► Eleanor Bishop és Karin McCracken: Igen, igen, igen! Rendezte: Vidovszky György, Kolibri Színház

Biztos vagyok benne, velem együtt sokaknak nagyon fáj, hogy a mi gyerekeink már nem a Kolibri Színházon fognak felnőni. Mert a Kolibri megszűnt, amikor gyakorlatilag az egész társulat felállt. Inkább vállalta harminc ember a teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságot. Ez többé már nem az a színház. Ahogy a mostani SZFE sem százhatvan éves, hanem egy fiatal egyetem. Ilyenkor szokott hirtelen kiderülni, hogy hiába érett meg egy ideje a Kolibri a vérfrissítésre, még mindig mennyi érték volt ott, ami elherdálható és tönkretehető. A babaszínház hazai meghonosítása mellett azt gondolom, hogy mindenekelőtt Vidovszky György rendezései, akinek a társulat is bizalmat szavazott, de akivel szemben a színházat – bár már nem azt a színházat – végül Zalán János nyerte el, akinek előző intézményét a minisztérium súlyos gazdálkodási visszaélések gyanújával feljelentette.

► Tony Kushner: Angyalok Amerikában – Első rész: Küszöbön az ezredforduló, rendezte Nagy Péter István, Radnóti Színház

Ott tartottunk, hogy Louis alighanem azt válaszolná, bátor dolog a Radnótiban bemutatni Kushner darabját (mármint az első részét) éppen most. Majd hozzátenné, igaz, hogy a külföld felé ezt nehéz elmagya­rázni. Köves Gábornak és a hvg.hu-nak maga a neves szerző is azt nyilatkozta, hogy meglepte a darab műsorra tűzése, mert azt hitte, hogy azt a propagandatörvény miatt nem lehet. Hát – folytatná Louis, mindenkinek nem is, de a Radnóti fővárosi fenntartású, ők bevállalják 18-as karikával. Bár – folytatná – leszbikuscsók a Hunyadi-filmben is van a kormánypárti TV2-n, szóval…

► Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg, r.: Gáspár Ildikó, Örkény Színház – Stúdió

Szereplőből nem is lenne sok, inkább az időtáv hosszú, amelyet befog a kétórás játékidő a Sokszor nem halunk meg ősbemutatóján. Magyarországon ritkán kerülnek azonnal színre a kortárs művek, ez alól a drámák végképp nem, talán egyedül a színházi regények képeznek kivételt. (A Káli holtak három, a Sokszor nem halunk meg rekord két éven belül került egy-egy fontos budapesti színház színpadára.) A szereplők öregszenek, változnak, közben keresik önmagukat, és ez a keresés kap színpadi nyelvet azáltal, hogy itt egy pillanatig sem feledjük: színházban vagyunk.

► Ördög Tamás: Casanova Tonight Show, Trafó, Corvin Hotel

Vagyis azzal a hatásosnak hangzó értelmezéssel szemben, hogy a Casanova „a pornófogyasztási szokásainkról” szólna „egy álomszerű előadáson keresztül”, szerintem inkább egy (rém)álomszerű előadás, és mint ilyen, mintha egyik kontextusába se állna bele igazán. A (ki)tán­colás dramaturgiája itt alapvető. Bár az is lehet, hogy én nem értek valamit, de szerintem itt nem az a fontos, hogy a színpadon pornóznak (bár szerencsére nem finomkodják el). A Casanova valami jóval absztraktabb dologról szól, tizennyolcas karika ide vagy oda.

► Jan Fabre: Vér vagyok, Nemzeti Színház – Troubleyn – Bozsik Yvette Társulat

Az nem új, hogy a Nemzeti Színház fekete lyukként szippantja magába a nemzetközi avantgárd tegnapi nagy neveit (Barbát és másokat, de két másik Fabre-produkció is járt már a MITEM-en, és ez színháztörténész-szemmel akkor sem érdektelen, ha nem fénykorukban történt), végül is irodalomból azt tanuljuk, hogy hozzánk minden átlag húszéves késéssel érkezett. Ez most is majd’ évre pontosan így van: a Vér vagyok – egy középkori tündérmese első bemutatója 2001-ben volt Avignonban, és legújabb remake-je készült el most Fabre saját színészei mellett a Nemzeti és a Bozsik Yvette Társulat közreműködésével. Járulékos haszon, hogy Magyarország már nemcsak keleti bűnözők luxusmenedéke, de a nyugati elit által szelektált köztörvényeseké is.

