Várkonyi Judit

Egy kupica pálinkát löttyintett a férje hamvaira még otthon. Csak bele akart nézni az urnába, egy pillanatra látni, hogy milyen, aztán valahogy nyitva maradt, és olyan hirtelen történt az a mozdulat. Csak úgy a semmibe célozta, de olyan zavart volt. Sötét is volt. Pont beletalált. Először megrémült, aztán abszolút nem bánta, végül is nem mindegy, suhant át rajta, utána még az is, hogy ott egye meg a fene, végül az egészet beöntötte a klarinéttokba. Most már csend lesz. Így lesz befalazva hangszerestől az idők végezetéig az alsóvárosi temető urnaparcellájában. Még azt is ráírta fehér krétával: „Szia, Uram!” A kőre is felvésette volna, de a halállal nem viccelünk. Az komoly dolog. 

Tovább

Írások a karanténból – Tematikus próza-összeállítás

1944 júniusától csillagos ház volt a mi házunk is. Maszkok helyett sárga csillagot viseltek itt az emberek. Családonként egy szoba. Majdnem kétezer épületben, ki tudja, hány szoba, hány élet. Elviselték egymást. Muszáj volt. Talán még mindenük megvolt. Egy-egy szék a gangon, talán pár tő muskátli.

Ma reggel felhúztam a redőnyt, ilyenkor mindig ránézek a ládákban zöldellő levelekre, örülök nekik. És akkor megláttam a sok cserepet a gang másik oldalán. Tavaly április táján vettem észre, hogy hetek óta nincs mozgás a szemközti lakásban. Este is sötét van. Szóba is hoztam végül a szomszédaimnak. Nagy sokára kiderítették, a házaspár mindkét tagja kórházban van. Nem voltak öregek egyáltalán. Hatvanasok. A nő szőke volt, szikár és boldogtalan.

Tovább

Olvastam én már annyi mindent. Megfojtotta, feldarabolta, szorongatta, rázárta a fürdőszobaajtót, pofon vágta, ezek a szalagcímek olyanok már, mint a sorminta az életen. Betűből rakott csíkok. Némelyiket átfutottam, rögtön összeszorult tőle az öklöm, de nem a dühtől, hanem a szorongástól, tudja, mint amikor az újszülött megmered, ha fél. Aztán sokáig megint úgy tettem, mintha a címek csak vonalas minták volnának. Nem akartam tudni, hogy van ilyen.

Aztán volt egy éjszaka. Nem ismertem rá... Pedig velem élt már akkor. Mondjuk, azt mondta, nem él velem, de egy hónapja hozzám jött haza, akkor hogy kell ezt hívni? Egyedül éltem, ő meg nálam lakott. Ez is az egyik igazsága volt, amit nekem meg kellett tanulnom. Meg hogy az embernek mindig készen kell állnia, hogy bárkit, bármikor fejbe rúgjon az utcán vagy a cigiboltban, ha rosszul néz, vagy elé áll, meg hogy az élet egy háború.

Tovább

Volt egyszer egy kis mesztic fiú, állítólag ő látta egyedül a világon a szerelmet. Valahol Mexikóban, egy meredek, hepehupás utcácska egyik alsó házának lépcsőjén gubbasztott, amikor feltűnt neki egy furcsán vánszorgó alak. Semmihez sem hasonlított. Se ember, se isten nem lehet, gondolta. Volt ideje szemügyre venni, a tikkasztó hőségben kihalt minden utca és tér, ő pedig észrevétlen ücsörgött az árnyékban. Nem isten ez, nem is ember, merengett, de valami földöntúli. S alig él. Köpenye piros vércsíkot rajzol a köveken.

Hisz ez a szerelem, gondolta a fiú. Az egyik lába hiányzik. Azért húzza azt a vékony, vörös vonalat maga után, az marad emlékként annak, aki elvesztette. Minden szerelmesnek van olyan utcája, ahova fáj bemenni. Ez a csík jelzi.

Tovább

Tovább

1957-ben különös eset történt a Viharsarokban. Egy kislányt hirtelen kifújt az anyjából a szél. A legfurcsább azonban az volt, hogy az újszülöttet Károlynénak hívták, fülében pedig egy pár sárga klipsz díszlett. Eleve feleségnek született. Előbb tudott pogácsát sütni, mint bilizni.

Tovább
Élet és Irodalom 2021