Együtt, bátran, közös akarattal mondunk nemet az önmagából kifordult liberális világnak, ezt olvastuk hétfőn a Magyar Időkben, mi ugyanis azt olvassuk, nem pedig a liberális szennylapokat, mert olyanok ma már szinte nincsenek is. Fel is merült bennünk, hogy talán az volna helyes, ha az önmagából kifordult liberális világnak mi magunk is nemet mondanánk, csak hát evvel akad némi gond. Ha ki van fordulva önmagából, akkor önmagával meghasonlott, tehát önmagának is ellene mond, mármost két egymást tagadó állítást egyszerre tagadni kicsit necces. A másik gond meg az, hogy a liberális világ mostanra szétfoszlott, eltűnt, semmivé vált, mármost nemet mondani annak, ami már nem létezik – pláne együtt, bátran, közös akarattal –, ez valahogy hülyén veszi ki magát, legalábbis szerintünk. Mások szerint láthatólag nem annyira.

Nyájas olvasónk nyilván rájött, hogy a liberális világnak ezúttal jobboldali egyetemisták frissiben hírhedtté vált gittegylete mond ellent, a szervezet neve indifferens, funkciója pedig nyilvánvaló. Lakájnak jelentkezni a feltörekvő új nemzedék olyan csoportjaként, amely a hatalom legkényesebb igényeinek is megfelel. Hogy mely igényekről van szó, az nem kérdés, hiszen a most és mindörökké regnáló hatalom tudvalevőleg engedelmes idióták társaságában érzi jól magát, tehát aki szebb jövőt akar, effélének mutatkozik. Nagy jótétemény, ha színlelnie se kell, vagyis ha a hülyeség erőlködés nélkül folyik belőle, mint rigóból a fütty, a szóban forgó ifjakat pedig az Úr láthatólag pont evvel az ösztönös tehetséggel áldotta meg.

„Hiába próbált megtörni minket a liberális média, mi nem ismerünk félelmet.” Ez nem a habonyi píárkommandó körmönfontan színlelt kreténsége, hanem egyszerű, őszinte szó, amely egyszerű elmékből fakad.

Miután pedig ennek a problémának sikerült megnyugtató módon a végére járnia, leült vacsorázni egy párizsi bisztróban és azt látta, hogy két asztallal arrébb olyasvalamit esznek, ami kísértetiesen hasonlít a Wellingtonra, noha értelemszerűen nem lehet az, vagy legalábbis nem hívhatják annak. Ahogy például Kutuzovnak sem hívhatják. Kérdésére a pincér azt válaszolta, hogy ez a valami filet de bœuf en brioche périgourdine, nagyon finom. Wildschwein úr leellenőrizte, és arra az eredményre jutott, hogy igazat szólt a pincér, ez a valami csakugyan remek. Lényegében ugyanaz, mint a Wellington, eltekintve a szarvasgombától, amire a périgourdine szó utal, valamint a tésztaburoktól, bár az a Wellingtonnak nevezett Wellingtonok esetében se okvetlenül egyforma.

Őrség Zöld Aranyát nem látni a pultban, emiatt kissé szomorúak vagyunk. A városkában, ahol mostanság meghúzzuk magunkat, egyetlen valamire való cukrászda működik, abban téblábolunk, hogy megízlelhessük az Őrség Zöld Aranyát, ám ebből a jelek szerint semmi se lesz. Őrség Zöld Aranya van? – kérdezzük a pultosnőt, ő riadtan pillog, és nem találja a megfelelő szavakat. Egy éve járunk ide, hovatovább megkedvelt minket, most viszont csalódottan néz ránk, tekintetében gyanakvás és riadalom. Az ország tortája – tájékoztatjuk segítőkészen, ő pedig mintha kissé felengedne. Az van, hogyne. Mutatja is, ám a pultban szerénykedő termék sajnos nem az idei torta, de még csak nem is a tavalyi, hanem a tavalyelőtti, a somlói revolúció. Az se volt rossz, de most vágynánk az ideire.

Mint kiderül, olyan nem lesz, se ma, se holnap, semmikor, ugyanis drága. Delikát nyersanyagok kellenek hozzá, mandulaliszt, tökmagolaj, kilencszáz forint lenne szeletenként, vagy akár több, nem fogyna el, a tavalyi is a cukrászda nyakán maradt. Budapest-közeli, jól szituált, kiegyensúlyozottnak látszó, normális város legközepén vagyunk, ez nem az ország, hanem annál messze jobb, de az ország tortájára itt se futja. Veszünk negyedkilónyit az ország pogácsájából, az olyan, mint a pogácsa általában, csak épp háromnapos, és elhagyjuk a helyszínt. 

