást keltette, mintha ez az évforduló befolyásolta volna a műsorra tűzött kompozíciók kiválasztását. Valószínűleg nem így történt, a rendezvénysorozat mégis nagyrészt olyan zeneszerzők alkotásait kínálta, akiknek a névsora megejtő pontossággal tükrözte a XIX. század végi polgárságnak és leszármazottaiknak kulturális önmeghatározását: néhány klasszikus, leginkább Bach és Mozart mellett volt itt Schumann és Brahms, Wieniawski és Fauré, Liszt és Schubert, Hubay és Paganini, Bartók és Enescu, Mendelssohn és Dvořák, Pärt és Britten, Ligeti és Kurtág, egyszóval mindenki, aki ízlés és hovatartozás tekintetében ebben a másfél évszázadban jelentőségre tehetett szert egy közép-európai város zenei életében.

(Savaria Barokk Zenekar, Capella Du Mont, Gesztesi-Tóth László – 2023. július 5. Vác, Fehérek temploma)

A programok közül a legszokatlanabbnak és ebben az értelemben a legérdekesebbnek az 5-i hangverseny ígérkezett, mivel a francia barokk egyházzene jóval kevésbé ismert Magyarországon, mint az erős olasz hatás alatt álló német. A németalföldi születésű Du Mont (1610–1684), amint azt az igen részletes ismertetőből is meg lehetett tudni, számos egyházzenei pozíciót töltött be pályafutása során, és karrierje tetőpontján a Chapelle Royale egyik vezető muzsikusaként, valamint a királyné orgonistájaként is dolgozott a Napkirály udvarában.

(Kodály és Ligeti; Zétényi Tamás – BMC Records, 2023)

Bár Zétényi előadása kétségkívül lehetne valamivel ritmikusabban lélegző, valamivel könnyedebb gesztusnyelven beszélő produkció is, a külső nézőpontot lényegében teljesen mellőző interpretáció súlyos beszédszerűsége, a mozgásformák sűrűsödésére-ritkulására, a hang és a csend közti áthághatatlan határvonalakra koncentráló játékmód komoly szépsége mégis tökéletesen meggyőző. Az attitűd ráadásul olyan következetes és természetes, hogy eleinte szinte észre sem lehet venni, ahogyan Ligeti Kodály helyére lép.

(Budapest Sound Collective, Ana de la Vega, Ramón Ortega Quero, Dubóczky Gergely – Zeneakadémia, 2023. május 2.)

Dubóczky interpretációi hatásosak voltak és öntudatosak, frissek és élvezetesek. Makulátlannak ugyan nem lehetett nevezni őket, de erőteljes fény-árnyék játékuk nagyon is természetesnek hatott, és a hatásvadász gesztusok is éppen olyan távol álltak tőlük, mint a túlgondoltság vagy akár a pongyola rutinszerűség nyűge.

(Benjamin Appl, Gabetta Consort, Andrés Gabetta – Zeneakadémia, 2023. április 8.)

Igaz, a lelki élmények közvetítésében az Andrés Gabetta vezette Gabetta Consort sem segített okvetlenül. A zenészek játéka ugyan elegáns volt és kidolgozott, az egyes tételek értelmezését mégis nagyban megnehezítette a dinamika hierarchikus szintezése, a szólistát és az ő szólamát kiegészítő obligát hangszert körülvevő zenei szövet tudatosan pasztellszerű sápadtsága. A tempóválasztás szeszélyessége, a számos tételben megnyilvánuló túlzott lendület pedig, bár eredetileg alighanem a feszes és érzékeny akcentuálást célozta volna, nem egyszer inkább tompán összemosta a zenében megnyilvánuló affektusokat.

(Grigorij Szokolov – Művészetek Palotája, 2023. március 17.)

Az MVM-koncertek részeként megrendezett hangversenyen Szokolov – a régi iskola szellemében – egyáltalán nem kívánt foglalkozni azzal, hogy ezek a kompozíciók olyasfajta billentyűs hangszerekre készültek, amelyeknek nem a ragyogóan fényes hang volt az erősségük, hanem a frazeálás változatossága és az ékesítések ezerfélesége. Nem képzelte magát sem virginál-, sem csembaló-, sem fortepianojátékosnak, helyette a modern koncertzongora adottságait hangolta ahhoz a művészi elképzeléshez, amelyet a műsorra tűzött alkotásokról kialakított.

(Várdai István – Művészetek Palotája, 2023. március 5.)

