(Rajk Látvány – Filmszobrok és akcionista frottázsok, Rajk László kiállítása, Fuga, március 3-ig.)

(Roskó Gábor A cselekvésig vezető út című kiállítása az Óbudai Társaskörben március 3-ig látható.)

Roskó Gábor álmos, nyugodt helyen, az Óbudai Társaskörben megrendezett kiállításának plakátján ő maga látható Leninként, jobbkezében zsebórát tart, a ballal egy könyv-, kézirathalomra támaszkodik, kinéz a képből, igencsak figyel. Gondosan megtervezett konceptuális fotográfia ez, alant a cím: A cselekvésig vezető út. Leninnek elég sok problémát okozott a forradalmi cselekvés elmélete és gyakorlata,  ám, hogy Roskót mindez miért foglalkoztatja, azaz mit jelent a plakát, s ha van jelentése, akkor az milyen összefüggésben áll a pincegalériában látható két művel: azt  nem sikerült megfejtenem. Őszintén szólva, ez a a termékeny félhomály feltétlen jobb, mintha egy kellően didaktikus, jól lefordítható, világos  konstrukció állna előttünk, s pontosan tudhatnánk, hogy Roskó miért játssza Iljicset, miért figyel feszülten, s mi a baja az idővel.

A magyar miniszterelnököt jeruzsálemi találkozójukon az izraeli főrabbi megkérte, adja támogatását, hogy izraeli szakértők kutassák fel a Horthy-korszakban hozott „törvényekkel” zsidóvá tett, 1944-ben a nyilasok által Dunába lőtt magyar állampolgárok földi maradványait. Az első közlemények szerint a magyar állampolgárok által megölt magyar honfitársaink  temetésére Izraelben került volna sor,  utóbb mindössze a zsidó szertartásról esett szó.

Akármint is: Szenes Hanna története segíthet abban, hogy megértsük, miért a kortárs magyar társadalom egészét érintő emlékezetpolitikai, morális kérdéseket felvető, abszurd ötlet ez.

(Rónai Éva Szeresd felebarátodat című kiállítása a Józsefvárosi Galériában február 4-ig látható.)

(Az i?meretlen Görgei. Magyar Nemzeti Múzeum, megtekinthető június 23-ig.)

(A Lépték című kiállítás az Új Budapest Galériában február 17-ig látható.)

(Csak tiszta forrásból. Hagyomány és absztrakció Korniss Dezső művészetében – Magyar Nemzeti Galéria, április 7-ig)

(A 1971. Párhuzamos különidők című ki­ál­lí­tás a Kiscelli Múzeumban február 28‑ig látható.)

A nemzet, tehát a nép, az ethnosz, horribile dictu a faj egymással koronként eltérő módon kapcsolatban álló, átfedésben lévő társadalmi fogalmak és intézmények, amelyek mögött nem szükségszerű, hogy vitán felüli evidenciákállnak. A nagy hőstörténetek, elbeszélések, közösségi nosztalgiák, félreismerhetetlen nemzeti tájak állandóságát mindig kikezdi a történeti idő. Ellenben mindezek – mint a kortárs magyar társadalomtudományban is szerepet játszó, többek közt Fei­schmidt Margittal Kolozsvárról közös könyvet író Rogers Brubaker A csoportok nélküli etnicitás kérdését taglalva kifejti – esetenként alakuló relációk, processzusok, kulturális idiómák, intézményesült gyakorlatok és fogalmi, diszkurzív keretek. Nem magától értetődőnek tűnő adottságok tehát, hanem újra és újra felfedezett, újraírt, kronotoposzonként másképp értett és másként működő kapcsolatok, azaz kulturális invenciók, amelyek egymással versengve formálnak jogot a nemzeti egyetemesség képviseletére, de soha nem állnak magukban. Eltekintve a homogén nemzet és kultúra rémálmát rettenetesen megvalósító diktatúráktól, mindig vitákat és kooperációkat, praktikus és normatív kategóriák közti diskurzusokat jelentenek. A homogén nemzet etnikai esszencializmusa sem más, mint az elit által felülről diktált nacionalista konstrukció, amely a biopolitika kizárólagosságával és megfellebbezhetetlen retorikájával teremti meg vitán felül álló hatalmát, egy olyan elképzelt és hívő közösség nevében, amely a kisvilágokban már nincs, s oly egyszerűen, mint hívei szeretnék, nem is volt soha.

(Böröcz András Talált és kitalált tárgyak című kiállítása a Műcsarnokban január 20-ig látható.)

(A kiállítás a Tér-Kép Galériában látható december 8-ig.)

(Aj Vei-vei Marseille-ben)

(Wolsky András és Cseke Szilárd Váratlan – véletlen című kiállítása a Rugógyár Galériában december 8-ig látható.)