Menjen az européer (értsd: nem kormánypárti) polgár kvótanépszavazni, vagy ne menjen, foglaljon állást explicit módon, vagy bojkottálja a kvótanépszavazást, ez a vita már jó ideje tart, és tartani is fog mindaddig, amíg az urnákra lakat nem kerül. A dilemma hétfőn új megvilágítást kapott, ugyanis a kormánypárt frakció­vezetője a baloldalt állásfoglalásra – értsd szavazásra – szólította fel, és evvel ér­telemszerűen a bojkottpártiakat erősíti. Ha ugyanis Gulyás Gergely azt mondja, hogy kvótanépszavazzunk, akkor még annyira se fogunk kvótanépszavazni, amennyire egyébként kvótanépszavaztunk volna, akik pedig más véleményen vannak, azok valamennyien az alcsúti ember fizetett ügynökei. Csak hát ezt az alcsúti ember is tudja, így aztán ha lovat akar, szamarat mond, vagyis nyilvánva­lóan azért buzdítja frakcióvezetője által szavazásra a bojkottpártiakat, hogy ma­radjanak otthon, mert neki ez az érdeke. Következésképp ha szavazni hív, akkor az a helyes, ha csakugyan szavazunk, evvel keresztülhúzzuk a számítását, ő pedig megpukkad. Bár ez se biztos, mert mi van, ha egy lépéssel még messzebbre lát, ergo épp azért buzdít szavazásra, mert feltételezi, hogy a föntebb leírt módon okoskodunk, és elmegyünk szavazni abban a hiszemben, hogy túljárunk az eszén, noha valójában épp ekkor csináljuk azt, amit ő akar. Ezt még lehetne foly­tatni ebben az irányban, ám evvel is az ő utcájában sétálgatnánk, úgyhogy köze­lítsünk inkább másképp.

Hajnali négykor a kolostor csendjét dörömbölés verte föl. Inés nővér, a Mon­asterio Nuestra Señora del Rosario de Fátimában élő három idős apáca egyike, odacsoszogott a kémlelőnyíláshoz és kikukucskált. Ötvenes évei de­rekán járó, jól öltözött úr állt odakint a szemer­kélő, hideg esőben, és azt mondta, hogy adományt hozott. A nővér bevezette a konyhába, viszont a jövevény nem ennivalót szedett elő, ahogy általában szokás, hanem bankjegykötegeket, egyiket a másik után, és csak rakta, rak­ta megállíthatatlanul. A vagyon eredetét firtató kérdésre azt felelte, hogy ő maga lopta, a saját dolgos kezeivel. Inés nővér ekkor jött rá, hogy ezt az urat már látta valahol, sőt nem is egyszer, politikus, miniszter vagy efféle, tehát érthető, hogy lopja a pénzt. Ezért fizetik. Sajnos az időközben előkerü­lő főnökasszony, lévén kissé rugalmatlan személyiség, akként foglalt állást, hogy lopott pénznek a kolostorban helye nincs, majd hívta a rendőrséget.

Két olyan ország volt Európában, amely az uniós tagságnak csupán az előnyeit fogadta el, az egyik nem számított, a másik viszont annál inkább. Tavaly novemberben ez a másik, vagyis az Egyesült Királyság bejelentette, hogy még nem elég, többet akar, bizonyos dolgokat viszont nem akar egyáltalán. Fel is sorolta, micsodát. Nem akarja kifizetni az uniós munkavállalóknak járó szociális juttatások egy részét, nem akarja a tagállamok egyre szorosabb unióját, nem akar semmiféle szuperállamot, és egyáltalán nem akar eurót. Fönntartja magának viszont a jogot, hogy bármely rá vonatkozó döntésnek, ha érdekei úgy kívánják, ellene mondhasson.

Idén februárban valamennyi követelése teljesült, ami azt jelenti, hogy bár korábban is neki volt a klubban a legjobb sora, innentől kezdve még jobb dolga lett. Négy hónappal később pedig úgy döntött, hogy most akkor kilép.

