► Andrea Bocelli: Because I Believe – HBO

Közben meg ott van Bocelli, az ember, aki tényleg csodálatosan viseli a sorsát, úgy énekel operát, mintha semmi baja nem volna, énekel, játszik, a lábával tapogatja a szőnyeg alá rejtett kötelet, hogy merre mehet. Lovagol, sétál, biciklizik, nem hagyja magát. Együtt vacsorál a barátokkal, imádja a kutyáját, nem csoda, gyönyörű kis olasz agár, egyforma pulcsit hord a gazdájával. Áll a vár, szépen és szilárdan, és mintha nem zavarna senkit, hogy homokra épült. Vagy vízre, levegőre. Össze fog dőlni, de azt Bocelli már nem éri meg.

► Tesori: Grounded – A Metropolitan előadása az opera honlapján

Felbuzdulva a felbuzdulnivalón arra gondoltam, hogy fölveszem a szálakat, megnézem a Metropolitan honlapján, némi pénz ellenében, de létezik hétnapos próbaüzem is, ingyenesen, Jeanine Tesori Grounded című operáját. 2024-ben közvetítették, de arról valahogy lemaradtam, és mégis jó tudni, van-e jövője a műfajnak.

Jelenje éppenséggel van, a probléma kifejezetten mai, egy vadászpilóta terhes lesz, így egyre nehezebben tud bevetésekre menni, és ennek nem csak testi okai vannak. Az előadás 2024-es, az opera 2023-as, Washingtonból költözött át New Yorkba, mondhatni kipróbált darab. Az eredeti változat egyébként egyszemélyes színdarab volt, Anne Ha­tha­way játszotta, már készültek a megfilmesítésre, amikor közbeszólt az opera.

No lám, mégsem halott műfaj?

► Sztárestek zongorával – Operaház, január 25.

Fájó szívvel ismerem el, hogy a közönség okosabb nálam, amíg én azon morfondírozok, hogy egyáltalán kibírható-e egy ilyen esemény, vagy hogy egy kicsit alacsony volt az egyik magasság a Musica proibitában, a többiek már ünnepelnek. Míg én azon emésztődök, hogy ez a tenormánia milyen furcsa dolog, egy különös külsejű ember vagy azon kesereg, hogy elhagyta őt a babája, vagy azon, hogy ő elhagyta a babáját, a többieket ez mind nem zavarja. Igaz, hogy Freddie De Tommaso úgy néz ki, mint egy ligeti erőművész, de miért ne lehetnének egy erőművésznek szívbéli fájdalmai. Vagy ezen sem töprengenek, csak tapsolnak.

► Carolin és Jörg Widmann, Budapesti Fesztiválzenekar – Művészetek Palotája, 2026. január 16.

Most volt egy ilyen élmény, komponista vezényli önnön művét, jól vezényli, jól is szól. Azt szokták mondani, hogy hegedülni annyira nehéz, hogy mindenki, aki megtanulja a hangszert, megérdemelne egy Stradivarit. Komponálni meg annyira nehéz, hogy mindenki, aki összehoz egy épkézláb hegedűversenyt, megérdemli, hogy a Fesztiválzenekar játssza azt el. Most pont ez történik, Jörg Widmann a zeneszerző és a karmester, a Fesztiválzenekar játszik, a szólista Carolin Widmann, akinek a darab íródott. Tudjuk értékelni a nagy pillanatot?

► Verdi: Requiem – Müpa, január 9.

Micsoda? Verdi Requiemre, Anna Netrebkóval. Nincs itt valami nagyon elcsúszva? Persze hogy fontosak a Requiem szólistái, de a közmegegyezés mégis úgy tartja, hogy ők csak a pántlikák a kalpagon, hogy a mű alapvetően mégis nagy kórusra és nagy zenekarra íródott, ha valaki még rajtuk kívül fontos lehet, az a karmester, ő felel azért, hogy izgalomban, félelemben, fájdalomban és gyászban, esetleg reménységben eljussunk a végéig, hogy az eldöntetlen kérdés valahogy mégis eldőljön. Megmenekülünk majd azon a napon az oroszlán szájától, vagy erről szól az élet, a siralom völgyéből fejjel előre zuhanunk az örök kárhozatba. Ha az úton esetleg Anna Netrebkót hallgathatjuk, az nagy könnyebbség, de semmiképpen sem megoldás.

► Haydn: A teremtés – Müpa, január 1.

Élvezkedés? Hát persze hogy az, de nem hizlal, nem erkölcstelen és nem okoz rákot. Nem ez volna a jó Teremtés-előadás lényege? A folyamatos rácsodálkozás a teremtett világra, ami normális élethelyzetben nem adatik meg, nem lehet úgy élni, hogy nahát, ma is feljött a nap. Nem lehet, pedig így kellene. Cserében ez marad, A teremtés teremtése és újrateremtése, azon nem csodálkozunk el, hogy fütyölnek a madarak, de azon igen, hogy ez milyen hatással volt Haydnra, hogy ebből ő írt egy madárfüttyös, gerlebúgásos áriát. Amit most elvezényel Fischer Ádám, elénekel Nikola Hillebrand, és eljátssza a Dán Rádió zenekarának fuvolása, egy emelettel feljebbről, én nem is látom, csak hallom a hangot az égből. Ki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanul. Vagy legjobb esetben a halhatatlan Haydnt.

