Retyerutyánk
Kormányzó urunk szerint a magyar emberek fejében a „Minszk” szó most a reménnyel azonos. Jó ezt tudni, ha ugyanis valamely családtagunknak gyanúsan csillog a szeme, akkor eddig azt hihettük, drogot használ, noha szó nincs ilyesmiről. Minszkre gondol és reménykedik, ennyi. Kormányzó urunk ezt a néprajzi alapigazságot a múlt hét végén tárta a belarusz publikum elé, találkozván Lukasenka nevű szaktársával, akinek szintén gyakran csillog a szeme, ám ő ilyenkor nem valamely más diktatúra fővárosára gondol, hanem a vodkára, amelyet koronavírus ellen fogyaszt, láthatólag eredményesen.
Hogy mit keresett kormányzó urunk Belaruszban, az elég nyilvánvaló, rokonszenvet, gyöngédséget, baráti szókat. Az ország és invincibilis vezetője ennél többet nem tud nyújtani. Gazdasági élete alig van, erőforrásai a nullával egyenlők, fővárosa a legborzalmasabb hely egész Európában, legalábbis a Mercer 2016-os felmérése szerint. Ebből áll Minszk csábereje, de hát kormányzó urunk beéri ennyivel is. Emlékezzünk arra, amit hat éve mondott Kazahsztánban. Amikor Brüsszelbe utazunk, nincsenek ott rokonaink, viszont amikor Kazahsztánba jövünk, itt rokonokat találunk. Mármost amennyire a kazah nép atyánkfia, annyira a belarusz is az, másfelől pedig kormányzó urunk pontosan tudja, ki a családtag, ki nem. Lukasenka a retyerutyánk, csak rá kell nézni, ahogy Abd el-Fattáh esz-Szíszi, Erdog˘an, Gurbanguly Berdimukhammedow, Hszi Csin-ping, Ilham Aliyev és Nurszultan Nazarbajev is az, Putyinról már nem is beszélve, más kérdés, hogy ezek a dolgok változhatnak, akár óráról órára is.
Jöhet a bakufu
Mária országa e vészterhes napokban mindinkább kaszárnyára kezd hasonlítani, apró különbségekkel persze. Az első különbség az, hogy a Magyar Néphadsereg laktanyáiban mindenki kapott enni, méghozzá nem havonta vagy negyedévenként egyszer, mint gondolnók, hanem naponta háromszor. Reggeli, ebéd, vacsora. Éjszakai szolgálat esetében éjszakai pótlék, sőt, bár ezt a nyájas olvasó nyilván nem hiszi el, némely alakulatnál a harcos még ozsonnának is örvendhetett. A második különbség a szellemi színvonalban áll. Pártunk és kormányunk cizelláltabb elméi kétségkívül mélyenszántó megnyilatkozásokkal nyűgözik le a nagyérdeműt, evvel együtt be kell látnunk, hogy a Magyar Néphadsereg politikai tisztjei Platónok és Arisztotelészek voltak hozzájuk képest. A harmadik különbség pedig nyilvánvalóan morális természetű. Egy hadtápos főtörzs mondta fél évszázaddal ezelőtt (talán már meg is írtam valahol), hogy tizenöt szolgálati év elteltével minden hadtápos katonát tárgyalás nélkül fel kéne akasztani. Biztosra vehető ugyanis, hogy folyamatosan kilopta az alakulat babgulyásából a marhahús kétharmadát és a bab felét, lopott cukrot, lisztet, zsírt, takarítószert, talán még bakancsot is. Bitó. Komplett hadseregek, sőt komplett országok egyben történő lenyúlása azokban a történelem előtti időkben föl sem merült.
A spájzban is
Danai Ussama negyvenkét éves thai képzőművész csodálkozva tapasztalta, hogy a bangkoki reptérre érkezvén útitársaival együtt úgy hatol be az országba, mint kés a vajba, semmifajta szűrés, lázmérés, mifene, noha az ő járatuk Spanyolországból érkezett, az pedig mostanság nem egy tündérliget. Benyomásait azon melegében közhírré tette a Facebookon, pár nap múlva rémhírterjesztés miatt lecsukták, azóta egy bangkoki tömlöcben terjeszti Barcelonából importált vírusait, már ha csakugyan vannak a szervezetében ilyenek. Ez a kérdés a thai hatóságok kíváncsiságát azóta se csigázta föl. Öt év simán kinéz neki. A szomszédos Kambodzsában huszonnégyen ülnek azért, mert ismerőseikkel a járványt illető híreket megtárgyalták. Akad köztük tizennégy éves lány is, aki az iskolában előálló megbetegedések miatt frászt kapott, és ezt a közösségi médiában megosztotta. Nem kellett volna, talán már sejti is, mennyire nem.