Mindezt egyetlen csellóra redukálni szinte túlságosan is komplex vállalkozás, ráadásul technikai értelemben is az, így Bach ötlete egészen biztosan nem tekinthető takarékos, a zenekart fenntartani nem tudó polgárság lehetőségeihez igazított elképzelésnek. Inkább a tánc valamiféle eszményi megmutatkozásai ezek a szvitek, amelyek önmagukban hordozzák az értelmüket: sem arra nem valók egyértelműen, hogy táncoljanak rájuk, sem arra, hogy közönség előtt szólaltassák meg őket. Olyan módon legalábbis biztosan nem, ahogyan Várdai István tette: valamiféle gyönyörű jegyzékként, hangzó tudástárként, a múlt identitásformáló kulturális értékeiből készített leltárként szólaltatva meg a darabokat, egyiket a másik után. Ez a felfogás Bach korától minden bizonnyal igen távol állt volna, sőt a modern kori koncertéletbe is a hangfelvételekből szivárgott be alighanem, de Várdai mindenesetre következetes figyelemmel tartott ki emellett az értelmezés mellett.

(Budapesti Fesztiválzenekar, Jean-Efflam Bavouzet, Louis Langrée – Művészetek Palotája, 2023. február 10.)

A budapesti együttes és a két francia művész együttműködésének erényei leginkább talán a határozott elképzelések és az elegáns megvalósítás egyensúlyában mutatkoztak meg. Markáns kontúrok és erőteljes színek adták meg a koncert alapvető karakterét, eközben azonban semmi nem vált túlsúlyossá, túlgondolttá. Langrée a Lúdanyó-szvit nyitó motívumainak szuggesztív megformálásával és szabad időkezelésével már a hangverseny első perceiben saját világot teremtett, lehetővé téve a közönség számára, hogy könnyedén beléphessen a képi illusztrációkat idéző, mesebeli tételek összetett, háromdimenziós valóságába.

(English Baroque Soloits, Isabelle Faust, Antoine Tamestit, Sir John Eliot Gardiner, Müpa, 2023. január 14.)

Nem világos, hogy mi okozta a fordulatot, látni csak annyit lehetett, hogy a zenészek ezt a kompozíciót állva játszották. Historikus együttesek esetében az ilyesmi gyakori – részben a pozíció természetességével, részben a korabeli szokással magyarázzák –, de aligha döntő jelentőségű interpretációs elem. A mostani hangverseny tapasztalatiból kiindulva azonban egész biztosan nem lehetne mást mondani, mint azt: ha a klasszikus értékek előtti főhajtás és az energikus, invenciózus zenélés közti különbség múlik rajta, akkor csak álljanak.

(Nina Stemme, Svéd Kamarazenekar, Thomas Dausgaard – BIS)

Mivel azonban a mostani hangversenyről le kellett mondanunk, nem marad más hátra, mint lemezfelvételekkel vigasztalódni. Noha igaz, hogy Stemme hatalmas kifejezőerő birtokosa, teljes szimfonikus folyamatokat, lassan kibontakozó, feszült drámai logikát pusztán a hangzóanyag segítségével végigkövetni mégis meglehetősen bonyolult vállalkozás. Ezért operafelvételek helyett talán érdemesebb egy olyan, csaknem tíz évvel ezelőtt készült lemezt felidézni, amelyen a drámai struktúra eleve képszerűvé transzformált alakban van jelen.

(Simon Izabella, Várjon Dénes, Csővári Csilla, Huszárik Kata, Ficza István, Engegård Quartet – Zeneakadémia, 2022. november 18.)

A szövegek közben és alatt megszólaló zongoradarab-részletek és dalok Csővári Csilla, Simon Izabella és Várjon Dénes előadásában nem voltak ugyan kifejezetten figyelemfelkeltőek, de remekül megfeleltek atmoszférateremtő funkciójuknak. Brahms G-dúr szonátája ugyanakkor a Veronika Eberle lemondása miatt beugró Baráti Kristóf előadásában már nyomasztóan sápadt és vázlatos maradt, mintha a művész a finoman elengedett frázisvégekkel és álmodozó hangvétellel igyekezett volna kárpótolni a közönséget az érzelmi, szellemi és technikai kockázatvállalás hiányáért.

(Ránki Fülöp, Szabó Ildikó – Zeneakadémia, 2022. november 6.)

Ránki Fülöp és Szabó Ildikó kamaraestjének legnagyobb erénye alighanem az volt, hogy éppen olyan esemény lett, amilyennek egy koncertnek általában véve lennie kell: a zene állt a középpontjában, mármint az élő, pillanatnyi zene. Az ilyesmi manapság voltaképpen elég ritka jelenség, mert többnyire – már amikor nem egy világhírű művész koreografikusan jelentős fellépését csodáljuk – felvételeket hallunk és hallgatunk, olyan előre rögzített kulturális termékeket, amelyek lényegében magánüggyé titkosítják a zenét.