(Megtekinthető november 18-ig. Számunk képanyagát a Virág Judit Galéria engedélyével a kiállítás anyagából válogattuk.)

A kiállításon felidézett, megteremtett aranykor metaforikus koncepció, egyúttal a magyar művészettörténet nagy pillanatának, az összefüggő modern európai kulturális terekbe való belépés idejének, egy mára már csak nyomokban rekonstruálható társadalom ünnepként látott mindennapjainak bemutatása is. Azaz egy konzekvens kurátori koncepció alapján történt válogatást láthat a közönség, hiszen Boromisza Tibor, Iványi Grünwald Béla, Nemes Lampérth József, Pechán József, Perlrott Csaba Vilmos, Ziffer Sándor, és persze Galimberti Sándor, Dénes Valéria munkáiból bármikor összeállítható lett volna egy sötétebb, kíméletlenebb, ha tetszik, realistább, azaz társadalmi összefüggéseket bemutató kiállítás.

(A kiállítás 2019. január 14-ig látható.)

A 80-as évek New York Art Worldjének politikai gazdaságtana már radikálisan eltért akár az ötvenes, akár a hetvenes évekétől: az már közvetlenül a globális művészeti világgal volt összekötve. A SoHoban a 80-as években már jelen volt az európai neoexpresszionizmus, a lokalitásnak és a lassú időnek egyre kevesebb szerep jutott, s ennek megfelelően a hirtelen jött és sok pénz is megkövetelte és teremtette a magáét, az új festészet új szereposztást is jelentett.

(Nyelvrokonok – Észt–magyar kortárs művészeti kiállítás, Ludwig Múzeum)

A két történelem közti különbség újra és újra a kiállítás – akaratlan és megkerülhetetlen – főszereplője lett. Tanja Muravskaja A mieink című, húsz fotográfiából álló sorozata egyenruhás embereket mutat be. Tíz, az észtországi NATO-bázison szolgáló amerikai katonát s tíz kamasz lányt, akik az észt védelmi alakulatban „szolgálnak”. Nem könnyű eldönteni – nem vagyok szakértője a posztszovjet háborús fenyegetések kérdésének –, hogy a balti országok paranoiája-e, vagy reális lehetőség az orosz hadsereg visszatérése a volt szovjet köztársaságokba. De ez a félelem, konstruált vagy sem, a társadalmi valóság része, amely megkerülhetetlen kérdése a kortárs művészeknek.

(Stalter György: Régi/Új képek 2. Megtekinthető szeptember 29-ig a Fugában.)

A képaláírások – feltehetően – a művész intenciójának megfelelő hiánya nyilván nem egyforma mértékben befolyásolja a képek jelentését, mégiscsak kihat a kiállítás egészére, hiszen Stalter fotói olyan világokban készültek, amelyek nagy részéről a magyar nézőknek inkább fantáziájukban élő képzeteik vannak, mintsem tényleges ismeretük lenne. Hiszen – még egy mondat erejéig a Mozambikban készült képeknél maradva – az Afrika déli részén zajló polgárháború a poszkolonializmussal ismerkedő társadalom fogalmát verte szét hosszú évekre, ami nem volt jelen sem Kubában, sem Kínában, sem Indiában.

2013. szeptember 12-én, a Sorsok Háza koncepciójának elfogadása s a megvalósult épület 2014-re (!) tervezett átadása alkalmából tartott parlamenti sajtótájékoztatón Lázár János megindokolta a létrehozandó emlékhely tematikáját. „A gyermekek áldozatát azért választotta az emlékbizottság, és ezt azért támogatta a kormány, mert olyan pontot kerestünk, amely nem relativizálható, nem lehet viszonylagos, mert semmiféle magyarázat, semmiféle válasz nem fogadható el egy gyermek meggyilkolására.”

Nem sokat kellett várnia ahhoz, hogy belássa: tévedett. A 2013 októberében az ő kormánya által létrehozott Veritas Intézet első igazgatója, Szakály Sándor 2014 januárjában „idegenrendészeti eljárás”-nak nevezte az állampolgársági papírokkal nem rendelkező zsidók 1941-ben Kamenyec-Podolszkijba történt deportálását; majd az itt történt tömegmészárlás ismert tényeire tekintettel némi magyarázkodásra kényszerült, így megjegyezte, hogy „sajnálatos módon halál lett sorsuk” (sic!). Ha egyszer, csak egyetlenegyszer végiggondolná, hogy mi a különbség aközött, ami ágyban, párnák közt, s ami egy nyári napon egy lőszerraktár mellett történik, ahol levetkőztett embereket a saját gyerekeikkel együtt tömegsírokba lőnek, akkor történész létére végre tudná, mi volt az a valóság, amelyet – tényleg nem érdekel, miért – folyamatosan letagad.