Magyarországnak szilárd helye van a sikeres európai nemzetek sorában, mondta a nemzetgazdasági miniszter a trianoni szerződés aláírásának évfordulóján, ami mostanra már a legújabb nemzeti ünnepünkké magasztosult. (Lesz itt négy év múlva olyan vigalom, hogy még az ükunokáink is megemlegetik.) Mármost a sikeres európai nemzetek sorában elfoglalt szilárd helyünket illetően valamennyien tudjuk, hogy dicső nemzetünk 2016 elejére Európa abszolút sereghajtójává küzdötte le magát, immár mindenki előttünk van, a görögök is; mellesleg még egy hónapja sincs, hogy ez feketén-fehéren kiderült. Eddig azért nem mi voltunk a legutolsók, mert az uniós adófizetők pénzéből képesek voltunk fenntartani valamifajta látszatot, most azonban, amikor a források gyérebben csordogálnak, kezd az igazság kiviláglani.

Románia gazdasági növekedése a legutóbbi (keddi) adatok szerint 4,2 százalék, Szlovákiáé három százalék fölött van. Mi ezzel fél százalékot tudunk szembeállítani, azt is úgy, hogy a GDP az előző negyedévhez képest 0,8 százalékkal csökkent. Közben leszúrt lábbal állunk a színpad szélén, és fejhangon visítva dicsérjük önmagunkat.

Egyelőre nincs szó arról, hogy a Google Maps használatát korlátozni akarnák Magyarországon, viszont a középiskolai földrajztanítás visszaszorul. Elsőként a szakgimnáziumokká alakuló szakközépiskolákból tervezik száműzni, a későbbiekben pedig nyilván más iskolatípusokból is, összhangban kormányzatunknak a földrajztudományról alkotott elképzeléseivel, amelyekből holnapra az is kiderülhet, hogy a Föld nem gömb, illetve forgási ellipszoid alakú, mint eddig hittük, hanem lapos téglatest, amit négy partjelző tart a hátán. Ezt az alcsúti ember fogja megemlíteni egy péntek reggeli szózatában, amikor majd időszerűnek látja.

Természetesen ehhez államosítani kell, nem megy másképp. Nyájas olvasónk nyilván arra gondol, hogy de hiszen az állam már most is vasmarokkal fogja az iskolák csingilingijét, és ez csakugyan így is van, ám a jelenlegi helyzet evvel együtt félmegoldás. A parlament lapzártánk után tárgyalja az oktatás szabályozására vonatkozó javaslatot, az eredményről nincsenek kétségeink. Az állam jó, az állam erős, az állam illiberális, ennélfogva az államot szeretjük, és bízunk benne. Egyébként pedig megmondta Rétvári államtitkár, hogy az önkormányzatok által működtetett iskolák államosításáról a legérintettebbek határoztak, értve a legérintettebbeken a Köznevelési Kerekasztalt és így implicite annak tagszervezeteit is, mint például a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, a Magyar Művészeti Akadémia és maga a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ. 

Odavan értünk a világ!, adja hírül a 888.hu, a független és tárgyilagos hírportál, amelynek hitelessége csak a Tényekével és a Magyar Időkével állítható egy sorba. Hogy pontosan mennyire van értünk a világ oda, az persze nem tudható, viszont az illiberális állam (iá) dokumentálhatóan odavan önmagáért, és erre minden bokorban újabb ok kínálkozik. Nem volt még olyan év, amikor az első négy hónap egyenlege ennyire kedvező lett volna, a magyar büdzsé hiánya megdöbbentően alacsony, áprilisban 0,2 százalék volt az infláció, a jövő évi költségvetés pedig annyira átgondolt, sőt „számításokkal alátámasztott”, hogy az Állami Számvevőszék elnöke csak a meghatottság könnyeivel küszködve tudott róla szót ejteni. Jönnek az elismerések külföldről is: a KKM biztonságpolitikai és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkára szerint az OECD Magyarországról szóló jelentése talán az eddigi legjobban sikerült, legkedvezőbb tartalmú, amennyiben gazdaságmegújító törekvéseinket és eredményeinket valóban elismeri. Vagyis nemcsak mi megyünk rakétaként fölfelé, de képességeinek megfelelően az OECD is iparkodik, most például tűrhető házi feladatot sikerült összehoznia. És nincs egyedül: szokatlan sikertörténetként értékelte Magyarország válságkezelését a Forbes magazin, írja a Magyar Idők, forrásként a PestiSrácok.hu hírportált jelölve meg. (Mint ismeretes, a PestiSrácok.hu direkt kormánymegbízatásokat teljesít, ezek korrekt mód le vannak papírozva, szerződések, számlák, minden, ami kell, a cikkek tartalma a megrendelővel az utolsó szóig egyeztetve. A Szabad Nép ehhez képest olyan volt, mint a BBC.) Mindent egybevetve ki lehetne mondani immár, hogy Magyarország sikeresen lerakta az iá alapjait, és a fejlett iá építésének szakaszába lép.