► Jonas Petter Aronsen: Az ember, aki elvesztette az időt, Vígszínház

Ettől még – az Aronsenből doktorizók most fogják be fülüket – Az ember, aki elvesztette az időt lényegében a Platonov. Akkor is, ha egy bizonyos Jonas Petter Aronsen nevű norvég író ősbemutatójaként fut, aki kiadatlan, „csaknem ezeroldalas” regényét a színlap szerint „Csehov Platonovjának ihletésére” írta. A színlapon leírtak azonban rögtön gyanúsak lehetnek, hiszen részben Bodó Viktor rendezői kézjegyére utalnak, „mágikus abszurd”, „költői thriller”, részben a Csehov-játékhagyományra, „pszichorealizmus”, miközben sejtelmesen leplezik le a valódi tartalmat, a Platonov „több változatban” szunnyadó szöveguniverzumát. De még talán az amerikai kultszerzőt, David Foster Wallace-t is eszünkbe juttathatják néhány hívószóval (a színlapon is megidézett Végtelen tréfa Wallace regénye): „szerkesztetlen” „szövegfolyam”, „elvarratlan szálak”, „sok lábjegyzet”.

► Forróváltás, Trafó

De miért fontos beszámolni egy ünnepi gáláról? Mert itt nem kevesebb történt, mint hogy bevonták a Trafót érintő mérföldkő ünnepébe a ház körül formálódott közönséget és közösséget. Az első részben a Trafó múltjából és jelenéből tűntek fel meghatározó arcok. A másodikban sajátos szövetség megkötésének lehettünk tanúi. Volt, aki előadásaiból hozott pár perces részletet, mások külön erre az alkalomra celebráltak valamit. A celebrálást értsük szó szerint, mert ez tette az estét ünnepélyessé amellett, hogy hiányzott a hivatalos eseményeken a műsorszámok közt rendre feltűnő, komolykodó konferanszié, kinek mappás-fehérblúzos-mikrofonos egyenfeltűnése kirángathatta volna a nézőt a rituáléból. Itt viszont nem volt ilyen földhözragadt figura.

► Mintha élne, Radnóti Színház – Gólem Színház

A Mintha élne apropója a szerző halála, kifejezetten nem filozófiai, hanem nagyon is konkrét értelemben: Franz Kafka halálának századik évfordulója (volt tavaly). Az évfordulós kezdeményezés unalmát a szolidaritás apró, értékes gesztusa teszi szimpatikusabbá: egy kő- és egy független színház összefog. Három rendező – köztük két pályakezdő – kisebb falatot vállal, hogy egyetlen este három színpadi világ is bemutatkozhasson.

► Tomi Janežič: 1981, Újvidéki Színház – Desiré Central Station, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka

Mondják, hogy a házigazda, Urbán András többször magyarázta, hogy a posztjugoszláv színház más, mint a desiré. Azt viszont már én (sajnos a szlovén színház ismeretének magabiztos hiányában) vallom be, hogy az 1981 budapesti léptékkel szokatlan terjedelme ellenére is más, mint amilyennek eddig én a szlovén undergroundot képzeltem a csodás NSK, a rock and roll és a performansz után szabadon. Nem jobb vagy rosszabb, de finomabb, visszafogottabb, emberi és „előadás”.

► Thomas Mann: Halál Velencében – Jurányi Ház – Átrium – Orlai Produkció

Kulka a sztrókja után még nagyobb színész lett. Ez önmagában nem érdem, az az oka, hogy elvesztette a manír feltételeit. Aschenbach professzor lemegy az alvilágba, Kulka pedig elkíséri. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni?” Szerintem nem. De ez a szembenézés a végességgel elkerülhetetlen, hogyha második életet akar. Nézném még tovább is, főleg úgy, hogy nem szól a háttérben a „tökéletes” múlt.

