Donald Trump amerikai elnök – a tőle megszokott barokkos túlzással – „az évszázad találkozójaként” hozsannázta villámrandiját Kim Dzsong Ün észak-koreai vezérrel. Kellő számú konkrétum híján elhamarkodottság volna megvonni a szingapúri találka végleges mérlegét. De a lassan kiszivárgó értesülések nyomán jó pár következtetés máris levonható. Vitathatatlan tény, hogy egy hivatalban lévő amerikai elnök és a sztálinista diktátor első, hosszú kézfogása valóban „történelmi”.

Mintha gyorsított felvétel lenne, némelykor olyan tempóban pereg a koreai film. Január óta egymást érik az események. Kim Dzsong-ün északi vezér és Mun Dzse-in déli elnök minapi közös föllépése fontos epizódja eme végtelennek látszó sorozatnak. Talán csak a sokszereplős mozi végén derül majd ki, hogy a történések lényegébe vagy a látszatába merültünk-e el. A cselekmény fordulatos, de nagyon messze még a happy end. Ha lesz egyáltalán. És mikor?

Hatalmas a mozgolódás a Koreai-félszigeten és annak kisugárzásában. Megannyi meglepetés után nemrég (a külvilág számára) váratlanul Pekingbe látogatott az észak-koreai kommunista nemzetvezető.

Az észak-koreai diktátor egyre sűrűbben borzolja a külvilág idegrendszerét. Augusztus végén már átlőtt egy rakétát Japán fölött. Aztán hidrogénbombának mondott újabb nukleáris robbantás rengette meg a világot – Kína szomszédos területeit a szó szoros értelmében. (A rezgést Magyarországon is regisztrálták.) Majd újabb rakétája már Hokkaidótól 2000 kilométerre keletre csapódott be az óceánba. Mi ezzel a remetebirodalom célja? Hogyan reagálhatnak a közvetlenül érintettek a következő akcióra? Vajon lesz-e „következményük” a következetes provokációknak?

A japán kormányfő kényszerűen hajlik a bilaterális alkura. Elvégre nem mondhat le egyetlen katonai szövetségeséről és nukleáris védernyőjéről. Abe is azt a célt tűzte maga elé, hogy „ismét tegyük naggyá Japánt”. Ennek jegyében igyekszik a II. világháború után rákényszerített alkotmányban megbénított hadseregét – Si vis pacem, para bellum – csúcsköltségvetéssel acélozni.

Mégiscsak különös, hogy nemrég még többnyire hibásan sejtettük, ki is költözhet majd januárban a Fehér Házba, Kínában viszont nagyjából kiszámítható, hogy kik állnak az ország élére 2018 márciusában, sőt talán 2023 elején. De vajon mi várható a lassan átalakuló Kínában és a netán gyorsan változó nemzetközi környezetében?