► Dickens: A Christmas Carol – Christine Baranski, Skylark Vocal Ensemble, 2025

Christine Baranski megvan? Az a Pinokkió-orrú, hosszúra nőtt komika, a Mamma miában is játszott, meg a Chicagóban is, mármint a filmváltozatokban, szóval jó színész, jól énekel, ügyesen mozog. És most, lemezen, kibírja, hogy nem énekel, csak felolvas. Dickens, Karácsonyi ének, mi más, de közben mégis más, mert tényleg karácsonyi énekekbe csomagolták az egészet. A Skylark nevet viselő kórus énekel, hol külön, hol zenei aláfestésként, miközben Baranski olvassa Dickens szövegét.

► Orfeusz és Eurydiké – Nemzeti Filmintézet, DVD, 1985 – 2025

Nagyon gyenge. Ez voltaképpen be is árazza a hallgatói-nézői élményt, olyan jó operafilm nincs, amiben minden rendben van, csak a zenéje kibír­ha­tatlan. Talán egy, a Bergman-féle Varázsfuvola. De ott sem elviselhetetlen a zene, csak az Éj királynője hamis. Gaál István egyébként igyekezett jó énekeseket összeválogatni, Maddalena Bonifacio mellett két nemzetközileg jegyzett magyar, Kincses Veronika és Miller Lajos.

► Verdi: Nabucco – A Nemzeti Filharmonikusok koncertje, Müpa, november 26.

Tényleg csodálatos ember Amartüvshin Enkhbat, bár nyilván nem mondható a század legnagyobb énekes színészének, áll masszívan a pódiumon, mindjárt meg fog szólalni, a hallgató embert elönti a könnyű idegesség, hogy vajon milyen lesz, milyen hang árad majd ki belőle, fölemeli a kis messzelátóját, hogy ne mulasszon el egy pillanatot sem, így aztán látszik, hogy az énekes épp az orrát húzogatja, a jobb arca megrándul, szóval az egész pillanat számára inkább testi, mint lelki. Számomra meg inkább lelki, de igazából mindig is sejtettem, hogy zenét hallgatni jobb, mint zenélni.

► Richard Strauss: Arabella – a Metropolitan előadásának élő közvetítése, november 22.

Konieczny mégis egy csoda. Ismerjük ezt a csodát, évről évre itt zeng nyár elején, a Wagner-napok keretében, Wotan, vad és messze zengő, de most nem is erre gondolok. Évről évre azt hiszem, hogy ezzel az énekléssel nem lehet messzire jutni, úgy értem, hosszabb távon nem lehet énekelni, mert annyira igénybe veszi a hangszalagokat ez a típusú, állandóan feszített, állandóan erőből megfújt hanghalom, de Tomasz Konieczny kitart. Most a Metropolitan-közvetítés szünetében el is mondta, hogy Mandrykát, az Arabella című Richard Strauss-opera férfi főhősét már több mint tíz éve énekli, és tessék, még most is énekli, a világ első operaházában.

► Songs of Passion – Warner, 2025

Egy lemez Dowland és egy lemez Purcell. Annyira kézenfekvő és bevált párosítás, hogy magam is többször alkalmaztam, amikor még kazettákat készítettem házi, vagyis autós és walkman-használatra. Egy oldal Dowland, persze ő elszálltabb, szomorúbb és egy századdal idősebb, egy oldal Purcell, lelkendezés, élet és halál. Mindkettő angolul, kiegészítik és csöppet sem zavarják egymást. Most meg itt van az egész, egy tokban, két lemezen. Igazán nagyon mértékletes válogatás, mindkét szerzőtől a legnagyobb slágerek. Lea énekel, Thomas lantozik, és vannak körülöttük kiegészítő emberek, énekesek, hangszeresek.

► Ludovic Tézier dalestje – Operaház, november 9.

Schumann A költő szerelme című dalciklusával indult az este. Azért ez nagypálya, nemcsak neki, mindenkinek az, Schumann mintha ott kezdte volna a dalciklusírást, ahol Schubert abbahagyta, egyre nagyobb és nagyobb hangsúlyt helyezve a kíséretre, az énekes és a zongorista együttműködésére, a mű kamarazene-jellegére. Ez Tézier esetében leginkább azt jelentette, hogy ő elénekelte mind a tizenhat dalt, körülbelül egyformán, és hogy mi ebben a változatosság, a tartalom, a fejlődés és a zene, azt eljátszotta a zongoránál Julius Drake. Csak azért nem panasz, mert Tézier-nek nagyon szép, meleg, vaskos, erőteljes hangja van, öröm ezt a légnyomásváltozást testben érzékelni, egy szobában lenni vele, de egy dal­est ideális esetben egyáltalán nem ilyen. Vagyis ez így nem dalest, hanem zongoraest, énekkísérettel.