Változatos, kissé vad vidék, erdők, dombok, cserjések, füves puszták, tavak, éjszakánként denevérek surrognak a fák között. Most is olyan az egész, mint kétszáz éve, amikor Constable számos festményen örökítette meg, leszámítva az egyik képen ábrázolt szélmalmot, mert az ott sohase volt. További különbség, hogy akkortájt tehenek legelésztek a zöld gyepen, mostanság viszont muntyákszarvasokkal és kínai víziőzekkel találkozhatni ugyanott, a fákon a jégmadarak és a csókák között örvös sándorpapagáj pöffeszkedik. Ez a Hampstead Heath, London egyik nagyobbacska összefüggő zöldterülete, de messze nem a legnagyobb. Csupán háromszor akkora, mint a mi Városligetünk, ezért aztán nem csoda, hogy magában Hampsteadben számos egyéb park is szolgálja az ott lakók felüdülését, így például a Waterlow park, a Primrose Hill, a Golder’s Hill Park és így tovább, arról nem is szólva, hogy Hampstead közvetlen szomszédságában további parkok találhatók. London zöldterületeinek együttes terjedelme több mint tizennégyezer hektár, a Városligeté, a Népligeté és a Margitszigeté együtt valamivel több mint háromszáz hektár. London lakossága Budapestének négy és félszerese, zöldterületeinek együttes terjedelme viszont a budapestiének negyvenháromszorosa. Evvel együtt ne gondoljuk, hogy London a legzöldebb város a világon, valójában csupán a harmadik, mások szerint a hatodik, bár még így is ott van az első nyolc között.

Ha azt akarjuk, hogy erős, jó jellemű fiataljai legyenek hazánknak, akkor költeni kell a sportra, mondta az alcsúti ember a Tiszaligeti Stadion átadásakor, azóta néhány dolog sokkal világosabb. Jó ideje megtanultuk, hogy költeni a sportra annyit jelent, mint úton-útfélen stadionokat építeni, mostantól viszont látjuk azt is, hogy sok stadion egyenlő sok erős, jó jellemű fiatal, kevés vagy semennyi stadion egyenlő gyenge, rossz jellemű fiatalok. Utóbbiak maguktól nőnek az árokparton, mint a herefojtó aranka, ezzel szemben az erős, jó jellemű fiatalok otthona az alcsúti ember által e célra építtetett stadion, ők abban látják meg a napvilágot, ott is cseperednek fel, a lelátókon. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a pályán is fiatalok szaladgálnak, ám az ő létszámuk a játékvezetővel és a partjelzőkkel együtt is alig haladja meg a két tucatot, míg viszont a lelátókon – pláne a tízezer fölötti befogadóképességű, újdonatúj stadio­nokban – esetenként akár több száz erős, jó jellemű fiatal foglal helyet. Azért vannak ott, hogy az egészségüket megóvják, semmi másért, ugyanis azt hallották az alcsúti embertől, hogy az egészség megóvása csak sportberuházásokkal lehetséges. Ami azt illeti, ezt mi magunk nem igazán tudjuk feldolgozni mentálisan, de hát mi gyenge, rossz jellemű öregek vagyunk, nekünk már úgyis annyi.

Múzeumi negyedet a főváros népe nem akar, ám ennek semmi jelentősége nincs. Először is a főváros népét senki se kérdezte, csak az Ipsos, másodszor pedig múzeumi negyed nélkül az élet most már csak­ugyan nem mehet tovább. Mindenekelőtt azért nem, mert az alcsúti ember fel fog költözni a Várba, ergo onnét a múzeumoknak és általában a kulturális intézményeknek ki kell takarodniuk. Hogy mért, az nem kérdés. Elsősorban azért, mert az alcsúti ember az efféle dolgokat nem állhatja, másodszor azért, mert az általuk elfoglalt helyre szükség van, harmadszor pedig azért, mert Magyarország apostoli kormánya a budai várat nyilván a maga egészében, tokkal-vonóval sajátítandja ki.

