Nem embernek való látvány, ahogy a saját anyját elföldelik. Az se, ha másét, mert akkor az ember, ha jelen van, mégiscsak a maga anyját siratja. Akkor is, ha él, mintegy előrevetítve, hogy nem kerülheti el, egyszer majd végig kell néznie, hogy lapáttal dobálják rá a földet. Hacsak nem lesz másképp. De az se jobb. Hamut ereszteni a szélnek.

Jó, hogy nem keveredtem közelebb a gödörhöz. Nem hallok semmit. Nem látom a lányai arcát, nem is akarom. Nem veszek részt az egészben. Idegen emberek közt ácsorgok az áprilisi hóesésben. Az idő passzol az eseményhez, a tavaszi tél se embernek való.

A minap például Heller Ágnest véltem felfedezni az ötödik kerületben. És alig pár napra rá Lukács Ervin, az Opera egykori karmestere ballagott a szemközti járdán, gondoltam is, nem lett vidámabb, még mindig olyan melankolikus. Jött már velem szemben megannyi régi színész, tévés személyiségek, és egyszer apámat láttam a Zeneakadémián. Ha néhanap a gyerekkoromról álmodom, vagy épp anyámról, fáj reggel az élmény. Az ilyen álmokat nem szeretem, mert közel vagyok hozzájuk, beszélnek hozzám, nem jó arra ébredni, hogy nem igaz, ami öt perce még jó volt. De amikor aput láttam a Zeneakadémián, a karzat szemközti oldalán a negyedik sorban, távolról tudtam örülni, hogy ott van, és koncertre jár. Lopva rá-ránéztem, hogy jól megjegyezzem, dédelgettem magamban az érzést, és jobb volt utána hazamenni is, mint átlagos hangversenyek után.

Mindenképpen váratlan fordulat, ha az embernek egy nyolccentis Lucanus cervus kapaszkodik a hajába a vacsoraasztalnál. A hím szarvasbogár hatalmasra nő, és úgy repül, mintha viccelne: függőleges testtel halad. Valójában nem bírja el másképp az agancsát. Tölgyesekben él ez a faj, ez a bizonyos példány pedig történetesen Budán. Olyan szorosan markolt belém, hogy nem tudtam egykönnyen lefejteni magamról, és mintha e rövid küzdelemben felszakította volna az agyamat. Fél év szökik ki most a résen.

Ha az ember nem akar írni, akkor nem erőlködik. Pihen. Csendben van. Nem morfondírozik semmin, sőt kikapcsolja a fejében azt a funkciót, amely unos-untalan mondattá alakítja a perceket. Kinyomja a gombot, és megpróbálja átadni magát egy újszerű és könnyűnek tetsző, közlési vágy nélküli létezésnek. Csak épp arra nem számít, hogy a meg nem írt képek bennragadnak. Egy idő után aztán az az érzése, mintha bizonyos események csakis vele történnének meg, és vannak dolgok, amiket egyedül csak ő lát.

Így kezdődik egy rendes budapesti történet: pompás díszletben, távolról még madárdal is hallik. Hogy ki rendezne meg egy ilyen klisét, nem tudjuk, nem is számít. A legjobb férfi- és a legjobb női alakítás díjáért úgysem versenyez senki. Nem tudni, hány rész tervezhető, műfaj nincs. Vígjátékhoz túl gyönyörű, tragédiához szimpla. 

Együtt vagyunk. Amíg tudunk. Aztán nem marad más, mint apró sebek.

Belvárosi szúnyogok nyomai a bokán.  