► Benjamin Appl dalestje – Carnegie Hall, október 28.

Ez hát a legendás Carnegie Hall, ahol a nyitókoncerten Csajkovszkij vezényelt, ahol bemutatták az Újvilág szimfóniát, ahol Bartók a Kontrasztokat játszotta Szigetivel és Benny Goodmannel. Nem a nagyterem, csak a kisebb, a körülbelül hatszáz személyes Judy and Arthur Zankel Hall.  Így sincs tele, pedig Benjamin Appl énekel benne. Lemaradtam a pesti (vagyis budai) dalestjéről, de most pótolom, és nagyszerű az alkalom, Dietrich Fischer-Dieskau századik születésnapjára állította össze a programot, olyan dalokból, amiket a nagy DFD is énekelt (ámbár mi az, amit ő nem énekelt).

► Donizetti: Az ezred lánya – Metropolitan Opera, október 23.

Számunkra, számomra a legfontosabb szereplő a Sulpice-t éneklő Kálmán Péter, áriátlan szerep, de nemcsak ott van szinte végig a színpadon, kettősök, hármasok, vinnie kell a cselekményt. Hiszen nem egy drámai remeklés a librettó, ketten szeretik egymást, és nem áll senki sem közéjük, csak a rengeteg pénz meg a rang. Megoldják. Hogy a színpadon is meg legyen oldva, ahhoz kell Laurent Pelly régóta használatos és most is csodálatosan működő, meglehetősen koreografikus rendezése, nevetünk, vidulunk, és majdnem elfelejtjük, hogy voltaképpen ezért jöttünk, magyar énekest nézni a nagy Metropolitanben. Mennyire szeretik azok is, akiket nem izgat, hogy magyar.

► Purcell: Dido és Aeneas – Warner, 2025

Mivel a 2024-es Dido és Aeneas előadások sorozata sajnos pont nem jutott el hozzánk, van egy előzetes mérlegelés az emberben, hogy mihez fog kezdeni az esseni előadással. Vagyis hogy miért nem stúdiófelvételt jelentettek meg belőle. Annyit hozzá tud adni az élő előadás izgalma, a közönség visszafojtott figyelme, az esetleges véletlen zaj a nagy egészhez?

► Testamentum – Surányi András filmje

Aztán jön a film. Az ember először csak azt keresi, hogy mi a baj. Zsótér Sándor biztosan baj, mert iszonyat idétlen, ahogy bartókoskodni próbál, hallgat és cigarettázik. Néha mond valamit önnönmaga leveleiből. Üdvözlöm, Mr. Bartók. Az én eszmém a népek testvérré válása. De tényleg körülbelül ezen a szinten mennek a bartókos részek, nem is tudom, mennyire róható fel Zsótérnak, hogy az egész olyan idétlen és papírízű, fád, szürke, lapos. Ki tudna ilyesmit élő beszéddé változtatni?

► Lévay Szilveszter – Michael Kunze: Elisabeth – Erkel Színház, október 3.

A darabhoz kötődő személyes ellen- és rokonszenvem persze teljesen mellékes dolog, nem rólam van szó, hanem az Erkel Színházról, ahol közönségépítés zajlik, és mivel az Elisabeth különlegesen népszerű, és több vonatkozásban is Magyarországhoz köthető, teljesen érthető választás. Kicsit nekem furcsa, hogy a darab előtt és után azt írják ki a színpad fölé, hogy ERKEL, mintha nem volna mindenki biztos abban, hogy hová is jött, de láthatóan ennek is megvan az oka.

► Opera141 – ünnepi hangverseny – Operaház, szeptember 27.

Nem panasz, ez így semmiképpen nem panasz, de van az is. Mert amikor a lassú tétel vége felé közeledünk, van egy pillanat, amibe bele kell borzongani, amikor elfogynak a hangszerek, csak a vonósok pengetnek négy hangot. Ha abba nem borzong bele a hallgató, akkor valamiről lemaradtunk. Kis túlzással: lemaradtunk az egész szimfóniáról. Kapunk egy csomó mindent helyette, lendületet, száguldást, karaktert, a teljes szimfónia üstdob concertóként értelmezését, és mindennek lehet örülni. Még az üstdobnak is. Mernek játszani, szól is a zene, van karaktere, de közben végig azt érzem, hogy Rajna Martin irányításával épp csak a felszínét karcoljuk a darabnak. Vagy, mondjuk, a felszín alatti legfelső réteget.

► A Fesztiválzenekar Bartók-estje – Müpa, szeptember 19.

Gúzsba kötve táncol a Duda Éva Társulat, csak átvitt értelemben, de ahhoz elég konkrétan, hogy ne is lehessen eldönteni, a helyzet korlátozza őket, vagy ebben most ennyi van. A történetet elmesélik, de nem átélhető, nem érzem sem a Lány ellenállhatatlan vonzerejét, se a mandarin tébolyult vágyát, hogy megy, megy, tűzön-vízen, késen, kötélen, öklökön át, mert ott a Lány. Illetve érzem, de nem látom, csak hallom.