Ez utóbbi persze csak feltételezés, de gondolkodjunk józanul. Mért megy a Várba az alcsúti ember? Nem azért, mert jelenlegi munkakörülményei kibírhatatlanul sanyarúak. Parlamenti dolgozószobáját a neten is megcsodálhattuk, alapterülete mint egy sportrepülőtér. Elférne ő abban továbbra is, de mi, magyar emberek, ragaszkodunk hozzá, hogy kormányunk és annak vezetője méltó körülmények között, térben is fölénk emelkedve dolgozhasson. 

Egymilliárd forintot különített el a kormány a saját leendő munkahelyének cicomázására, olvasható a Magyar Közlönyben, emiatt most kissé bizonytalanok vagyunk. A leendő munkahely ismeretes mód a Várszínház, aktuálisan az onnan frissiben kiakolbólított Nemzeti Táncszínház épülete, amire eddig már húszmilliárdot költöttek. Nem restaurálják, hanem átépítik. Valamely műemlék helyreállítása és az enyészettől való megóvása persze dicséretes dolog, avval minden józan gondolkodású honfi csak egyetérteni tud, míg ellenben a valahai kolostorból kialakított színházépületet irodaházzá átpofozni részint felér egy nemi erőszakkal, részint a cezarománia biztos jele. Evvel együtt elfogadjuk, mert tudjuk, hol élünk. Viszont az egymilliárd forintnyi értékű műkincs, mint fentebb mondtuk, zavarba hoz. Irodahelyiségek falára nem vagyont érő festmények illenek, hanem a császár őfelsége portréja, hogy később a legyek leszarhassák, továbbá a NENYI meg a hasonlók. Egyetlenegy olyan munkakört ismerünk, amely műkincsek jelenlétét tételezi föl, jelesül a műkincs-restaurátorét, ám a miniszterelnökség személyzeti listáján ilyen beosztás tudtunkkal nem szerepel.

Hamburgerekkel mostanság szebb napokat látott étteremkritikusok foglalkoznak, egyebek között a Figaro hasábjain, és valószínűleg ez volt az a mozzanat, amitől Monique-nál a pohár végleg betelt. Gasztronómiát? Itt? Ezeknek?

Jöjjön a szépirodalom.

Hozom a sztéket, mondta Armand, és lerakta az asztalra a zubehört. Ketchup, mustár, worchester. Monique bájos mosolya arra látszott utalni, hogy mindennel meg van elégedve. A világ kerek.

A kultúra akkor kerek, ha a diák azt tanul, amit akar, kutatóként avval foglalkozik, amivel akar. Ha a tenyésztett struccok udvarlási szokásai érdeklik, akkor a tenyésztett struccok udvarlási szokásaival. Persze ez ránk nem érvényes, hiszen nálunk, ahogy ez húsz éve köztudott, még filozófusból is több van a kelleténél, ráadásul hiába próbáljuk őket bádogossá átképezni, ellenállnak. 

A magyaroknak van egy rémálmuk, mondja az építőmester, de téved, minthogy nincs ilyen. Szokásunk ugyan ordítva és verítékben úszva riadni fel éjszakánként, ám erre mindenkinek saját, egyéni oka van. Az egész magyarságot egyszerre és ugyanúgy gyötrő, kollektív lázálomról most még nem beszélhetünk, majd később, talán, már ha az építőmester elég sokáig rakja itt a téglát valamennyiünk osztatlan örömére. Közös motívumok persze már most is akadnak, hiszen esténként bekapcsoljuk a tévét, látjuk benne választott vezetőiket, s evvel elkezdődik az aznapra rendelt lidércnyomás, amely az éjszaka sötétjében tovább súlyosbodik. Természetesen evvel együtt lehetséges, sőt nagyon is valószínű, hogy a legigazabb magyarok, Garancsi, Habony, Mészáros, Széles, Tiborcz, Vajna csakugyan azt álmodják, amit az építőmester számukra előír, vagyis a következőt:

„Egyszer eljön hozzánk a Történelem Ura, és föltesz egy furcsa kérdést, valahogy így: maguk kik, és miért, ott fogunk állni, és nem tudunk válaszolni, s elővesz a zsebéből egy nagy tollat, és kihúz bennünket abból a könyvből, ahol a nemzeteket tartják nyilván.”

Az ellenzék azt akarja, hogy a magyar föld bárkié legyen, csak a magyar gazdáké ne, mondta Fazekas miniszter a párt XXVI. kongresszusán a hvg.hu szerint. Azt is mondta, hogy az ellenzék egyfajta gazdaellenes ligát alakított, és a magyar gazdák csak a Fidesz–KDNP-re számíthatnak.