► Budapest Nagyregény Pályázat

A kiírás szerint előnynek számított a továbbjátszási terv, de köztéri projektekről lévén szó, az újrázás leghamarabb tavasszal lehetséges, míg az első hullámban a sorozat, mondjuk úgy, hogy nem kavart port. Ez főleg onnan nézve szomorú, hogy a Könyvfőváros programmal a Budapest Brand mégiscsak nagy összeg fölött diszponált. És hogy adott volt egy zseniális ötlet, melynek a Netflix-módszerrel készült könyv inkább csak szimbolikus eleme: stabilizálni a független színházak helyzetét, és mindenek fölött elérni, hogy irodalom, színház és képzőművészet ne csak egymással, de az emberekkel is találkozzon.

Ellentétben Petőfivel és Arannyal (Kinek az ég alatt…) vagy Bartókkal és Kodállyal (Ifjú barbárok) a Janovics címszereplőjét tényleg elfelejtettük. Ezért most az előadás tétje is nagyobb: az alkotók joggal kívánják visszaírni Janovics Jenő színházigazgató, filmrendező alakját a közös emlékezetbe – az irodalomban mindenekelőtt Tompa Andreához csatlakozva ebbéli missziójukban. Ráadásul Janovics azt a színházat igazgatta, ahol az előadást nézzük. Ez helyi történet, és az előadás érezhetően utólagos igazságot hivatott szolgáltatni az életmű tragikus és talán legdrámaibb mozzanatát illetően: amit a helyi emlékezet a kolozsvári Nemzeti Színház átvételének nevez.

► Kiss-Végh Emőke: Romantika, Dollár Papa Gyermekei – Örkény Stúdió

Kiss-Végh Emőke a dögös műbajusszal és a zárt térben is kötelező baseballsapival rögtön kívülre pozicionálja magát az Örkény Stúdióban, és színre is viszi ezt a kívülállást: már a promóvideókon bajuszban kérdezgeti a Katona és az Örkény nagyszínpadán párhuzamosan rendező pasikat – „tanulni” szeretne tőlük –; Tarnóczi Jakab és Polgár Csaba derekasan állja a sarat. Majd (képletesen) innen vonul át, immár a – bekötött szemű – színészekkel a stúdióba, hogy felkonferálja az estét. Én pedig szeretném itt ellopni tőle a csodás gesztust, és megkérni önöket: a továbbiakban képzeljenek bajszot az orrom alá, hátha így meggyőzőbb lesz, amit írok.

► Cucli extrákkal III–IV., Instant Mecenatúra Fesztivál – IMeFeszt, Gólem Színház

A fesztivált a kerület az erzsébetvárosi függetlenek megsegítésére rendezte, és a szlogen szerint minden néző „instant” mecénássá válhatott. Történt mindez azzal egy időben, hogy két karakán, bátor ember, Rihay-Kovács Zita, a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) volt ügyvezető titkára és Ráckevei Anna színész lemondott az NKA színházi kollégiumi tagságáról, miután a gyógyszerész kultúrminiszter belenyúlt a kollégium megszavazott döntéseibe, hogy néhány kegyvesztett, nem mellesleg neves független társulat még a maréknyi pénzétől is elessen. Az IMeFeszt egy a kevés reakció közül az előbbi hírre, és úgy általában a független színházak állami támogatásának megszűnésére, egy korszak végére.

► Ivan Viripajev: Iráni konferencia. Rendező: Bocsárdi László, sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, Városmajori Színházi Szemle

Ernestine: Jó, azért valljuk be, (remélem) senki nem a darabot ünnepli, inkább azt, amit Bocsárdi és a színészek tudnak. Kónya-Ütő Bencét, Mátray Lászlót.

Gilberte: Az biztos, hogy a szentgyörgyiek játéka üdítő. Pestről nézve különösen jólesik ez a „másság”. De ez az „álperformansz” számomra éppenséggel annál idegesítőbb, minél jobbak a színészek. Mert minden, a lüktető tehetségkutatós zene (Bocsárdi Magor) és a vakító fények (Bányai Tamás) azt szolgálják, hogy érezzük, most jön az igazság pillanata, figyelj.