Egy kupica pálinkát löttyintett a férje hamvaira még otthon. Csak bele akart nézni az urnába, egy pillanatra látni, hogy milyen, aztán valahogy nyitva maradt, és olyan hirtelen történt az a mozdulat. Csak úgy a semmibe célozta, de olyan zavart volt. Sötét is volt. Pont beletalált. Először megrémült, aztán abszolút nem bánta, végül is nem mindegy, suhant át rajta, utána még az is, hogy ott egye meg a fene, végül az egészet beöntötte a klarinéttokba. Most már csend lesz. Így lesz befalazva hangszerestől az idők végezetéig az alsóvárosi temető urnaparcellájában. Még azt is ráírta fehér krétával: „Szia, Uram!” A kőre is felvésette volna, de a halállal nem viccelünk. Az komoly dolog. 

Írások a karanténból – Tematikus próza-összeállítás

1944 júniusától csillagos ház volt a mi házunk is. Maszkok helyett sárga csillagot viseltek itt az emberek. Családonként egy szoba. Majdnem kétezer épületben, ki tudja, hány szoba, hány élet. Elviselték egymást. Muszáj volt. Talán még mindenük megvolt. Egy-egy szék a gangon, talán pár tő muskátli.

Ma reggel felhúztam a redőnyt, ilyenkor mindig ránézek a ládákban zöldellő levelekre, örülök nekik. És akkor megláttam a sok cserepet a gang másik oldalán. Tavaly április táján vettem észre, hogy hetek óta nincs mozgás a szemközti lakásban. Este is sötét van. Szóba is hoztam végül a szomszédaimnak. Nagy sokára kiderítették, a házaspár mindkét tagja kórházban van. Nem voltak öregek egyáltalán. Hatvanasok. A nő szőke volt, szikár és boldogtalan.

Olvastam én már annyi mindent. Megfojtotta, feldarabolta, szorongatta, rázárta a fürdőszobaajtót, pofon vágta, ezek a szalagcímek olyanok már, mint a sorminta az életen. Betűből rakott csíkok. Némelyiket átfutottam, rögtön összeszorult tőle az öklöm, de nem a dühtől, hanem a szorongástól, tudja, mint amikor az újszülött megmered, ha fél. Aztán sokáig megint úgy tettem, mintha a címek csak vonalas minták volnának. Nem akartam tudni, hogy van ilyen.

Aztán volt egy éjszaka. Nem ismertem rá... Pedig velem élt már akkor. Mondjuk, azt mondta, nem él velem, de egy hónapja hozzám jött haza, akkor hogy kell ezt hívni? Egyedül éltem, ő meg nálam lakott. Ez is az egyik igazsága volt, amit nekem meg kellett tanulnom. Meg hogy az embernek mindig készen kell állnia, hogy bárkit, bármikor fejbe rúgjon az utcán vagy a cigiboltban, ha rosszul néz, vagy elé áll, meg hogy az élet egy háború.

Volt egyszer egy kis mesztic fiú, állítólag ő látta egyedül a világon a szerelmet. Valahol Mexikóban, egy meredek, hepehupás utcácska egyik alsó házának lépcsőjén gubbasztott, amikor feltűnt neki egy furcsán vánszorgó alak. Semmihez sem hasonlított. Se ember, se isten nem lehet, gondolta. Volt ideje szemügyre venni, a tikkasztó hőségben kihalt minden utca és tér, ő pedig észrevétlen ücsörgött az árnyékban. Nem isten ez, nem is ember, merengett, de valami földöntúli. S alig él. Köpenye piros vércsíkot rajzol a köveken.

Hisz ez a szerelem, gondolta a fiú. Az egyik lába hiányzik. Azért húzza azt a vékony, vörös vonalat maga után, az marad emlékként annak, aki elvesztette. Minden szerelmesnek van olyan utcája, ahova fáj bemenni. Ez a csík jelzi.

1957-ben különös eset történt a Viharsarokban. Egy kislányt hirtelen kifújt az anyjából a szél. A legfurcsább azonban az volt, hogy az újszülöttet Károlynénak hívták, fülében pedig egy pár sárga klipsz díszlett. Eleve feleségnek született. Előbb tudott pogácsát sütni, mint bilizni.