Föntieket a Christian Science Monitor írja, a cikk arról szól, hogy a járvány okozta vészhelyzetet némely politikus a sajtó és általában az emberek elhallgattatására használja föl. Első konkrét példája a kambodzsai miniszterelnök, a második a magyar. Ránk nézve ez a sorrend, nyilván mondanunk se kell, roppant sértő, annak ellenére is, hogy Hun Szen kambodzsai kormányfő szintén nem plüssmaci, hanem minden idők egyik legbrutálisabb diktátora, de épp ez az, aminek folytán kormányzó urunkkal egy napon említeni se volna szabad. Hun Szennek a hatalom megragadásához a vietnámi hadseregre volt szüksége, megőrzéséhez véres terrorra, a produkciót pedig valahol az Isten háta mögött, a hátsó-indiai dzsungelben tartják műsoron.
Bingó
Járványról ennyi bőrt soha még le nem nyúztak. Járványokról bőrt lehúzni valójában nem is igazán szokás, pusztul a nép, világunk nagy mellényű direktorai bambán nézik, de hát tőlük ennél többet aligha várhatunk. Az emberi tudat ősformája az idő hordalékaira való báva rácsodálkozás, kivált oly esetekben, aminő például a cunami, a földrengés, a pestis meg a hasonlók, melyekre a köznép borzadva tekint. Fölülemelkedni rajtuk csak a zseni képes, ő ugyanis azonnal felteszi azt a magától értetődő és számára egyedül releváns kérdést, hogy tudniillik nekem ebből mi hasznom lesz. Sőt nemcsak felteszi, de üstöllést meg is válaszolja, kidolgozza a stratégiát, akcióba lép, és mielőtt mások kettőt pislantanának, minden az övé.
Legyünk tárgyilagosabbak: nem azonnal. Miniszterelnök urunk a koronavírus által tálcán kínált lehetőségeket az elején észre se vette, inkább a régi, megszokott műcsontjához ragaszkodott. A történelmi kihívás továbbra is a migráció, mondta a rádiójában február végén, amikor a lakosság már rég a vírustól rettegett. Evvel együtt be kell látnunk, hogy miniszterelnök urunk látszólagos rugalmatlansága nagyon is megérthető. Járt utat a járatlanért, ez ugyan földszintes bölcsesség, de tapasztalatok hosszú sora igazolja. Ráadásul ez a kérdés egyik oldala csupán. A másik az, hogy idejön ez a vírus vagy akármi, a közfigyelmet magához ragadja, tematizálni kezdi az egész médiát, ami égbe kiáltó arcátlanság. Oly mérvű, hogy miniszterelnök urunk napokig csak hápogni tudott. Nyilván nem véletlen, hogy a köztévé még április elsején, vagyis a felhatalmazási törvény elfogadását követő második napon is migránsokkal iparkodott riogatni a nagyérdeműt, igaz, most már epidemiológiai megközelítésben, rámutatva, hogy a migránsok vírusokat hoznak-visznek. Nagy sikert nem aratott vele, sőt a nézők némelyike egyenesen a bolondok napjára asszociált, de hát csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.