► Székely Csaba: Az igazság gyertyái, r.: Sebestyén Aba, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad

Ernestine: A túlírtság azért Székely Csaba más darabjainál is előfordul, de számomra a legerősebbek pont az Erdély-drámák, amilyen ez is. Eddig legalábbis ilyenkor éreztem, hogy a nem akármilyen mesterségbeli tudás valami szolgálatában áll. (Ez mondjuk nem érinti a többi darab népszerűségét, lásd a 10-et, ami bárhol, bármikor játszódhatna, talán ezért játsszák olyan szívesen annyifelé mint virtuóz, könnyed pesti sikerdarabot.) Az elpusztult Bözödújfalu és a szombatosok története viszont végre nagyon is konkrét, és nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos missziót vállalt vele a marosvásárhelyi színház. Az erdélyi holokausztról alig hallani, de a székely szombatosok eltűnt népéről végképp; színházi vagy filmes feldolgozást nem is ismerek.

► Kertész Imre: Sorstalanság, r.: Bagossy Júlia, Katona József Színház, Sufni, Eötvös József Gimnázium

Bagossy Júliáék feldolgozása alapvetően iskolákba készült, és sok osztály számára jelenthet egy kis extra időt a Sorstalansággal való találkozásra. Mert a katonás tempót diktáló kerettanterv ugyebár nem sok időt hagy az elmélyülésre, ennek a regénynek például a filmmel együtt két (!) tanórát szentel. Közben Kertészt se a Nobel-díj nem ölte meg, se a „kötelezőolvasmányság”. Az a – nem reprezentatív – benyomásom, hogy megosztó.

► Collectief Walden: Szélcsendélet; Kárpáti Péter: Térkép a túlvilágról – Thealter Fesztivál, Szeged

Ha a Szélcsendélet burkolt vitája fizika és filozófia között pattan ki, akkor a Térkép a túlvilágról esetében úgynevezett tények és mesék közt. És nem kérdés, hogy a csapat melyik oldalon áll. Legfeljebb az, hogy a színészek hová állnak a Régi Zsinagóga szakrális terében. Mert végre-végre nincs törekvés a gyönyörű tér reménytelen „blackboxosítására”: egy pillanatra Zsótér Sándor bukkan elő egy oszlop mögül már jóval azelőtt, hogy színre lépne; szempárok villannak a terem rejtett pontjairól, mint vadak a vadonban.

► Deres Péter – Kemény Henrik – Nizsai Dániel: A bábjátékos – Illaberek Bábszínház; Lázár Helga: (1) put the roots down (2) then push them deep into the ground – D.I.Y. kivándorlóknak, Magyarországi bábszínházak XVI. találkozója, Kecskemét

Ernestine: Lázár Helga a stuttgarti bábiskolát is kijárta a hazai képzés mellett, a bemutató is ott volt. De nevezhetjük ezt bábszínháznak?

Gilberte: Nekem izgalmas ez a besorolhatatlanság. Ha a tárgyak itt nem is kelnek életre, mindig mássá lényegülnek. Mintha Lázár Helga például piros-kék kötelekből egy hangtalan vacogó szív érhálózatát formázná meg, amely ráadásul a szemünk előtt születik, ezzel kölcsönözve az egésznek egy cirkuszi minőséget is a báb, a prózai, a dokumentumszínház meg főleg Kovács Domokos koreográfiája mellé. Talán azért is kelt vacogó hatást, mert Lázár Helga egy dunna alól nézi. Előtte meg éppenséggel azt halljuk, hogy „nincsen kutyám, se macskám, se gyerekem, se hazám”, de a parafrázissal a Vándor rögtön meg is cáfolja magát, mert lehet, hogy akkor mégiscsak van neki hazája ott a nagy kivándorlásban.

► Rimini Protokoll: Európa házhoz megy, BTF; Szántusz Noémi: A zsúr – MU Színház

Összegyűltök a IX. kerületben egy pesti magánlakáson. Ti, a játékvezető – nálunk a csodás Borsos Luca – meg egy időzített bombára emlékeztető masina. Megnyomod a gombot, mire vicces hangok kíséretében számlatömb kúszik elő utasításokkal. Ha színház és társasjáték: becsülöm Bass László, Fodor Kata és Fábián Gábor Szociopoly-ját (Személyes érdekünk hibáztatni a bajba jutott embert, ÉS, 2016. február 26.). Még azt is elviselem, ha a részvételi színház félbeszakad, hogy megszólítsanak. De itt mindent mi csináltunk! Akkor miért is fizettünk?