Hogy kik azok a bizonyos magyar gazdák, akik fölé a párt terjeszti ki menedéket nyújtó angyalszárnyait, arról közelítőleges fogalmai mindenkinek vannak. Magyar gazda például Fazekas miniszter unokatestvérének a fia, aki nemrégiben vásárolt százötvenmillió forint értékű állami földet egy árverésen; magyar gazda Fazekas Szabolcs miniszteri biztos, Fazekas miniszter barátja, akiről Ángyán József egyik jelentésében olvashatunk értő méltatást; magyar gazda Mészáros Lőrinc, Csányi Sándor, Nyerges Zsolt, Leisztinger Tamás és így tovább. Ők valamennyien jó szándékú, dolgos, bár kissé gyámoltalan magyar emberek, akik csak a pártra számíthatnak, mármint Fazekas miniszter szerint. Kivétel Simicska Lajos, aki szintén magyar gazda volt, ám később méltatlanná vált a kapanyélre, magára vessen.

Késik a kínai nyelvű híradó indulása, és ez fáj nekünk. Hozzászoktunk az elmúlt hat évben, hogy pártunk & kormányunk mindenható, csak pattint az ujjával, és amit akar, az hipp-hopp, testet ölt. Igaz, már át kellett élnünk egy keserű csalódást, hiszen a kormányfői kisvasútnak, amelyet annyira várunk, rég zakatolnia kellene, ám amennyire tudjuk, még most sem zakatol. Pedig számtalanszor elképzeltük a miniszterelnököt, ahogy gondolataiba merülve üldögél a stadionjában, majd miután a nemzet soron következő problémáját megoldotta, kisvasútjára száll, és az arborétumába töfög. Pihenés után ismét kisvasút, vissza a stadionba, újabb nemzeti sorskérdés megoldása következik, és ez így megy nap nap után. Azt tanultuk, hogy az ellentmondások feloldását követően további ellentmondások pattannak elő, amelyeket szintén meg kell oldani. De hogyan, ha nincs kisvasút, horgad föl bennünk a kérdés, és nem alaptalanul, hiszen most meg a kínai nyelvű híradó indítása késlekedik.

Bretschneider ügynök munkahelyét – titkosszolgálati terminológiával élve konspirált körletét – szerkesztőségünk legcsendesebb szobájában terveztük kialakítani. Nem nagy, de operatív munkához épp megfelel, elfér benne az íróasztal, a számítógép, amelyen Bretschneider ügynök jelentéseket írhat, a szekrény, amelyben tárolhatja a felszerelési tárgyait, mint például akciótáska, álruha, álszakáll. Nem elfeledkezni az italkészletről, évtizedekkel ezelőtt ugyanis azt tapasztaltuk, hogy a szerkesztőségekben dolgozó ügynökök többnyire zugivók. Ők, ellentétben a nyíltan és szemérmetlenül vedelő civil szerkesztőkkel, suttyomban húzták meg a vodkásüveget, részint a dekonspirálódást elkerülendő, részint pedig azért, hogy senkinek ne kelljen belőle adniuk. Ettől a jellemvonásuktól eltekintve általában tudtak viselkedni, néha önként lementek sörért, egyébként pedig hozzátartoztak a sajtófau­nához, mint gyékénnyel benőtt vízpartokhoz a foltos nádiposzáta.

Miniszterelnökünk azt a kalmártévét, amelyet most a nemzet kaszinósa révén akar felvásárolni, öt esztendővel ezelőtt már megbúbolta, és erős hímként birtokolja azóta is. Nem állíthatjuk, hogy akár a csatorna, akár valaki erénycsősz tiltakozott volna az aktus ellen, ellenkezőleg, a TV2 remegő, rózsaszín húsa mindenki szeme láttára engedelmesen megnyílt, és a kormányzat által küldött hírpolitikai tanácsadót magába fogadta. Egyszerűbben fogalmazva a csatorna politikai komisszárt kapott, vagy ha úgy tetszik, cenzort, és ebben nem is látott semmi kivetnivalót, sőt. „Azzal a céllal kívántuk felvenni [mármint a komisszárt – V. I.], hogy minden olyan kommunikációs területen, ami politikai vagy kormányzati témát érint, olyan tanácsokkal szolgáljon, amelyek segítik a híreink kiegyensúlyozottságát” – mondta akkoriban a TV2 igazgatója a Forbesnak.