Kampó
Illegális migránsok hozták a koronavírust, ahogy erre kormányzó urunk a múlt hét elején rámutatott, de igazság szerint mi ezt sejtettük már jó ideje. Feljebbvalóinktól az elméleti alapképzést idejekorán megkaptuk, nemzetközi ügyekben tisztán látunk, gazdasági, kulturális, tudományos és azon belül epidemiológiai kérdésekben úgyszintén. Trump azt mondta, hogy a Covid–19 „külföldi vírus”, ez ugyan hülyeség, mi azonban értjük őt. Susan Sontag bő harminc éve kimutatta, hogy a ragály és az idegenség képzete között szoros kapcsolat áll fönn, egyébként abszolút logikus módon, hiszen a gonosz csakis valami távoli, ismeretlen akármicsoda lehet, nem pedig falubeli, vagy pláne atyánkfia. A tizenötödik században világszerte nagyot domborító szifilisz az angolok szerint francia himlő volt, a párizsiak szerint német betegség, a firenzeiek szerint nápolyi, a japánok szerint kínai. Az 1889–90-es influenzajárványt az angolok, franciák, németek és olaszok orosz influenzának minősítették, az 1918-ast spanyolnak. Ez utóbbi valójában a kansasi Camp Funston kiképzőtáborból indult el világhódító útjára, de hát ilyenkor a tények a legkevésbé se számítanak.
Viszont a Covid–19 csakugyan kínai, más kérdés, hogy a területileg illetékes kommunisták szerint a vírusnak Kínához semmi köze nincs. Mi természetesen nekik hiszünk, ők ugyanis hetven éve barátaink, bár volt tíz esztendő, amikor ez a barátság kissé fellazult. Spongyát reá. Most újra felnézünk rájuk, vagy legalábbis vezetőink felnéznek Kína vezetőire, és olyanok szeretnének lenni, mint ők, csak attól tartanak, hogy Európa közepén ez ma még kissé furán venné ki magát.
Jövőre több, aztán még több
Ötven évvel ezelőtt a nagytarcsai bögrecsárdákban kapható pálinkák kivétel nélkül ihatatlanok voltak, evvel együtt az irántuk mutatkozó keresletre nem lehetett panasz. Köszönhető volt ez főképp a nagytarcsai 104. Honi Légvédelmi Rakétaezred katonáinak, közöttük e sorok írójának, akik a dolgozó parasztság érintett képviselőit némi mellékjövedelemhez juttatták, ennek fejében pedig olyan élményekkel gazdagodtak, amilyeneket a nyájas olvasó hál’ istennek elképzelni se tud.
Nagytarcsán a cefrébe a fa alatt összekotort mosatlan, földes gyümölcsöt pakolták a vele összefogott gyomnövényekkel, az arra járó lárvákkal, rovarokkal és Istennek további élő vagy elhalt teremtményeivel együtt. Mellesleg abban az időben a cefrét országszerte mindenütt ugyanevvel a módszerrel állították elő, s ha valaki esetleg mégis kilógott a sorból, amennyiben gyümölcsét kiválogatta, megmosta és kimagozta, ahhoz az elmebetegeknek járó tapintattal közeledtek. Nagytarcsa annyiban különbözött az országos átlagtól, hogy ott szerintem külön e célra beszerzett döglött macskát is adagoltak a hordó tartalmához avval a céllal, hogy a kész pálinka összetéveszthetetlenül egyedi ízvilágú legyen. Ezt a célt általában sikerült is elérniük.
A miénken lement
Népünk megdöbbenve értesült arról a szomorú tényről, hogy az ország miniszterelnökének immár egyetlen fillér megtakarítása sincs.
Jön egy szélvihar, összekócolja a cserepeket, tetőfedőt kell hívni, miből? Aki spórolt pénz híján tengődik, annak biztosítása se szokott lenni, honnan is lehetne. Betegség se zárható ki, kormányzó urunk öregszik és vastagodik, sanszos tehát, hogy előbb-utóbb bekerül a területileg illetékes Szent Margit Kórházba, amely olyan állapotban van, hogy az egyik osztályt nem is olyan régen a kórházi dolgozóknak kellett kifesteniük. Talán praktikus volna, ha gazdánk tartana otthon vödröt, spaklit, glettvasat, csiszolóvásznat meg más effélét avval a céllal, hogy az intézmény betegeként hasznossá tehesse magát, ha már hálapénzre egy árva petákja se lesz.
Munkanélkülivé válásra pedig gondolni se merünk, milyen állást találhat magának egy hatvan felé közeledő, potrohos adóalany, aki a politikai ármánykodáson kívül semmihez nem ért? Közmunkát, ha szerencséje van. Neki azonban nem lesz, minthogy a közmunkára szánt összeget nemrég ő maga metszette vissza a saját dolgos kezeivel, ergo hiába vágyna szép fővárosunk madárfüttyös közparkjaiban kutyaszart gyűjtögetni, számára ez mindörökre vágyálom marad.
Áttűnés
Pár éve hallottam egy volt iskolatársamtól, hogy szülőfalumban tíz megszülető gyerek közül kilenc cigány. Jómagam évtizedek óta nem jártam arrafelé, így a közlés kissé meglepett, noha egyébként nincs benne semmi furcsa. A többségi populáció születésszáma folyamatosan csökken, a cigányságé gyorsuló ütemben növekszik, a következmény nyilvánvaló. Kivált az áldott magyar vidék falvaiban, ahonnan a cigányokon kívül minden mozogni tudó ember elmenekült, csak a legidősebbek maradtak, tőlük azonban a magyar családpolitika fennkölt céljait illetően a haza már nem sokat követelhet. Hitelesnek tűnő számítások szerint tizennégy év múlva országos szinten is több cigány csecsemő fog gőgicsélni, mint nem cigány, szüleik pedig azok a mostani gyerekek lesznek, akik jelenleg épp a szegregált oktatás előnyeit élvezhetik, például a hírekben megint gyakran szereplő Gyöngyöspatán.
Kormányzó urunk természetesen nem emiatt tűzte most napirendre a gyöngyöspatai ügyet, neki erre jóval fontosabb, alapvetőbb, sőt, ha lehet így mondani, nemzetstratégiaibb oka van. Jelesül az, hogy a Soros-narratíva kezd kifulladni, az effajta szövegekre a célközönség immunissá vált, a neki szánt üzeneteket meg se hallja, ergo ez az egész dolog ma már kontraproduktív. Ha viszont a népesség leválik a fideszpropaganda emlőjéről, akkor szellemileg megroggyan, összezavarodik, és az ellenséges agitátorok szabad prédája lesz.
Budi, tető nélkül
Tódor János: Menekültek, csicskák, közmunkások. Nemzeti konzultáció hét tételben. Dodeskaden Kiadó, Budapest, 2019, 285 oldal, 2650 Ft
A Menekültek, csicskák, közmunkások című riportkötet (és Tódor munkássága általában) arra döbbenti rá az olvasót, hogy valójában Isten tenyerén ül, mert hiszen mit csinál éppen most? Olvas, ami a valaha volt értelmiségi létforma múlt századbeli luxusa. Esetünkben olyan könyvet olvas, amiért előzőleg több mint két és félezer forintot kiadott. Megtehette, ám ez a legkevésbé se magától értetődő, hiszen Isten tenyerén helyet kapni a vak véletlen műve csupán. Ráadásul az a bizonyos tenyér hártyavékony, töredezett, ma még rajta vagyunk, de holnap már a keresztény-nemzeti alvilág bugyraiban, melyeket Tódor amolyan turáni Danteként folyamatosan látogat, amennyire és amíg megengedik.
Van egy apró problémánk
1975. január tizenhatodikán délelőtt tíz körül beléptem akkori munkahelyem, a Légiközlekedés című üzemi lap szerkesztőségének ajtaján. A szemben lévő ablakon át a futópályára lehetett látni, mellette pedig egy repülőgép roncsaira. Pontosabban a függőleges vezérsíkra, ennyi volt az, ami a Malév előző este szerencsétlenül járt HA‑MOH lajstromjelű Il–18‑as repülőgépéből megmaradt.
Ezt követően vagy tíz évig légi katasztrófákkal álmodtam. Nem túl gyakran, évente talán négyszer vagy ötször, és nem érintettje voltam a baleseteknek, hanem külső szemlélője, de az se volt egy rózsalugas.
A tragédia oka mindmáig tisztázatlan. Persze a gép és az irányítás közötti kommunikáció tartalma ismert, a repülőgép térbeli mozgása, a fékszárnyak és a futóművek helyzete, a kormánykitérítések és még sok más egyéb dokumentálva van. Csak azt nem lehet tudni, hogy a hajózószemélyzet mért csinálta azt, amit csinált. Feltételezések persze vannak, de hát feltételezések mindenre vannak. A közforgalmi repülés egyebek közt abban különbözik az élet más területeitől, például a politikától, hogy a repülésben minden a lehető legpontosabban szabályozott, transzparens, visszakereshető és racionális, már amennyire az, amire egy emberi lénynek ráhatása van, racionális lehet.